„Kedves Gábor!

Egyszer elmesélted nékem, kamaszkorodban milyen nagy hatással volt rád a klasszikus zene lenyűgöző birodalma. Bizonyára emlékszel Kistétényi Melinda forró hangulatú, teltházas Bach-koncertjeire is a Mátyás-templomban, amikor a párt akkori fura urainak legnagyobb rémületére a farmernadrágos, hosszú hajú gimnazisták és egyetemisták szinte közelharcot vívtak minden négyzetcentiméterért, hogy újságpapíron kuporogva hallhassák annak az elvarázsolt és folytonosan bolondozó csodabogár-hölgynek csudaszép játékát, akiről azért mégiscsak egy másokat dícsérni nemigen tudó Kodály mondta az ötvenes években: »A Zeneakadémián csak kettőnek van füle, Kistétényinek és a falaknak. Bachtól Gershwinig minden a kisujjában van!« Ismét bebizonyosodott, hogy a komolyzene nem csak a céhbelieké, s hogy a lélek belső rendjében nemcsak Bach és a Rolling Stones, de ennél sokkalta távolabb eső dolgok is békén megférnek egymással.

Azóta bizony sok esztendő telt el, politikai hóbortok változtak, az egész, minket körülvevő világ eresztékeiben lazult meg, mi több, az egykori, hosszú hajú srácok kopaszodó, potrohos családapákká lettek, s a farmert is felváltották a gondosan élükre vasalt szövetnadrágok. De Melinda mit sem változott: közel ötven esztendeje jár tanítani a Zeneakadémiára abból a nyolcadik kerületi bérkaszárnyából, ahol gyermekkora óta él. Kocsis Zoltán barátod éppen úgy a növendéke volt, mint Antal Imre, Ránki Dezső, Szenthelyi Miklós, Schiff András, Földes Imre és mindenki, akinek kötelező érvényűen keresztül kellett rágnia magát a Melinda-féle szolfézsórák zenés kásahegyén. Vasárnaponként egykori iskolája mellett, az Angolkisasszonyok barokk templomában orgonál, rajzolgat, műfordításokat készít, s általában véve is annyi mindennel foglalkozik, hogy szinte kétséges: hogyan férhetett mindez bele hatvannyolc esztendejébe.

Hogy most háborgatlak, nem az ő reputációjának érdekében teszem, hiszen talán Melinda az egyetlen magyar muzsikus, akinek égbekiáltó zsenialitása előtt mind a szakmabéliek, mind a nagyérdemű őszinte rajongással hajtanak fejet. A bibi talán csak ott van, hogy államunk hivatalos elismerése, mint nem olyan régen még Faludy Gyurka bácsinál is, bizony kissé megkésett: Melinda elhíresedett növendékei ma már Kossuth- és Liszt-díjakkal korzóznak, ám ő mind ez idáig csupán egy Weiner-díjra találtatott érdemesnek, amely tehetségével úgy áll arányban, mintha Albert Schweitzert a Székelykeresztúri Imakönyvsarok-fényezők Jézus Szíve-emlékérmével tüntetnék ki. Hogy mindez kinek a hibája: ne firtassuk! Melinda talán nem tudta, melyik villamos jár a miniszteri előszobák felé, s ameddig mások kulturpolitikai babazsúrokra jártak, ő a jövő Kossuth-díjasainak fülecskéit tágítgatta, hogy ne csak ügyes pianisták, de jó muzsikusok legyenek.

Nézd, Gábor, nem akarlak abba az irányban piszkálgatni, hogy játszd el Mátyást, az Igazságost, hiszen ahhoz, amit örököltél, már ötven Mátyás is kevés lenne. Tulajdonképpen csak arra akartalak rávenni, hogy nyisd ki az íróasztalfiókod, hátha az egyik zugában találsz egy véletlenül ottfelejtett Kossuth-díjat, amit elődeid elfelejtettek a barátaik között kiosztani. Még azt sem gondolom, hogy nagyon nagy feneket kellene keríteni a dolognak: nem kellene hozzá díszőrség, kupolacsarnok, nemzeti ünnep és horribilis villanyszámla, hiszen mióta Melinda átesett tavalyi, súlyos betegségén, úgyis minden használható ruhája lötyög rajta, s nem lenne mit felvennie. Ha rám hallgatsz, csak rakd bele egy egyszerű, fehér borítékba, és hazafelé menet add be néki a Baross utca 28-ba. Főnököd biztosan meg fogja bocsátani néked, hiszen ő is követett már el hasonló ügyrendi partizánakciót néhány esztendeje, amikor saját erkölcsi meggyőződése okán kiengedte a keletnémeteket. Ha azonban ragaszkodsz a külsőségekhez, Melindának most kedden lesz a Bach improvizációs hangversenye az én kis zalaegerszegi hangversenytermemben; biztos, ami biztos alapon már szóltam a jegyszedő néniknek, hogyha jönne egy két méter magas, szőke fiú borítékkal a kezében, engedjék be, mert ő a miniszter. Nem lene rossz színfolt egy improvizációs koncerten egy miniszteri Kossuth-díj-improvizáció.

Persze, ahogy ezeket a fránya muzsikusokat ismerem, lehet, hogy az történik majd, mint amikor sokszori sikertelen meghívás után Arany Jánosnak postán küldték ki a Ferenc József Vaskeresztet, s a levelesember akkor érkezett meg véle, mikor az agg költőnek éppen székrekedése volt. Halála után felbontatlanul találták meg íróasztalának fiókjában a borítékot, amelyre kínjában ezt a kis verset körmölte: Hasfájásban szenvedek, / vaskeresztet küldenek. / Hogyha egyet szarhatnám, / száz keresztért nem adnám!

