Itt mindenki a másik szeme láttára születik, issza első és utolsó korty pálinkáját, vagy hal meg korán és részvétlenül. Itt mindenki mindenért ordít élete végéig, mert megszokta – nem is tartják emberszabásúnak, bárhova is vesse a sorsa. Az ilyen ember sebzett marad mindhalálig, pedig csak az a baja, hogy sohasem hallott senkit suttogni. Nem tanulta meg, hogy halk hangok is vannak a világon.

A kigyulladt cirkuszból egymást tiporva menekül a tömeg – egy unalmas előadásról lábujjhegyen osonnak ki, minél kevesebb feltűnést keltve. Valahogy ez a különbség egy szerb, háborús menekült és egy Angyalföldről Kanadába kivándorolni készülő házaspár között. Pedig e pesti munkáskerületben volt hol lakniuk, kaptak fizetést s nem üldözték őket. Ám ha tovább faggatózok, szemüket lesütik, és a kifejezőerőnek vélt trágárságok biztonságához folyamodva azt felelik: „mert szar volt”.

S mégis: ha kínkeservvel megkapták a letelepedési engedélyt, vannak, akik visszafordulnak két hónapi, torontói jólét után. Ne légy gúnyos velük!

Igenis magukhoz bilincselhetnek rozoga komódok, foszló fényképalbumok, nagyapák csorbult porcelánbögréi. És némelyikük szemében talán még a gazdagság sem elég súlyos érv a haza szó ellenében, amely a politikusoktól hamisan cseng ugyan, de ha a szomszéd néni magyarul kiált át a konyhából egy kiskanál köménymagért, az kedves és színigaz. Akadnak, akik mindezért elviselnek orosz megszállókat, harácsoló, bőszkeresztény honatyákat, rabszolgafizetéseket és rabszolgatartó újgazdagokat, s ha mégis megkísérti őket a határon túli boldogulás délibábja, megriadnak, és szemlesütve, beletörődve visszasompolyognak. Lehet, hogy gyengék, lehet, hogy önmagukat sem ismerő hebehurgyák, de semmiképpen sem nevetségesek vagy gúnyolni valók.

Ami ilyen, az Magyarország, mely őrlő, eldönthetetlen kérdés elé állítja polgárait. Mert mivé lett a haza, ha szülöttei szöknének is, meg nem is, ha az a bátor, aki leküzdi hazahúzó fájdalmát, és az a gyáva, aki zokog és képtelen erre?