Keserédes napom volt ma: könyvtáros barátnőm, Donna, odaadta a gyűjtemény egyik legértékesebb és talán legbecsesebb lemezét: Dinu Lipatti, a legendás román zongoraművész utolsó hangversenyének felvételét. Constantin Lipatti (merthogy Dinu csak a beceneve volt), a század legköltőibb lelkű művésze 1917-ben született Bukarestben, s szenvedésekkel teli és rövid élete kísértetiesen idézi a száz esztendővel korábban meghalt másik zongora-poéta, Chopin sorsát. Jómódú családba született: keresztapja a híres hegedűs, Enescu volt, s anyja, ki maga is remekül zongorázott, úgy emlékezett vissza fia gyermekkorára, hogy zongorázni előbb kezdett, mint mosolyogni. Papírformák szerint soha és sehol nem tanult zenélni. Tizenhét évesen, 1934-ben, mikor csupán a második helyezést érte el a bécsi nemzetközi zongoraversenyen (Bécs, habár számtalan remek muzsikussal ajándékozta meg a világot, közönségét és zenészeinek nagy részét tekintve a Föld egyik legkonzervatívabb kékharisnya városa), Alfred Cortot tiltakozása jeléül kivonult a zsűriből, s meghívta a fiatalembert Párisba. Cortot mellett Nadia Boulanger-nál és Paul Dukasnál tanult, aki ezt mondta Cortot-nak: „Semmit sem tudunk már tanítani néki, hiszen nagyobb művész, mint mi együtt valahányan. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy óvjuk és bátorítjuk őt.”

Pályatársait elsősorban elképesztő színgazdagsága fogta meg: minden egyes ujja szinte önálló életet élt (kisujja mindkét kezén olyan hosszúra nőtt, mint gyűrűsujja), s képes volt bonyolult Bach fúgák minden szólamát más hangszínnel játszani. (Amikor e tekintetben nem volt éppen önmagával elégedett, mosolyogva azt mondogatta: „Makaróni ujjú vagyok!”)

Csodálatos indulását a háború megakasztotta, s visszatért Romániába, ahonnan 1944-ben vándorolt ki zongoraművész menyasszonyával, Madelaine-nel Skandinávián keresztül Svájcba: saját bevallásuk szerint öt frankkal érkeztek meg. Hamarosan a genfi Zeneakadémia professzora lesz, s ugyanabban az évben közli véle orvosa, hogy leukémiás. Születésétől fogva törékeny egészsége napról napra gyengül, ám ő mégis tanít és koncertezik rendületlenül. 1950-re állapota aggasztóvá válik, s ekkor megpróbálkoznak az Amerikában éppen kifejlesztett csodagyógyszerrel, a cortisonnal, amelynek napi adagja 50 dollárba került: a költségeket Yehudi Menuhin, Charles Münch és genfi rajongói adják össze. A gyógyszer látszólag csodát tesz, s egy rövid nyárra megint egészségesnek érzi magát: ekkor veszi lemezre Bach B-dúr partitáját és Chopin keringőit. Szeptember elején azonban szervezete végleg összeomlik, ám orvosa ennek ellenére sem tudja lebeszélni arról, hogy hangversenyt adjon egy svájci zenei fesztiválon. Délután érkeznek meg a városba, s már a szállodai szobában állandó légszomj-rohamai vannak. Hűséges orvosa tizenegy injekciót fecskendez bele, s amikor kicsit jobban lesz, elkezd öltözködni, majd elindul a szálloda előtt várakozó kocsihoz. A hangversenyterem bejáratánál az emberek könnyes szemmel és tapsviharral fogadják: mindenki tudja, hogy ez az utolsó hangversenye. A húsz lépcsőfokot fél óra alatt tudja csak megtenni.

Koncertjén ugyanazokat a műveket játsza, amelyeket a nyáron már lemezre vett: a Bachon és a Chopin-eken kívül két Schubert Impromptut és Mozart a-moll szonátáját. Az utolsó Chopin-keringő közben azonban elhagyja maradék ereje is: néhány ütem után abbahagyja, hosszú percekig csukott szemmel ül a zongora előtt, majd egyszerre belekezd Bach egyik koráljába.

E korállal búcsúzott el közönségétől, hivatásától s az életétől, bár még hátra van két, kínkeserves hónap. December 2-án végighallgatja ágyából Beethoven egyik zongoraötösének felvételét, majd így szól feleségéhez: „Nem elég nagy zeneszerzőnek lenni! Kiválasztott hangszernek kell lenni Isten kezében.” Fél órával később halott. Harminchárom esztendőt töltött a Földön.

Barátai szerint végtelenül kedves, jómodorú és mindenkin segíteni akaró úriember volt, lényegéből fakadó finomsággal és eleganciával: ezeket a tulajdonságokat valóban birtokolta, nem csak eljátszotta, mint sokan. Személyiségéből hiányzott az arroganciának, a vadságnak és a vulgaritásnak legkisebb szikrája is: még arra is képtelen volt, hogy növendékeinek – pedagógiai célból – megmutassa, hogyan lehet egy művet rosszul eljátszani. Ha néha barátai kedvéért dzsesszt rögtönzött, még a legtriviálisabb dallamot is el tudta varázsolni lenyűgöző billentésével. Muzsikája olyan, mint a tavaszi, üde reggel (s a napfény, amelyet úgy szeretett): nála nem lehet érésről beszélni – hogyan is lehetne: ezek a Mozartok, Mendelssohnok, Lipattik teljes vértezetben születnek –, legfeljebb arról, hogy néha számunkra, emberek számára is lefordítják anyanyelvüket, az istenek beszédét.

Harmincegy éves vagyok: tízszer annyi hanglemezem van, mint amennyit ő készített, s tízszer, ha nem százszor ismertebb vagyok, mint ő lehetett egész életében. Tudom, hogy jól orgonálok, s hogy ügyes virtuóz vagyok. De vajjon egész idáigi munkásságomban lehet-e találni annyi művészi alázatot, mint amennyi Lipatti egyetlen akkordjában benne volt?

S jobb, ha kollégáim nagy részéről nem is beszélünk.