Ujjas lile (Squatarola)

Az ujjas lile (Squatarola helvetica Linn.)

Régi neve Charadrius squatarola. A Charadrius nemtől hátulsó lábujjának csökevényes bütyke különbözteti meg. Homlokszegélye, kantárja, álla, torka, nyaka eleje, melle és hasa fekete, fejének eleje és homlokától a fekete homloksávig terjedő része, fara és alsó farkfedőtollai fehérek. Egész felsőrésze foltos, mivel minden toll közepe fekete, széleik elég szélesen fehéren szegettek. A dolmánytollait ugyanilyen szegélyezés övezi. Elsőrendű evezői feketék, a másodrendűek feketésbarnák, tövük egyaránt fehér; a másodrendű evezők külső széle és hátsó felső szárnyfedőtolla hasonló színezésűek. Alsó szárnyfedői fehérek, hátrafelé szürkék; hónaljtollai feketék. Farkát fehér alapon fekete harántsávok díszítik. Éppen ilyenek a farcsík- és felső farkfedőtollai is. Szeme sötétbarna. Téli ruhája felül barnásfekete alapon különböző nagyságú, kerek, sárgásfehér foltokkal pettyezett, alul pedig, a fehér mellközép kivételével, piszkosfehér alapon sötét, változó szélességű szárfoltokkal rajzolt.

Az ujjas lile is, akárcsak a pettyes lile, a tundrák madara, de csak azok északi részén, a tengerpart közelében él. Télen a Földközi-tenger partvidékén és a körülötte lévő országokban tartózkodik, a júniustól szeptember elejéig tartó rövid nyarat hazájában tölti. Június vége táján kezd fészkelni; augusztus közepén, legkésőbb szeptember elején már repülős fiai vannak és néhány nappal utóbb már készülődnek az utazáshoz.

Az ujjas lile – libuc lile, szürke lile, helvét lile – Magyarországra a ritkább átvonulókhoz tartozik, amely csak egyes nagyon kedvező helyeken szokott többé-kevésbbé rendszeresen mutatkozni, így elsősorban a Dunántúl három nagy tavánál. A Fertőn kerültek meg a legrégibb példányok. A bécsi múzeumban három innen származó madár van. 1859 május havában került egy példány a Hanságban, 1902 október 10-én a Fertőn s magam 1906 október 10–21. között a festőmelléki Illmic közelében napról-napra láttam kisebb csapatokat. A Balaton mellett Gaal Gaszton több ízben is megfigyelte és gyüjtötte, mégpedig 1892-ben,1895 szept. 12-én és 17-én, 1896-ban szept. 7. és 15-én, végül 1898 szept. 26-án észlelte ezt a fajt, amelyet Bessenyei István 1922 aug. 29-én is megfigyelt Enyingen, szintén a Balaton közelében. Legsűrűbben a Velencei-tónál került elő, úgyhogy a dátumokat nem is sorolom föl. Chernel szerint itt minden ősszel rendszeresen elég nagy számban jelentkezett, azonban már régóta nincs hír róla, hogy ott megjelent volna. Egyéb előfordulások közül megemlítendő a legrégebbi, 1841 aug. havi, amikor Petényi látta Szegeden, valamint az 1864. évi május 29-i, amikor Csató észlelte Sztrigyszentgyörgyön. 1903 szept. 23-án Wachenhusen lőtte a Karas-torkolatnál. Látható, hogy az utolsó 2 évtized alatt csak egy helyről jelezték, s ezért szinte arra kell gondolni, hogy ez a faj ezalatt rendkívül megritkult nálunk. Fölhívjuk rá az ornithológusok figyelmét.

Gazdaságilag jelentéktelen, a madárvédelmi törvény szerint védett madár.