A kényelmes kvarcórát csak mérnöki képességekkel lehetett átállítani, így konokul bécsi időt, hajnali két órát mutatott, midőn megkíséreltem megcsókolni az Egyesült Államok földjét – mesélte tovább emlékeit Turchányi tiszteletes. – Az ausztriai menekülttáborban töltött hét hónap alatt ezerszer elképzeltem az érzelgős jelenetet: tarka nyüzsgés, vakító napfény, és én könnyes szemmel felegyenesedem a New York-i repülőtér betonjáról. Ám – mint szürke életem annyi más nemes szándéka – ez sem sikerült. A légikikötő felett havaseső kavargott, napfénynek, tömegnek se híre, se hamva, s a végeláthatatlan betonmezőn bagószínű pocsolyák folydogáltak egymásba. Egy alaktalanná ázott cigarettásdoboz és egy eldobott légiprospektus között akartam megejteni: itt nem volt tócsa. De máris indult a busz, ráadásul egy locsolóautó is odaérkezett, és rejtélyes céloktól vezéreltetve permetezni kezdte a végtelen, vizes kőkockákat. Szomorú voltam, mert úgy éreztem, enélkül nem teljes a megérkezés.

Nem jöttem el nehéz szívvel Magyarországról. A szánni valóan szegényes szocialista szólamnyelv vitathatatlanul legkedveltebb jelzője volt akkoriban az egyszerű. Egyszerű ember, egyszerű dolgozó, egyszerű állampolgár, egyszerű párttag. E nyakló nélküli leegyszerűsítések mögött azonban nem az utca emberének megbecsülése rejlett, hanem a diktatúrák örökös félelme az egyéniségtől, az eredeti gondolatoktól és a különvéleménytől, hiszen örökös gondot okoznak az átlag fölé emelkedő alkotók: egy Kodály Zoltánt vagy egy Illyés Gyulát már kockázatos a bevett rendőrségi gyakorlattal jobb belátásra bírni. A rezsim szerencséjére azonban kihalófélben voltak a hozzájuk hasonló szellemi tekintélyek, és mindent megtettek, hogy nehogy újra termelődjenek valaha is: csupán a jelentéktelen középszer agyontámogatott beltenyészete virágzott.

A szégyenteljes Káldy püspök által vezényelt Evangélikus Egyházban – amelynek lelkésze voltam – a Hazafias Népfront által forgalmazott, közkeletű általánosságok füzérét cicomázták szüntelen: a világ békéje, a környezetvédelem, a harmadik világért való sápítozás.

A hazai géniusztól való félelem egyfajta behozatali kényszerhez vezetett: inkább kiadjuk külföldi szerzők eredeti írásait, minthogy otthon engedjünk írni ilyeneket. Végül is a képlet szovjet volt: inkább ipari kémek hadával lopatunk el nyugati találmányokat, mintsem kutatni engedjük Szaharovot.

Bármilyen hihetetlen is, tulajdonképpen ez volt az utolsó csepp a pohárban. A Szabad Európa egyik délutáni adásában bemondták, hogy kiterjedt szovjet kémbandát lepleztek le Amerikában, akik háztartási gépek tervrajzait lopkodták el. Ezt már nem bírtam elviselni. Az atombomba, a számítógép ellopását még csak-csak elfogadtam, de már egy kávéfőzőre való fantáziája sincs dicsőséges testvérünknek?

Valahogy olyan volt ez, mint amikor az ideggyógyász a szemembe mondja, hogy szabad levegőre lenne szükségem, ám én mégis beszögezem az ablakokat. Mivel azonban tényleg fulladozom néha, ezért oxigénpalackot szerzek be. De ha mód adódik, erre sem költök, inkább ellopom egy szaküzletből. Aznap este elkezdtem pakolni kis családom bőröndjeit.

Első amerikai napomon elfogtak a kétségek: vajjon gyökeret tudok-e itt verni, ilyen reménytelenül fellengzős, európai szívvel, negyvenhat évesen, titkolni illően rossz angoltudással? A nagy kalandok ideje visszahozhatatlanul elmúlt: nem lett volna bölcsebb otthon maradni, és csöndesen elviselni a szellemi nyomort?

Ám az ember egyszercsak rémülten rádöbben: saját, megrontott életének filmje pereg újból, de a szereplők már saját gyerekei. Tegnap még sírtak, mert az óvónéni megszidta őket, amiért nem gyűjtöttek Lenin-képeket, holnap azért fognak, mert „hely hiányában” nem vették fel őket az egyetemre.

Aztán – talán már a tolókocsiban ülve – észreveszed, hogy pálinkásüveg kandikál ki a fiad zsebéből, s amikor félszegen érdeklődsz, a szemedbe vágja, hogy miattad van. Miattad, akit nem kért, hogy megcsináld, és ha már mégis, akkor miért nem vitted el innen, amíg lehetett. A szomszéd macskája is megtesz ennyit: kölykét a szájában lógatva menekül, ha bedübörög a szemeteskocsi. Mielőtt bevágná az ajtót, eltorzult arccal még visszaüvölt: „Nem tudtad, hogy itt elvtársnak, munkásőrnek kell lenni ahhoz, hogy tanulhass, előrejuss? Dehogynem! Veled is ugyanezt csinálták, csak beletörődtél, gyáva voltál!” Jórészt talán ezért is jöttem el.

Ott álltam hát az irdatlan, New York-i felhőkarcolók árnyékában, és belegondoltam: milyen is lehet ez a zavarbaejtően szabad, hatalmas birodalom, amelynek több a barátja a hivatalos ellenség országaiban, mint saját szövetségeseiben; amelyet irigykedve kioktatnak azok, akiket nagylelkűen segélyez, és akitől esküdt ellenfelei megvették azt a Coca-Colát, amelyről harminc éve még azt harsogták, hogy mérgező kábítószer.

Vasárnap volt. A feleségem és a gyerekek alkalmi zenekart hallgattak a közeli parkban, én beosontam egy evangélikus templom hívogatóan kitárt kapuján.

A civil ruhás lelkész csörgődobbal kísérte az emelvényen álló énekkart – többen táncoltak is ének közben. A hívők közül sokan az ég felé tartották a karjukat, s úgy rémlett, énekük hasonlít egy gyermekkoromban hallott verbunkosra. Tiszteletlenül vidám és hangos volt mindenki.

Ketten kacagva karonragadtak és előrevonszoltak, mint valami tétova arrajárót egy nógrádi lagziban. Mindenki felénk fordult és nevetett. Nevették ezt a kicsinyhitű, félszeg, szép ruhájába és gátlásaiba temetkezett európait, aki még nem tanult meg hinni Amerikában, a szabadságban és önmagában.

Az énekkar még kihívóbb vidámsággal dicsérte az Urat, a lelkész hahotázva forgott a csörgődobbal, s úgy tűnt, maga az Isten is nevet már:

– Nini! Egy aggódó, folyton udvariaskodó tengerentúli, aki még nem tudja, hogy az ő hazájában folyton feketébe kötött Biblia nem csupán a kórházak és a ravatalozók kelléke, hanem a pipacsos kánaáni mezők, a jövendő vidámság és az örök béke hírnöke, és aki restelli, hogy már negyvenhat éves, hogy nem tud jól angolul, s hogy nem sikerült megcsókolnia Amerika földjét, pedig úgy, de úgy szerette volna.



Hátra Kezdőlap Előre