Gyakorta vetik a művészek szemére, hogy infantilisak, s nem vitás, hogy bizonyos külső jegyek valóban erre utalnak. Ám nem lehetséges-e, hogy csupán egy-egy gyermekekre jellemző tulajdonságuk él tovább, legtöbbnyire azok, amelyek a külvilág és a teljhatalmi rendszerek számára a legidegesítőbbek? Példaként rögtön kettőt hozok fel: a szüntelen kérdezősködést és az ösztönös szabadságérzést.

Akárcsak a gyermekekben, a nagy lelkekben a kérdések sohasem nyugszanak le, s válasznak véletlenül sem fogadják el a „csak"-ot, avagy a tekintélyelvet: ez a hatalommal és az egyházakkal való összeütközésük talán legfőbb oka, hiszen minden – a sorból kilógó – kérdés alapjaiban rendítheti meg ez utóbbiak elvi szükségszerűségét.

A szabadságérzés látszólag a gátlástalansággal rokon, ám valójában nagyon is határozott belső világrendből és erkölcsi öntörvényűségből fakad, amely semmi rosszat nem lát abban, hogy birtokosa egy nagyvárosi utcasarkon fényes nappal, anyaszült meztelenül ótörök népdalokat énekeljen, vagy kutyákkal szeretkezzen, ám elveti azt, hogy a haza nevében, valójában egy kis hatalmi csoport érdekeit szolgálva, embereket gyilkoljon meg, vagy leölt állatok húsát egye, amit viszont mind a hatalom, mind az egyházak nagy része természetesnek tart.

Régen a művészek éppen ezért elefántcsonttoronyba kényszerültek, amelyet mára a struccpolitika és a sündisznóállás váltott fel.

Ám nem vitás, hogy ha a világ még egy esélyt kap, s kilábalhatunk a bajokból, azt csak a költőknek, a művészeknek, a gyógyszereknek és a szexualitásnak köszönhetjük majd – már csak ezek segíthetnek.



Hátra Kezdőlap Előre