Kevés olyan beszédtémát lehet előhozni az angolszász társadalmakban, amely olyan mértékben tabunak, mitöbb, illetlenségnek számítana, mint a halál. Nap nap után nézem az utcán azokat a láthatóan utolsó stádiumuk határán lévő AIDS-eseket, akik szinte hisztérikusan nem akarnak tudomást venni saját végük közeliségéről s egyre görcsösebben lovalják bele magukat az életbe, mintha csak Yeats cinikus szavai teljesednének be: „Ne válogass! Ma élsz, halott vagy holnap. Vágtass, lovas!”

De az öregek is hasonlóak a betegekhez: búzasárgára festett hajú, nyolcvanéves némberek büszkén riszálják vén farukat a délutáni napsütésben, s hosszú, bordó körmeik szoláriumtól összeaszott csontváz-ujjaikon a mexikói indiánok múmiáit idézik. Reszketnek még a tisztes öregkor fogalmától is, mert az eszükbe juttatja a halált, amelynek elfogadásával kapcsolatban az őket körülvevő társadalom teljesen kihúzta alóluk a talajt: a legtöbb észak-amerikai ember csak elvétve találkozik szemtől szembe a halál igazi arcával. Kórházakban, magánklinikákon, speciálisan kiképzett és hallgatásra kötelezett ápolószemélyzet gyűrűjében halnak meg a legtöbben, s ez a személyzet nem elsősorban a haldoklót védi a külvilágtól, hanem a társadalmat a halál valódi fogalmától, nehogy a hosszú útra kelők félelmeikkel és kétségeikkel belerondítsanak az idegbajosan vigyorgó tévéreklámok mesterkélt világába.

Az egyházak nagy része segédkezet nyújt ehhez a társadalmi elködösítéshez, s a haldokló számára már értelmezhetetlen filozófiákról beszélnek, azokról, amelyek a történelem folyamán vicsorgó és kaszával büntető csontvázzá változtatták a régi görögök Thanatoszát, a gyönyörű, fiatal fiút, akit Erosztól csak az különböztetett meg, hogy lefelé fordította a fáklyát. A kanadai kórházi lelkészek legtöbbje – felekezeti hovatartozástól függetlenül – nyírott bajuszt visel, szemüveges és felettébb szívélyes. Bajuszán – akárcsak egy kopott lábtörlőn – óvatosan megtisztítja szavait, és a szemüveg még azután is aggódva utánuk néz, hogy kellőképpen semmitmondóak-e. Mindent elkenő masszaként árasztja színtelen szóáradatát, melyben vergődve fuldoklanak a tények. Tud teljesen fölösleges voltáról, de mindezt kedélyesen fogja fel, mint turista az utcai tenyérjóst. Olyannyira alkalmazkodó jelenség, hogy Néró is államsegélyt fizetne néki, mert a felgyújtott Rómáról bizonyára így prédikált volna: „Legyen világosság! És lőn!”

A hullát megintcsak kiképzett személyzet veszi kezelésbe: mosdatják, kozmetikázzák, szilikoninjekciókkal és festékkel pirospozsgásan dundivá pofásítják az ábrázatukat, majd vidám színű ruhákba öltöztetik őket. A ravatal nem a temetőkben van, hiszen ott túlságosan sok minden emlékeztetné a megjelenteket az elmúlásra: a temetkezési vállalkozók ehelyett a lakóházak közé építik kis palotáikat, amelyek kinézetükben alig különböznek egy előkelő golfklubtól. Bárpultok és szép festmények között, bőrkanapékon hencseregve beszélgetnek a megjelentek, s a halott, aki a szalon sarkában mosolygós ábrázattal fekszik, legtöbbször szóba sem jön, ám annál inkább az üzlet, a család, az ingatlanárak és a sport. Elképzelhetetlen lenne itt az európai temetők sírvirág illata, a mállott kripták elmúlás hangulata, a kandeláberek lobogása s a papok latin jajveszékelése.

A nagy színjáték mögött e kontinens lakóinak a haláltól és az ismeretlenségtől való görcsös félelme húzódik, amely mintegy betekintést ad abba a kongó és sötét ürességbe, amely az üzletszerűen megszervezett vallásosság alatt tátong.

