Kétszarvú madarak (Dichocseros Gloger))

Az alcsalád indiai fajainak képviselőjéül először ez a nemzetség érdemel említést, melynek egyetlen faja:

A homrai (Dichoceros bicornis Linn.)

Homrai (Dichoceros bicornis Linn.).

A nepáliak homrainak, Dél-India erdőlakói garudanak, a malájok malá-morajkeinek, vagyis az erdők hangadójának és burong-undannak nevezik. Tollazata főleg fekete; nyaka, a felső farkfedők végei, a has és az alsó farkfedőtollak, a kézevezők töve, az összes evezők hegye és végül a kormánytollak, a fark végén levő széles, fekete szalag kivételével, többé-kevésbbé tiszta fehérek. A nyak- és szárnytollak, a farcsíkmirígy váladékával való erősebb bezsírozás eredményeként nem ritkán sárgásak.

Nagyobb fákon órák hosszat időznek, komoly bírói méltósággal, hébekorba néhány félig hangos szót ejtve ki, amelyek éppoly különösek, mint a madarak alakja és szokásai. Ezek a hangok az ökörbéka kvárogására emlékeztetnek s annál alig erősebbek. De ha a vadász ilyen ünnepélyes gyülekezethez tolakodik oda s a nélkül, hogy halálos sebet ejtene, az egyik madarat a fáról lelövi, a veszélyeztetett homrai bőgő kiáltása a legnagyobb bámulatba ejti. Mert az ilyenkor hallható erős hangokat semmi mással sem lehet összehasonlítani, mint a szamár ordításával.

Hodgson szerint a homrai majdnem kizárólag gyümölcsevő, legalább is bizonyos időszakban. Ugyanis hat vagy nyolc, februárban elejtett madár gyomra kizárólag fügét tartalmazott. Ez az a gyümölcs, amelyet madarunk majdnem minden megfigyelő észlelete szerint fogyasztani szokott és a fügét egyáltalában, a vadon tenyészőt éppen úgy, mint a kertit, kétségtelenül minden más gyümölcs elé helyezi. De nemcsak ezekre szorítkozik, hanem a körülmények szerint még más gyümölcsöket is megeszik. Horne szerint a gyümölcsös kertekben kellemetlenné válik. A fogoly példányok azonban növényi táplálékon kívül mindenesetre állati anyagokat is megkívánnak. Közülük egyesek valóságos ragadozóállatoknak mutatkoznak, amelyek minden közelükben levő, eleven és gyengébb lényt megtámadnak és megölnek. A voliert, – mondja Horn amelybe tettük, a legrövidebb idő alatt elnéptelenítik. Látszólag ügyetlen lényük dacára, lakótársaikat hamar hatalmukba kerítik; nyugodtan, egy helyen ülve leskelődnek a gyanútlan madárra, amely közelébe jön, csőrének hirtelen előrelökésével ülve vagy repülés közben elfogja, néhányszor a földhöz veri, a szerencsésen elfogott prédára azután rátipor és annyira látható élvezettel falja föl, hogy nehezen következtethetünk természetellenes, csak a fogságban fölvett, rossz szokásra. Minden fölvett falatot előbb a levegőbe dobnak és csőrükkel ismét fölfogják. Ügyességük e tekintetben meglepő és gyakorlás révén csakhamar annyira fokozódik, hogy a számukra dobott csemegét majdnem elhibázhatatlanul kapják el”.