Egyszerre mohos emléktáblán akadt meg a szemem: e házban élt Bárdos Lajos zeneszerző. Szemhunyásnyi idő alatt öregedtem meg, ott és akkor az utcán: az élet tünékenységének misztériuma költözött a szívembe, amely ráébresztett a percek kegyetlen rohanására. Mert a mohos márványlap alatt feltolult bennem egyetlen találkozásom emléke Bárdos Lajossal, a legendás zeneszerzővel, nemzedékek betlehemi csillagával, kiből mára mállott emléktábla és zenetörténelem lett.

A hetvenes évek vége felé – talán még ma is – rendszeresek voltak az Országos Magyar Cecília Egyesület kedd esténkénti hangversenyei a pesti Egyetemi templomban. Egy alkalommal megkértek, játsszak el egy Bach művet, s néhány percig improvizáljak – azon az estén amúgy a nagyhírű Szent László kórus énekelte Bárdos Lajos néhány művét. Az orgonakarzaton kevesen voltunk: Kistétényi Melinda ült jobbomon, s néhány konzervatóriumi osztálytársam állt a bal oldalon. A téma, amelyre improvizáltam, Bárdos Nyújtsd ki mennyből, ó, Szent Anyánk, kezedet! kezdetű kórusának népi dallama volt: ha emlékeim nem csalnak, három tételes szvittet formáltam belőle. A hangverseny végén lementem Melindával a lépcsőn a Papnevelő Szeminárium belső udvarának a kerengője felé. A lépcső torkolatánál Bárdos Lajos várt bennünket.

– Szeretném megismerni a kis csodavirtuózt! – mondta Melindának.

– Ez a fiú az, Tanár úr! – válaszolt Melinda, s maga elé tolt.

Az öreg rámemelte nagy, vizes szemeit – nagyon rosszul látott már akkoriban –, s megszorította a kezemet:

– És ki a mestere a legénynek? – mosolygott hunyorogva.

– Bach... Johann Sebastian Bach! – vágta rá Melinda.

– Nála jobb nem is lehetne! – mondta Bárdos. – Csak így tovább, barátom – s hosszan, fürkészve rámnézett –, ne add fel soha a göröngyös út miatt: néked megéri!

Még egyszer megszorította a kezemet, s lassan elindult hosszú, halszálkás kabátjában a kerengő vörös naplementében úszó kőkockáin, mígnem sziluettje beleveszett a folyosó végének őrjöngő fényorgiájába.