Néhány napra Montreálba kell mennem, s mivel a konyha az én királyságom, Andrisnak előre elkészítettem, amit tudtam. Lassan szokássá válik, hogy hétköznapokon csupán olasz és francia ételeket eszünk, s azok közül is leginkább a hús nélkülieket. Ez a vegetarianizmus gyakorlatias lustaságból fakad, ugyanis a sors rendre úgy hozza, hogy lakásunk mindég messze esik a húsboltoktól, viszont annyi zöldségbolt van a környéken, hogy, mondhatnám, télvíz idején a fákról a fejünkre esnek a túlérett görögdinnyék. Olasz barátném, a jóságos Renáta szinte mindég olyan étterembe vitt, ahol nem a külföldieknek szóló drága bóvlit kotyvasztották, hanem pompás, köznapi ételeket ehettünk. Ha most ott ülnék, minden bizonnyal a következőket rendelném: sült padlizsánt fűszeres olajban pácolva, rigatonit parmezánnal, olivabogyókat Rockforttal, végül Tiramisut (na persze, az igazit), s mindehhez édes, habzó rosé bort nyittatnék. Ezek egyikét sem ettem még Magyarországon (ott olasz éttermekben hawaii pizzát adnak ananásszal, amitől minden valamirevaló talján megtépné a ruháját, hamut szórna a fejére és hangosan jajveszékelne), s ezért nem árt, ha ideírom az első kettő receptjét, már csak azért is, hogy én magam el ne felejtsem.

Mindenek alapja a bazsalikom, a rozmaring, a szurokfű, a tárkony, a majoranna fűszeregyüttese, és a friss, balzsamos, zöld színű olivaolaj. Na, meg persze a frissen reszelt, finomra érlelt parmezán, nem az a fullasztó fűrészpor, amelyet a németek találtak fel hadászati célokra, parmezán fedőnéven. (Magyarországon ez idő szerint csupán egy sajtkereskedésről tudok, amely igazi parmezánt árusít. A boltokban kapható „parmezán-jellegű” sajtban körülbelül annyi parmezán van, mint amennyi mackó a Mackósajtban. Egyébiránt jellegzetesen magyar szó a „-jellegű”: nem oly régen egy vegetáriánus étteremben láttam a „tatárbifsztek-jellegű” zöldségtálat!)