Hat esztendős távollét és egyéves városon belüli bujkálás után ismét koncertet adtam Torontóban, Kanada legnagyobb orgonáján, a Szent Pál székesegyházban. Nyolc órakor dugóba keveredtem a Church utcában, így hét perc késéssel érkeztem meg. Mikor beléptem a zsúfolt katedrálisba, első meglepetésemben megkérdeztem az impresszáriómat, Ian Ross-t, hogy azért vannak-e ennyien, mert elmaradt a hokimeccs? Eléggé jól játszottam, s az improvizáció közben – Faludy Haláltáncának angol fordítására rögtönöztem – tornádószerű vihar tört ki: csak úgy csapkodtak a villámok az ódon katedrálisba. Gedai Károly nagykövet barátom meg is jegyezte: „A mai hangversenyen közreműködött a Jóisten.”

Viszontláthattam sok régi jóbarátot. Nem tudom, hogy hasznos volt-e. A mai este is szembeállított az elmúlás rohamos közeledésének gondolatával. A szürke hétköznapokon sunyítunk és valahogy sikerül elterelnünk a figyelmet róla. De életünknek ezek a bosszantó gócpontjai fájdalomcsillapító nélkül döfik a pengét az idegeinkbe. Az elmúlt napokkal amúgy is egyre inkább rámtör egyfajta nosztalgia, ami elől nem igazán van menekvésem. Valahogy olyan hirtelen jött a harminckettedik évem, és kissé övön aluli találat volt. Érted ezt? Mert én nem. Az egyik percben még gyerek voltam, szerettek, kényeztettek, aztán egyszerre csak elvesztettem ezt a biztonságérzetet, és itt vagyok, hogy túléljem a mindennapokat. Nem panaszkodhatom, hiszen jó túlélő vagyok, de akkor is: az a tény, hogy minden napot túl kell élni, már kezd kicsit az idegeimre menni.

Végül is be kell látnom, hogy elkényeztetett és jóindulatú zsarnok vagyok, aki kizárólag azért kényúr, mert érzi a küldetéstudatot, hogy a fejében lévő dolgokat valóra váltsa, s ezt másként nem lehet. Visszafogottsággal nem megy előre ez a hajó, és nagyon sokszor környezetünk válik a Mű áldozatává.

Nem alakíthatom személyiségemet úgy, mint az olvadt viaszt, csak akkor, ha véletlenül és kivételesen viaszembernek születek, ám ez esetben nem csak kiváltságom, hanem végzetem is lenne a viaszjelleg. S miért szorulnék mentegetőzésre, ha márvány lennék, s csak a vésőnek engedelmeskednék? Alkati adottságok ezek, amelyhez sorsunk kapcsolódik: hogy férfi vagyok-e vagy nő, hogy férfiakhoz vonzódom-e vagy a nőkhöz, hogy színes vagyok-e vagy fehér, hogy a XXI. század gyermeke vagyok-e vagy a reneszánsz Firenzében születtem.

Alkatunk és sorsunk szintézise az egyéniség. A tiszta egyéniségeknél e kettő harmóniában él, míg a zavart egyéniségeknél a kettő között feloldhatatlan ellentét húzódik. Az önismeret talán legnagyobb haszna abban áll, hogy jellemünk egyensúlyának megteremtésével sok kerülőúttól megóv bennünket, mentesít a csalódások legkeserűbb fajtájától, az önmagunkban való csalódástól, és megkímél a legfájóbb büntetéstől: a nevetségességtől.





Hátra Kezdőlap Előre