Pár perccel ezelőtt – éppen hazafelé tartottam a Gerrard utcán – arra lettem figyelmes, hogy a forgalmas autóút elválasztósávjánál egy ember térdel és szöszmötöl a földön, majd felvesz valamit, s az Allen’s park füvére viszi. Többen álltuk körül a kis mókust, mert az volt az úriember foglalatoskodásának tárgya: szakadt csavargók, gyereküket sétáltató kismamák, esti kocogásukat megszakító, egyetemista fiatalok. A jól öltözött, középkorú férfi mindeközben a mókust ápolgatta, amelyet néhány perccel azt megelőzően egy autó meglegyintett, s ügyet sem vetett arra, hogy mindeközben össze-vissza piszkolja méregdrága Keaton-öltönyét a park füvén. A mókus egyszerre csak talpra állt, majd – ha kicsit imbolyogva is – de tett egy pár lépést, mire a körülötte állók lelkesen megtapsolták. Az ügybuzgó úriember azonban láthatólag még nem érezte bevégezettnek misszióját, mert aktatáskájából egy nejlonzacskót húzott ki, a mókust belenyalábolta, hogy csak pislogó feje látszott ki belőle, majd kijelentette:

– Elviszem az állatorvoshoz!

Már indult volna, amikor az egyik bámészkodó elé ugrott:

– Taxis vagyok, ott áll a kocsim a túloldalon, jöjjön, elviszem magát ingyen!

Egy perc múlva elviharzottak a kanárisárga, orrán-száján füstölő tragaccsal, a tömeg pedig lassan szétoszlott: mindenki mosolyogva ment a dolgára.

Ehhez hasonló dolgot még soha nem láttam, de gyakran olvastam: a hetvenes évek magyar általános iskoláinak kötelező olvasmányai hemzsegtek az állatokat hősiesen megmentő úttörőktől, s én viszolyogtam ezen erkölcsi tanmeséktől, mert a mindennapi életben hazugságnak véltem az ilyesmit. Sőt, inkább arra tudtam példákat felhozni, hogy az ilyen történeteken felnőtt kamaszok hogyan kínoztak és öltek meg állatokat nagyfiúskodásból, vagy pusztán szadizmusból.

A fentebb említett úriember nem volt úttörő, s minden bizonnyal nem olvasta az emelkedett erkölcsiségű történeteket sem, ha egyáltalán olvasott is valamit az elemi iskolában. Azt sem feltételezem, hogy a körülállók elismerésének a kedvéért tette volna, amit tett, egy olyan állattal, amelyből Torontó parkjaiban háromszor annyi van, mint Budapesten kóbor kutyából. Talán csak arról van szó, hogy ez a társadalom beleépít valamely titokzatos módon az emberek személyiségi kódjai közé egy olyan láthatatlan mikroprocesszort, amelynek az a neve: emberiesség. Ez kivétel nélkül megvolt e kis történet minden résztvevőjének gondolkodásában: az úriemberében, a taxivezetőjében s a körülállókban, akik mindezt a világ legtermészetesebb dolgának tartották. Remélem, talán az enyémben is ott van, s csupán Kelet-Európa leszoktatott arról, hogy merjek is rá hagyatkozni.