Lehet, hogy a Kossuth-díjas boríték is az asztalfiókban végezné. De azért az utókor vélekedésének szempontjából nem mellékes, hogy a Te fiókodban avagy az övében találják-e meg.

Szívből köszönt

Varnus Xaver”

Melinda Kaindl családnévvel látta meg e világot 1926-ban, a mára lerombolt Tabán egyik szűk kis utcácskájában. Nevelőapja Krausz Márton, Marcika volt: a roppant bölcs, autodidakta sváb parasztember, aki a hindu filozófiától Freudig mindent olvasott és tanulmányozott. Az elképesztő zenei tehetség anyai ágról származik: az egyszerű és jóságos bécsi nagyanya, Maria Hicker Brahms és Schubert kánonokat énekelt barátnőivel esténként. Melinda édesanyja, a legendás sikosfalvi Szikossy Gizella hajlott koráig az ország legismertebb zeneelmélet-magántanára volt. Gizi néni hallása idősebb korában meglehetősen szelektívvé vált. Ha a fülébe ordítoztam, nem hallotta meg, ám három szobán keresztülsikoltott, ha növendéke egy összhangzattanpéldában egyszer is félreütött.

Melinda káprázatos tehetsége korán megmutatkozott: Polgár Tibor, a Rádió egykori zeneigazgatója mesélte nékem, hogy az 1930-as években Melinda – alig hat évesen – Mozart-stílusban improvizált a Rádió élő adásában. Anyja bölcsen nem a konzervatóriumba, hanem az Angolkisasszonyok Váci utcai intézetébe iratta be, ahol Melinda először találkozott Mater Szenszinsky mellett az orgonával.

– Nagyon féltem a sok síptól – emlékezett vissza –, egészen más volt, mint a zongora: a billentéssel nem tudtam megváltoztatni a hangját, és csak azt kiabáltam hisztérikusan: „Nem akarok többet orgonához ülni!”

Aztán beiratkozott a Zeneakadémiára, ahol a karvezetés mellé mégiscsak felvette az orgonát. A karmesterséget Ferencsik Jánostól tanulta, aki meg is jegyezte róla: „Végre egy nő, akinek nem úgy áll a kezében a karmesteri pálca, mint egy főzőkanál!”

Melinda szerelmes volt Ferencsikbe, s szonetteket írt hozzá. Minthogy káprázatos hallása és elképesztő zenei fantáziája volt, unta magát Forrai Miklós szolfézs óráin, és többet nem ment be. Félévkor Forrai megbuktatta. Néhány nappal ezután volt az első főiskolai szolfézsverseny, Kodály elnökletével. Melinda gondolt egyet, és egyik társával benevezett. Amikor belépett, Forrai arca fehér lett a dühtől, odahajolt Kodályhoz és valamit a fülébe súgott, mire Kodály azt dünnyögte: „Majd meglátjuk!”. Az elképesztően nehéz, dóváltásokkal és fura ritmusokkal megtűzdelt francia szolfeggiókat Melinda játszi könnyedséggel leénekelte – az első díjat Kodály a zeneakadémiai tanári kinevezéssel együtt adta át.

Melinda koncertkarrierje elsősorban Bach-játékosként és improvizátorként vette kezdetét. Sorsa szomorú példája a vasfüggöny miatt Magyarországra bezárt művészeknek: amikor Sztravinszkij a hatvanas években meghallotta egyik improvizációs felvételét, állítólag így kiáltott fel: „Nagyobb tehetség, mint Bartók és Kodály együttvéve!”

Melinda tehát Magyarországon maradt, hétközben a Zeneakadémián tanított, vidéken koncertezett, s hétvégenként a jónevű Holiczy Vokál beugró tagjaként Gershwint énekelt a legendás Corvin Klubban.

Rövidre sikerült házasságából született Kristóf, akinek talán legnagyobb tragédiája, hogy az operaénekléstől a nyelvtanulásig mindenhez egyformán zseniális, és ezért nem tud egyetlen pályán sem elindulni.

Melinda a legmagasabbrendű és öntörvényű zseni, aki úgy viseli magán a tehetség rubintopánját, mint az Óz Dorkája: szinte nem is tud róla.

Bár már korábban is ismertem, nyolc éves voltam, amikor elmentem egy hangversenyére a Ferenciek templomába. A hangverseny után orgonához ültetett (ha emlékeim nem csapnak be, Bach f-moll fúgáját játszottam el néki), majd magához ölelt, és így szólt az ott lévő orgonisták füle hallatára: „Mókuska, ilyen tehetség csak egy születik egy évszázadban!”

Halálosan boldog voltam, s legszívesebben elsüllyedtem volna a pironkodástól. Maga mellé vett segédorgonistának az Angolkisasszonyok csudaszép orgonáján, s noha sok esztendő telt el azóta, és sok ezer kilométer ékelődött is közénk: örökre rabjává tett zsenialitásával, fantáziájával, kedvességével és végtelen szeretetével.

Csodálatos szellemének követeként álljon itt az egyik latin himnusz nyomán írt verse, amelyet – rá oly jellemzően – egy zöldségesek által használt, barna staniclira jegyzett fel, szemöldökceruzával: