1994. augusztusában a provinciális újdemokrata kormány számtalan, mikrobuszra szerelt radart állított a főutak mellé, búsás évi bevételt, egymilliárd dollárt remélve az akció sikerétől, mindezt persze a biztonságosabb közlekedés cégére alatt.

Kanadát általában a hosszú tanulmányozás és a jól átgondoltság jellemzi minden döntésében, s ez esetben a lóláb kilógását semmi sem bizonyítja ékesebben, minthogy az Ontario Safety Annual Report hivatalos statisztikája szerint az összeütközéses balesetek legfőbb oka, közel 46 százaléka az, hogy az emberek egyszerűen nem tudnak rendesen vezetni. Második helyen, 10 százalékkal a szabálytalan előzések állnak, 7 százalékot tesz ki az időjárás- és útviszonyoknak nem megfelelő sebesség, és csupán 1 százaléka van a kifejezett gyorshajtásnak – a kelleténél lassabban vezetés szintén 1 százaléka mellett.

Váratlan módon a balesetek legnagyobb része 70 kilométeres sebesség alatt következik be, halálos balesetek pedig 40 százalékban származnak ittasságból, 30 százalékuk pedig fáradtságból. Jelen pillanatban Kanada rendelkezik a világ legmodernebb gépkocsiállományával, útjai kiválóak, út- és előrejelző táblái szintúgy. Logikusabbnak az tűnne, ha a technika és a biztonságtechnika fejlődése felgyorsítaná a közlekedést, és törvényerőre emelné a belső sávok sebességkorlátainak eltörlését, hiszen nemcsak hogy idegtépő, hanem kifejezetten életveszélyes, amikor egynémely ténsasszony öreg csotrogányával letelepszik a belső sávokba, valóban veszélyes manőverekre kényszerítve a jogaikban megsértett száguldani vágyókat. Kohn bácsi a maga szatócsboltjával is üzletember volt, Rockefeller a maga néhány milliárdjával szintúgy, mégsem egy asztalnál vacsoráztak.

Növeli a dolog pikantériáját, hogy a rendőrség első felmérései alapján a radarrendszer semmilyen kimutatható formában nem csökkentette eddig a balesetek számát. Személy szerint azt csodálom, hogy nem növelte, hiszen kevesebb balesetveszélyesebb dolgot tudok elképzelni, minthogy az ember állandóan az útszéli radart vagy a kilométerórát fürkéssze.

Magyarországon a helyzet technikailag persze sokkal tragikusabb, útviszonyaink katasztrofálisak, és általában véve közlekedési etikánk is messze alatta van a nyugati országokénak. Felpöffedt újgazdagjaink, akik néhány esztendeje még Trabanton röfögtek rollerozáshoz sem elegendő agykapacitással, most BMW-jükben és Mercedes-ükben úgy viselkednek, mintha az aszfalt az ő tulajdonuk lenne, és jogot formálnak hozzá, hogy adott esetben meg is büntessék vezetés közben azt, aki elképzelésüket keresztezi. Az illetékesek ide-oda kapkodása tragikomikus: módosítják a közlekedési szabályokat, azután nyilvánvaló baklövésük láttán visszamódosítják, frusztrációjukat pedig állandó fenyegetőzéssel és büntetéssel próbálják levezetni. A módszer és az eredmény egyaránt kétségbeejtő. S bár a büntetésnél az elbírálás – legalábbis papírforma szerint – egyenlő, mégis csak igazzá válik a mondás: fejétől büdösödik a hal, de mégis a farkánál kezdik el tisztogatni. Az életveszélyes újgazdagok nevetve kifizetik a bírságot, amelyek miatt csak a kevésbé tehetősek kényszerülnek előbb-utóbb kocsijuktól megválni. Pontosan azok, akik bár húsz kilométerrel gyorsabban mentek, mégis biztonságosabban vezetnek jól megszokott, öreg kocsijukban, mint ezek a közúti kannibálok. A közlekedési balesetekre kiróható börtönbüntetések pedig azt mutatják, milyen rettentően messze van még jogrendünk a demokráciától, hiszen a véletlenségből vagy ügyetlenségből elkövetett hibát épeszű állam nem büntetné másként, mint jogosítvány-bevonással, alkalmassági vizsgálattal, és esetlegesen újbóli vizsgázással. Kevés ferdébb dolgot tudok elképzelni, minthogy tisztességes és békében élő embereket börtönbe dugjanak egy olyan országban, ahol a börtönviszonyok köztudottan alatta vannak a múlt századi angliainak, ahol a börtön nyíltan bevallott célja nem az átnevelés, hanem a büntetés, és amelytől a legrútabb zsarolós játék: a „fizetsz, vagy lecsuklak" árán lehet csak megmenekülni.

Kanadára visszatérve: demokratikus országokban a diktatúra legenyhébb keserűpiruláját sem lehet lenyeletni a polgárokkal, azt hazudván, hogy a cukormáz orvosságot rejt. Pillanatok alatt mozgalom alakult (a demokrácia játékszabályai szerint természetesen állami dotációval), amelynek célja, hogy a kanadai legfelsőbb bíróság az emberi alapjogokra hivatkozva semmisítse meg az állam ilyenfajta beavatkozási kísérletét a polgárok szabadságába és pénztárcájába. Addig is azt javasolják, hogy a büntetettek ne fizessék ki simán a bírságot, hanem kérjenek bírósági tárgyalást. Ez természetszerűleg oda vezet majd, hogy a bíróságokon reménytelenül felhalmozódnak ezek az ügyek, mert hát azért gyorshajtó mindég több van, mint bíró, és a kormány maga lesz kénytelen leállítani idétlen akcióját a bíróságok üzemképességének érdekében.

Magyarországon természetesen csak jellegzetesen magyar módszerekkel lehet előrejutni: a bolhapiacon már lehet olyan átlátszó, „rendszámtáblavédő” borítót kapni, amelyek a radar számára értelmezhetetlenné teszik a tábla feliratát.

Hogy ez ma már büntethető-e: nem tudom. De ha azzá teszik is, igaz marad a régi mondás: a diktatúrák legnagyobb rákfenéje a trehányság. Hiszen azért minden rendszámtábla mellé nem állíthatnak egy rendőrt!