Hat esztendős távollét és egyéves városon belüli bujkálás után ismét koncertet adtam Torontóban, Kanada legnagyobb orgonáján, a Szent Pál székesegyházban. Nyolc órakor dugóba keveredtem a Church utcában, így hét perc késéssel érkeztem meg. Mikor beléptem a zsúfolt katedrálisba, első meglepetésemben megkérdeztem az impresszáriómat, Ian Ross-t, hogy azért vannak-e ennyien, mert elmaradt a hokimeccs? Eléggé jól játszottam, s az improvizáció közben – Faludy Haláltáncának angol fordítására rögtönöztem – tornádószerű vihar tört ki: csak úgy csapkodtak a villámok az ódon katedrálisba. Gedai Károly nagykövet barátom meg is jegyezte: „A mai hangversenyen közreműködött a Jóisten.”

Viszontláthattam sok régi jóbarátot. Nem tudom, hogy hasznos volt-e. A mai este is szembeállított az elmúlás rohamos közeledésének gondolatával. A szürke hétköznapokon sunyítunk és valahogy sikerül elterelnünk a figyelmet róla. De életünknek ezek a bosszantó gócpontjai fájdalomcsillapító nélkül döfik a pengét az idegeinkbe. Az elmúlt napokkal amúgy is egyre inkább rámtör egyfajta nosztalgia, ami elől nem igazán van menekvésem. Valahogy olyan hirtelen jött a harminckettedik évem, és kissé övön aluli találat volt. Érted ezt? Mert én nem. Az egyik percben még gyerek voltam, szerettek, kényeztettek, aztán egyszerre csak elvesztettem ezt a biztonságérzetet, és itt vagyok, hogy túléljem a mindennapokat. Nem panaszkodhatom, hiszen jó túlélő vagyok, de akkor is: az a tény, hogy minden napot túl kell élni, már kezd kicsit az idegeimre menni.