Tizenhat esztendős korom körül lehetett, hogy egy meghallgatásra készültem a Zeneakadémia nagytermének az orgonáján – gyakorlóidőmet előző délutánra osztották be. A színpad zsúfolva volt székekkel, kottatartókkal, hangszerekkel – a technikusok már délben berendezték az esti hangverseny kellékeit. Bachot játszottam, a monumentális Passacagliát, ezt a misztikus, lobogóan gyertyafényes halotti táncot, minden idők talán legpazarabb zenéjét. A teremben sötét volt, csak a bejáratok feletti biztonsági lámpák égtek, s a hatalmas orgona katedrálissá varázsolta körülöttem az épületet. A mű második felében, a nagy kettősfúgában éreztem, hogy valaki mögöttem áll, de csak a letisztult és megbékélt C-dúr záróakkord után fordultam hátra: Ferencsik János támaszkodott a nagy, fekete Steinway zongorának. Meglepetésemben szólni sem tudtam – amikor az ember egy élő legendával találkozik, pillanatok alatt a nyakába zúdul mindaz a mítosz, amelyet az évek során hallott felőle. Ferencsik közelebb lépett, vállamra rakta kezét, és így szólt:

– Ezt olyan meggyőzően játszottad, mintha értenéd is, miről szól!

Elkapott az önérzet:

– Ha Mozart hat évesen operát írt, miért ne foghatnám fel tizenhat esztendősen Bach muzsikáját?

Válaszom láthatólag megtetszett a Mesternek, mert halványan elmosolyodott, s hosszan, nagyon hosszan nézett az üres széksorok felé.

– Én is nagyon szeretek orgonálni – szólalt meg végül –, ha szorgalmasabb vagyok, talán orgonista vált volna belőlem. Soha ne feledd: Bach nagyon közel állt a Jóistenhez!

Közben muzsikusok érkeztek, s Ferencsik János beszédbe elegyedett valakivel, én pedig elindultam haza.

Egy-két évvel később néhány hónapig a Fillér utcában laktam, s ahogy délutánonként leszálltam a buszról, utam Ferencsik strandépület-szerű háza mellett vitt el. Egy ízben elmélázva baktattam, mikor rekedtes hang szólalt meg a kertből:

– Megszenvedtél már érte, hogy jogod legyen Bachot játszani?

Az öreg állt a bokrok között, kötéssel a gégéjén.

Huncut mosollyal hívott be, s a kőrisbokrok és virágok között savanyú balatoni bort ittunk. Majd a házban Robert Heger egyik Richard Strauss felvételét – a Rózsalovag utolsó tercettjét – hallgattuk elmélázva. Soha többé nem láttam őt.



Hátra Kezdőlap Előre