Szaladó kukóka (Geococcyx Wagl.)

A nemzetséghez a legkülönösebb kakuk-formák tartoznak, melyek Észak-Amerika déli részén honosak. Jelentékeny nagyságukon kívül jellemzi őket fejüknél hosszabb, erős, oldalról összenyomott csőrük. Csüdjük igen hosszú, elől lemezekkel borított. Lábujjaik rövidek, nagy karmokkal fegyverezettek. Szokatlanul rövid, boltozatos szárnyukon az ötödik, hatodik és hetedik evező egyformán a leghosszabbak. Farkukat hosszú, keskeny, erősen nyesett tollak alkotják. Dús és laza tollazatuk fejük búbján rövid bóbítává hosszabbodott meg, csőrük pereménél pedig rövid sertékké alakult át.

A szaladó kukóka (Geococcyx mexicanus Gmel.)

[Régi neve: californianus.]

A szaladó kukóka a kakukfélék családjának egyik legnagyobb tagja. Hosszúsága eléri az 50–60 cm-t. Tollazata tarka, de sötét színezetű. Fejebúbja fekete, minden toll széles rozsdaszínű szegéllyel; fakófehér tollhegyekből képződött szemsávja világos, de elmosódott színű. Dolmánya fekete, az egyes tollakon oldalt széles rozsdavörös szegély van. Feje oldala fehéres, határozatlan fülsávja sötét színű. Alsó testének mellső része rozsdaszínű, minden toll keskeny szegéllyel; hátsó része fehéres, farcsíkja szürkésbarna. Fekete evezőtollai acélzöld színben ragyognak. Az evezők külső zászlójának közepén és végén fehér folt, az evezők fedőtollainak végén széles fehér sáv van, úgyhogy a szárnyon három világos harántszalag látszik. Farktollai acél-ibolyakékek, végük fehér, a két középső acélzöld, fehér oldalszegéllyel. Szeme barna, csupasz szemkarikája sárga, csőre és lába világoskékes.

A szaladó kukóka Kalifornia déli részétől és Texas közepétől Mexikóig mindenütt elterjedt. Feltűnő testalkata és különös természete miatt mindenütt jól ismerik és ezért a bennszülöttek, valamint a bevándorlottak mindenféle neveket adtak neki. Mexikóban „paraszt”-nak vagy „szaladár”-nak, Texasban „kengyelfutó”-nak vagy „pusztai kakas”-nak,

Kaliforniában „gyalog kakukk”-nak vagy „földi kakuk”-nak mondják, nem is szólva azokról az elnevezésekről, melyeket a bennszülött törzsek adtak neki. Rövid szárnya miatt csak a legritkább esetben kap szárnyra, ellenben futásra alkalmas hosszú lábaival a földön rendkívül gyorsan iramodik tova. Ezért a szó legszorosabb értelmében állandó madár, lakóhelyét csak a legnagyobb szükség esetén cseréli fel más vidékkel. Fajbeliekkel nem igen társul. A lehető csendben és rejtetten, mindegyik magának él a lakóhelyén. Veszély esetén futásban majdnem a versenyparipával mérkőzhetik; ebben a tekintetben Észak-Amerika többi madarai meg sem közelítik. Három méternyire is fel tud ugrani. Ez a sajátságos mozgékonysága indította a mexikóiakat arra, hogy lóról vadásszák; persze nem húsáért, hanem azért, mert rendkívüli fürgeségével a lovas ügyességét próbára teszi.

A futókakuk rendszerint mindenféle rovarral és puhatestű állattal, különösen csigával él. A csigákat bizonyos helyeken ki szokta szedni héjukból, úgyhogy az ilyen kakuklakta erdőségeken sokfelé megtaláljuk lakomájuk maradványait. Ilyen apró állatokon kívül kisebb gerincesekre, különösen hüllőkre is vadászik, azért a mexikóiak szemében a futókakuk a rettegett és gyűlölt csörgőkígyó legnagyobb pusztítója. Állítólag el is bánik velük minden nehézség nélkül, legalább is fiataljával. Ügyes ugró létére, úgy mondják, nem ritkán még a repülő prédát is elfogja; egyáltalán: falánkság és ragadozó természet tekintetében semmivel sem különb rokonainál.

A mexikóiak szeretetét, a földi kukóka azzal is tudta megszerezni, hogy könnyen megszelídül és félig-meddig háziállattá válik. Ezért gyakran tartják fogságban. Rövid idő mulva annyira beleszokik a megváltozott viszonyokba, hogy nemcsak a házban, hanem az udvaron, kertben is szabadjára lehet ereszteni. Ha már megszokott, egy-kettőre otthon érzi magát és az egerek, apró kígyók és egyéb csúszó-mászók, mindenféle bogarak és férgek összefogdosásával valóban érdemeket szerez. Húsa miatt azonban, melyet a mexikóiak sok betegség ellen igen jó orvosságnak tartanak és sokra becsülnek, igen gyakran levágják. Több példányon megfigyelték, hogy zsákmányával egy ideig játszik, mint a macska az egérrel, azután szőröstül-bőröstül elnyeli.

Nyűvevő (Crotophaga Linn.)

A sarkantyús kakukok külön csoportját alkotja ez a fajokban szegény nemzetség, melybe rendkívül különös Dél- és Közép-Amerikában honos madáralakok tartoznak. Testük nyúlánk, csőrük ormán éles taréj van. Lábuk erős, lábujjaik párosak, amennyiben külső lábujjuk hátrafelé áll. Szárnyuk középhosszú; széles, hosszú farkuk tompán kerekített és csak nyolc tollból áll. Kemény, de apró, többé-kevésbbé fényes tollazatuk a csőr tövén sertés; a kantár és a szem tájéka csupasz. Felső csőrkávájuk belül üres, szarurétege igen vékonyfalú sejtekből áll, olyanformán, mint a borsevőké és a szarvascsőrűeké. A nyűvevők abban is emlékeztetnek a borsevőkre, hogy tollazatuk szintén testhezálló, ezért testük mindig soványnak látszik.

Életmódjuk nagyon feltűnő. A nyűvevők nem élnek úgy, mint a többi kakukfajok, hanem inkább a mi szarkáink és varjaink módjára, amiben ismét csak a borsevőkhöz hasonlítanak.

Három fajuk van, amelyek Dél-Amerikában, kivált Brazíliában honosak.