Rómában meghirdetett koncertjén kivonult a színpadra, s leült a zongoraszékre, amelyen rögvest fészkelődni kezdett. Húzogatta előre, hátra, majd végül kirohant, s egy vaskos könyvvel tért vissza, amit rátett a székre. Ismét izgett-mozgott rajta, majd hirtelen felpattant, kinyitotta a könyvet, kitépett belőle egy oldalt, visszacsukta, ráült, s elkezdett játszani.

Berlini koncertjén Chopin híres Perckeringőjét játszotta, ám fejével mindvégig oly annyira jobbra dőlt, hogy kezét egyáltalán nem lehetett látni. A mű után felfedte okát a közönségnek:

– Ott, a széksorok között látom lapulni régi barátomat és kollégámat, Rosenthall urat, s nem akarom, hogy ellesse az ujjrendjeimet!

Bécsi hangversenyén Chopin egyik mazurkáját játszotta – gyönyörűen. A taps után megkérdezte:

– Nos, hogy tetszett?

Válaszként ismét hatalmas tapsvihar zúgott fel. Pachmann egyszerre elvörösödött, orrlukai kitágultak, s habzó szájjal üvöltözni kezdett:

– Maguk mind hülyék és süketek! Pocsék volt! – majd meglágyulva hozzátette – De most úgy fogok játszani, ahogyan csak egy Pachmann tud.

S visszaülve a zongorához, még egyszer eljátszotta az előbbi művet – talán valóban gyönyörűbben.

Ugyanezen a hangversenyen Chopin g-moll balladájának egy nehéz jobbkéz-passzázsát elrontotta. Abbahagyta a játékot, balkezével hatalmasat csapott a jobbra, s ráüvöltött:

– Pfuj, Pachmann!

Ismét eljátszotta az előbbi futamot, mely ezúttal sikerült. Megint megállt, balkezével megveregette jobb vállát, s elismerően bólogatott:

– Bravó, Pachmann!

Nem szívlelte az újságírókat, s Londonba érkeztekor haraggal üvöltött rájuk:

– Maguk most azért jöttek ide, hogy a kérdéseikkel szekáljanak, ahelyett, hogy térdre borulnának, és imádnának engem!

Az egyik újságíró mégis megkockáztatta a kérdést:

– Mester, mi a véleménye Londonról?

Pachmann ráförmedt:

– Ne kérdezzen hülyeségeket! Teljesen mindegy, hogy Pachmannak mi a véleménye Londonról. A kérdés csupán az, hogy Londonnak mi a véleménye Pachmannról!

A zsurnalisztáknál jobban csupán az agresszív mamákat gyűlölte, mert – ahogy ő mondta – „szent borzongása” volt a csodagyerekektől. Egy ízben az egyik kitartó mama mégis megállította, s rögtön a lényegre tért:

– Mester, meg kell hallgatnia a fiamat: káprázatos zongorista! Fejből játsza az összes Bach, Mozart és Beethoven concertót, valamint Chopin legnehezebb etűdjeit!

– S hány éves a kicsike? – kérdezte Pachmann tettetett nyájassággal.

– Mindössze hat! – válaszolta diadalmasan a mama.

– Sajnálom, túl öreg! – mondta Pachmann, s bevágta az ajtót.

Budapesti koncertjének történetét Polgár Tibor, a Karády-sanzonok legendás szerzője mesélte el nékem 1986-ban, Torontóban. A koncertre, amely a pesti Vígadóban volt, nagyon előkelő közönség gyűlt egybe: maga József főherceg is ott volt, teljes tábornagyi díszben: az ő számára a rendezők külön fotelt állítottak be az első sor elé. Pachmann kirohant a színpadra, s rögvest hunyorogni kezdett:

– Mi ez az idétlen világítás? – kiabált idegesen. – Azonnal kapcsolják le!

Mikor a lámpák kialudtak, Pachmann leült a székre, majd németül odaszólt a főherceghez:

– Na, őrmester úr, mit játsszak?

Nagy zavar támadt, ám egyszerre egy Láng Mihály nevű egyetemi tanár felpattant, s a műsorból felolvasta az első darab címét, s Pachmann végre elkezdett játszani. A szünet után kijőve a színpadra meglátott a közönség soraiban egy idősebb, zöldkalapos hölgyet. Elkezdett torkaszakadtából ordítozni:

– Nem játszom addig, amíg az a zöld majom ott ül! – majd kirohant a színpadról.

Botrány támadt, s a rendező a további inzultusok elkerülése végett egy sötétebb sarokba ültette a hölgyet. Pachmann óvatosan kikémlelt az ajtón, majd visszajött a színpadra:

– Na, hála Istennek, a zöld majom eltűnt! – s folytatta a hangversenyt.

Ám az utolsó mű előtt ismét észrevette a végzetes kalapot:

– Segítség, visszajött a zöld majom! – rikácsolta. – Ma nem játszom többet! – s azzal kirohant a színpadról: soha többé nem látták Pesten.

Egy ízben híres pályatársának, Godowsky-nak hangversenyén vett részt – ezúttal mint hallgató. Az egyik Bach-mű közben felrohant a színpadra, s a művész ölébe zuhant:

– Nem, nem Leopold, ezt így kell játszani! – s néhány ütemet maga játszott el a darabból.

Majd felállt, és megmagyarázta a közönségnek:

– Ezt nem mutattam volna meg akárkinek, de Godowsky művész úr a világ második legnagyobb zongoravirtuóza! – majd szerényen magára mutatott – S én vagyok az első!

S talán ez volt az egyetlen olyan történet, amelynek visszavágója is kerekedett. Néhány hónappal később Pachmann londoni koncertjén – amelyet még az öreg Viktória királynő is megtisztelt jelenlétével – Godowsky ült hallgatóként az első sorban, a mellette lévő széket pedig egy első hónapjaiban lévő, várandós anya foglalta el. A legköltőibb rész kellős közepén a hölgyet hányinger fogta el, s kezét a szájára szorítva kirohant a mosdóba. Godowsky jól hallhatóan megjegyezte:

– Azért annyira nem játszott rosszul...