Több, mint félmillióan vonultak fel, a menet élén Barbara Hall-lal, Torontó polgármester-asszonyával, aki megnyitóbeszédében boldognak mondta magát, hogy annak a városnak első embere lehet, amely Észak-Amerika legnagyobb homoszexuális közösségének ad otthont. Minden náció, minden korosztály képviselte magát: volt, akit csak tolldísz fedett, volt, akit az sem. (Egy ötletes és szép testű néger fiú például bekente magát mézzel és kókuszreszelékben meghemperedett. Hogy mindezt kik nyalták le róla, már nem sikerült meglátnunk.)

Én, aki legendásan borzongok mindenfajta tömegmegmozdulástól, s éppen ezért még a saját koncertjeimet is nehezen viselem el, különösen jól éreztem magam. Ennek a hatalmas tömegnek hihetetlen vonzerőt adott, hogy nem politikai kényszerből, vagy a megszokás hatalmából trappolt ide, táncolt a házak tetején önfeledten, evett-ivott jóízűen, hanem afeletti örömét fejezte ki, hogy Kanadából, ebből az emberöltővel ezelőtt még rideg, puritán, a boltok kirakatait vasárnaponként lefüggönyöző és a kocsmákat bezáró utóviktoriánus országból mára a világ legkellemesebb és legtoleránsabb országainak egyike lett, ahol az emberek nem azért dobják a kukákba a legkisebb szemetet is, mert nem akarnak véteni a törvény ellen, hanem azért, mert szeretik és féltik hazájukat, amelyet nem politikai szólamok és hatalmat bitorló apró érdekközösségek tartanak egybe, hanem az, hogy jó itt élni, jobb, mint bárhol másutt a világon, s minden egyes cigarettacsikk eldobásával ezt a jólétet fenyegetné veszély.

A kanadai törvényhozás és a bíróságok napról napra bontják le a diszkrimináció vasfüggönyének utolsó darabjait: a szexuális aktusok korhatára mindenfajta nem (vagy egyneműség) esetén tizennégy év lett, azonos nemű párok törvényes kapcsolatot köthetnek, gyermekeket adoptálhatnak, s furcsa módon még nem nyílt meg az ég, tűzzel-kénnel nem pusztult el e nép, sőt, a látszat szerint vidámabban tekint a jövőbe, mint a dühödten erkölcsös európai demokráciák.

Néhány héttel ezelőtt Kanada összes nyilvános terén, villamosán, metrójában, autóbuszán kifüggesztették az új törvény szövegét: „Aki tanúja vagy szenvedő alanya minden olyan szóbani, írásbeli vagy tettleges megnyilatkozásnak, amely a bőrszín, az állampolgárság, az etnikai hovatartozás vagy a szexuális beállítottság ellen irányul, haladéktalanul jelentkezzen a legközelebbi rendőrnél.” Szóval egy ilyen ország után jobb lenne, ha Kelet-Európa műkedvelő demokratái nem tartanának nékem több mesedélutánt az emberi szabadságról.

A magyar társadalom sznobságával, prűdségével és mérhetetlen konzervativizmusával a melegeket a társadalom kirekesztettjeivé teszi. Nyilvánosan nemigen lehet tudni befutott orvosról, ügyvédről, netán politikusról, hogy homoszexuális: erről kizárólag a nyelvek beszélnek – mindenki reszketve fél, hogy elveszíti egzisztenciáját, ha kiderül róla szexuális hovatartozósága, így nemi és érzelmi életük lefüggönyzött hálószobákra, állandósult hazudozásra és örökös rettegésre van ítélve. Ami ezen felül marad, az nagyon siralmas. Teljes nyíltsággal – úgy tűnik – csak az a réteg vállalja szexuális különbözőségét, amelynek más vesztenivalója már nemigen van. Ezek délig alszanak, délután barátjuktól barátjukig ténferegnek, hazarohannak anyjukhoz kérni egy ezrest az aznapi cigarettára, gőzfürdőre, és este nyolc körül kezdenek kivirulni. Elmennek a meleg szórakozóhelyekre, ami önmagában nem lenne baj, hiszen Elton John avagy Ferencsik János is járnak-jártak ilyesfélékbe, de ők csak oda járnak – ez az életük alapvető közege. Ameddig fiatalok és kívánatosak, mindég akad valaki, aki elviszi őket vacsorázni vagy szeretkezni, de ahogy múlnak az évek, egyre többször egyedül baktatnak haza a sötét utcákon.

Vagy három éve egyszer lementem egy neves, magyar színésszel az egyik budapesti meleg-bárba. Ahogy álltunk ott a sarokban, egyszerre csak megszólalt: „Akiket itt látok, szinte mindegyik önmagán viseli a fenevad bélyegének a jegyét!” Először nem értettem, hogy mire céloz, de lassan rájöttem az igazára. Én még egyetlen magyar heteroszexuális emberrel nem találkoztam, akinek az lenne a főfoglalkozása, hogy heteroszexuális, s ezt megteheti, hiszen szexuális beállítottsága okán teljes értékű és szavazatú tagja a magyar társadalomnak. A magukat nyíltan melegnek vallókat azonban nemcsak megbélyegzi és kiközösíti, de a lejtőn le is taszítja e társadalom.

Pedig dehogyis akarják ők az erkölcsi anarchiát, dehogyis érzik jól magukat ebben az életformában. Csak kapkodnak, mint fuldokló a levegőért, hogy szeressék és megbecsüljék őket. S amint az előbbi fölött végül összecsapnak a hullámok, úgy merülnek alá ezek az ezerszer megkínzott, védtelen teremtések is e titkos gettó hullámaiban, pedig csak a szerelmet és a hűséget várták volna el; a figyelmet, a kedvességet, aminek hiányában mindegyikünkből szörnyeteg válhat. És azt is tudom, hogy a legtöbben őszintén viszonoznák is az elvárt odaadást.

Ám, amint ennyi elegendő volt egy jó kapcsolathoz a tizenkilencedik században, úgy kevésnek tűnik már a huszadikban. Mert ha nagyritkán sikerül is valakinek megtalálni az igazi szerelmet, ez nem jelentheti saját egzisztenciája feladását. Életünket, e törékeny és fenyegetett épületet önmagunknak kell hordoznunk, megváltásunk titka saját lelkünkben van, és önmegvalósításunkkal nem várhatunk holnapig, mert már a tegnapi nap is késő volt.