Peter Greeneway egyik filmjében a francia mesterszakács arról beszél, hogy az emberek milyen hóbortosan szeretik a fekete színű ételeket: azt gondolják, hogy ezzel bekebelezik a halált.

A legmegrázóbb temetésnek 1993-ban voltam véletlen tanúja Párisban. Ács Gáborral, a Petőfi Rádió fiatal riporterével bóklásztunk a Père Lachaise temetőben. Csodálatos idő volt, néhány perccel korábban álltunk fel a sírkert főbejáratával szemben lévő kiskocsma asztalától, amelynek franciás szellemességgel ezt a nevet adták: „Jobb, mint a túloldalon”. A levelektől roskadozó ágak között a napfény nagy pettyekben világította meg Molière, Chopin, Enescu, Abélard és Héloïse sírját. Az ódon köveken gyíkok sütkéreztek, a tücskök pedig a folytonosan megújuló élet szerenádját pengették lantjaikon. A főút közepén lévő hatalmas szoborcsoport is inkább allegorikus volt, mint megrázó: lepleiket el-elhagyó márványemberek meneteltek egy nyitott, fekete kapu felé, amely mögött a sötétség birodalma kezdődött.

A krematórium és a kazamaták bejárata előtt Gábor egy pillanatra visszamaradt: ez a pillanat elegendő volt ahhoz, hogy elveszítsük egymást. Hirtelen a kolumbárium hideg, nyirkos csarnokrendszerében találtam magam, amely olyan halványan volt csak megvilágítva, hogy szinte tapogatózni kellett a napfény ragyogása után. Egy-két perce lehettem bent, mikoris kísérteties jelenet vette kezdetét: a lenyűgöző méretű, visszhangos kőfalak között – olyan távolról, mintha ott sem lenne, de mégis minden hangjában hallhatóan – megszólalt Siegfried gyászindulója, a terem végében pedig egy bronzkapu, amelyet mérete okán idáig falnak véltem, lassan megnyílt, s keszeg, időtlen-idős, fekete talárba öltözött férfi közeledett urnával a kezében a másik terem túlvilági derengéséből, mögötte pedig fiatal lány jött mezítláb (ma sem értem, miért?), kezében rózsaszállal, láthatóan roskadozva a fájdalomtól: akárcsak A halál és a lányka kelt volna életre.

Visszahúzódtam egy sötét mélyedésbe, s borzongva figyeltem e látomást. Mikor a terem távoli szegletébe értek, s az öreg egy falban lévő üregbe helyezte az urnát, a lányt elhagyta minden ereje, a földre borult, és keservesen elkezdett zokogni: jajgatása a visszhangos kriptában egybezúgott Wagner komor harmóniáival. Az öreg pedig a Végzet kimértségével, a lányra ügyet sem vetve végezte a dolgát. Kimenekültem a napfénybe, de hosszú hetekig nem tudtam szabadulni a halál színpadának e kegyetlen előadásától. Soha nem tudom már meg, kit siratott a lány: maradjon is titok számomra.

Én inkább a halálfélelemtől félek, mintsem a haláltól. Hitem és meggyőződésem mind az esetleges halál utáni élet, mind a teljes megsemmisülés inkább jó oldalait mutatja nékem, mintsem azokat, amelyek kétségbe ejtenének. Taszíthat a sors olyan helyzetbe, mikoris az élet sokkal nagyobb teherré válik számunkra, mint a megváltó halál, s amikor már e testben való létezésünk nem ér meg annyit, hogy minden áron ragaszkodjunk hozzá. Seneca írja valahol: „A bölcs sors úgy rendelte, hogy az életnek egyetlen bejárata, de számtalan kijárata van.” És tagadhatatlan: sokszor a lélek előbb érik meg az indulásra, mint a test.

„Egy napon megérkezik a vonat, be kell szállni, el kell utazni. Ez rendben van. Csak nem szeretnék sokáig várakozni a huzatos peronon.” – mondta Sauerbruck, az öreg, német sebészprofesszor. S miért ne válasszuk az előbbi vonatot a cúgos várócsarnok helyett? Hálás és békés szívvel, önkéntesen is elindulhatok a Végső Utazásra, minden idegszálamban emlékezve rá, hogy itt a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy és ismeretlen Úrnak vendége voltam.