Szélesfarkú lóripapagály (Lorius Briss.)

Körülbelül akkorák, mint az előbbiek, szintén karcsú termetűek. Farktollaik szélesek, kerekített végűek, s az egész fark vége is egyenletesen kerekített. Tollazatuk meglehetősen merev s különösen a nyakon és háton hosszú, amellett szőrszerűen foszlott. Színezetük mindig ragyogó; uralkodó színük a piros; szárnyuk mindig zöld, csőrük élénk narancssárga; lábuk mindig sötét.

A feketefejű lóripapagály (Lorius domicella Linn.)

Régi neve Domicella atricapilla. Ebből a nemzetségből ezt a fajt tartom a legérdemesebbnek a felemlítésre, illetve leírásra. A legrégebben ismert papagályfajok egyike. Amboina bennszülöttei „kasztori”-nak, a cerámiak pedig „luri”-nak vagy „ninrí”-nek nevezik. Tollazatában általában a gyönyörű skarlátpiros szín az uralkodó; homloka és válla koromfekete, mely a nyakszírt felé sötét ibolyaszínbe megy át. Begyén félholdalakú, széles, élénksárga keresztsáv van, mely néha a mellre is lehúzódik. A szárnyorom kék, de minden tollnak a vége fehéresen szegett. Szárnya sötét fűzöld, mely szín a válltájék felé elmosódva, olajos sárgásbarnába megy át. Az elsőrendű evezők belső zászlója kénsárga, csak végharmada fekete; a harmadrendű evezők – a két utolsó zöld kivételével – belső zászlója egészen sárga. Az apró alsó szárnyfedők, szintúgy a lábszár tollazata búzavirágkék. Szembogara körül keskeny sárga gyűrűje van, egyébként a szem barna. Csőre élénk narancssárga, lába szürkésfekete.

Madarunk legtöbbször már mint teljesen szelíd madár kerül hozzánk és ezek a lehető legkedvesebb teremtések. Hozzájuk nyúlhatunk megsimogathatjuk, kezünkre vehetjük s a szobában magunkkal hordozhatjuk őket, anélkül, hogy bármikor is csípnének. Mások ellenben utálatosak és harapósak. Annyi bizonyos, hogy Lindennek tökéletesen igaza van, amikor azt állítja, hogy tanulékonyság, szelidíthetőség és szívósság tekintetében magasan túlszárnyalják legközelebbi rokonaikat, az ékfarkú lóripapagályokat.