Póling (Numenius Linn)

A póling – nemzetség kilenc fajt foglal magában, melyek világszerte el vannak terjedve. Karcsú madarak. Csőrük nagyon hosszú, mérsékelten hajlott, tövénél magas, hegye felé fokozatosan vékonyodó, elszarusodott hegye kivételével puha. Felső kávája valamivel hosszabb az alsónál és kissé ráhajlik az alsóra. Hosszú, vékony lábuk, jóval a sarokízület fölött is még tollatlan, talpuk széles. Négy lábujjukat jól fejlett hártya köti össze. Nagy és hegyes szárnyukon az első evező a leghosszabb. Tizenkét tollból álló farkuk középhosszú és kerekített. Apró tollazatuk kemény, szorosan testhez álló és olyan színű, mint a pacsirtáé. A tollazat színe sem évszakonként, sem ivar szerint nem különbözik.

A nagy póling (Numenius arquatus Bodd.)

A póling vadászata nem könnyű mesterség; fészkén való elfogásával elébb célt érünk. Cankócsapdával való fogása is gyakran sikerül. A szenvedélyes madarász szemében a póling olyan, mint a vadásznak a siketfajd, vagy a szarvas. Rendkívüli óvatossága a madarász minden figyelmét igénybe veszi.

Húsát megbecsülik, bár korántsem olyan izletes, mint a szalonkáé; hírnevét csak nyár utolján érdemli meg. Az Afrikában télen elejtett pólingokból legfeljebb jó leves készül.

Az európai fajok közül a legnagyobb. Hosszúsága 70-75 cm. Tollazata felül barna, világos rozsdabarna tollszegélyekkel; háta-alja fehér, barna hosszanti foltokkal. Alsó teste rozsdasárgás, barna hosszanti foltokkal, a tollak szára is barna. Evezőtollai feketék, fehér szegéllyel és fehér foltokkal; a három első evezőtoll belső zászlója fehér szélű, a többin világosabb zegzugos vonalkázás. Kormánytollain fehér alapon feketésbarna harántszalagozás van. Szeme sötétbarna, csőre fekete, az alsó káva töve olajszürke, lába ólomszürke.

A nagy póling – nagy szélkiáltó, nagy gojzer, gujzer, nagy hujtó, ujtó, pólic, kulic, hojsza, tőcsmadár, tőcsér, töcs-töcs – Magyarországon közönséges madár, amely tavaszi és őszi átvonulásai alkalmával rendszeresen megjelenik nálunk, természetrajzának megfelelően főleg az alföldi és dunántúli állóvizek mentén, jóval ritkábban a hegyvidéken. Átvonulásának az ideje február végétől áprilisig, majd júliustól kezdve decemberig terjed. Néha áttelelő is akad. Nálunk a póling, vagy másik közismert nevén gojzer, a mi nem más, mint a német „Kaiser-Sehnepf” magyarosított formája, közismert időjós. Ha a nyár folyamán megjön a szokott aszály, akkor újuló remények kísérik az éjszaka csöndjében fölhangzó csodálatos „póli” szózatot abban a reményben, hogy ezt az északon fészkelő madarat a rossz idő hajtotta dél felé s így nemsokára vele együtt majd megjön az oly régóta várt rossz idő – az áldott eső is. Sokszor bizony hiába várják, mert tán nincs még oly kószáló teremtés a világon, mint a póling, amely a nyár folyamán Afrika forró égövei alatt éppen úgy „póli”-zik, mint nálunk, vagy a tundrákban levő fészkelő helyein.

Magyarországon való fészkelése régóta kísért, de sokáig tartott, amíg tojásait megtalálták, úgyhogy jelenleg kétségtelenül fészkelő madaraink sorába iktatható. Chernel említi, hogy 1887 júl. végén a Velencei-tavon naponként látott két öreget négy fiatal kíséretében. Ennek a „családnak” a rendszeres megjelenése kétségtelenül fészkelésre vallott s az első megbízható fészkelési eset lehetett volna, de kézzelfogható bizonyíték – hazai származású tojás vagy fióka – nem bizonyította a fészkelést. 1912 május havában magam is lőttem Ürbő-pusztán kotlófoltos példányokat, de nemi szerveik teljesen fejletlenek voltak, így ezt a jelenséget egyáltalában nem minősíthettem fészkelésnek. 1928 május 3-án Radetzky Dezső szerint végre megkerült a nagy póling első 4 tojásból álló fészekalja Székesfehérvárott. Nagy kár, hogy a közlemény írója nem jelzi, hova kerültek a knagyar madártannak ezek a becses dokumentumai. Cerva Fr. szerint az 1929. év folyamán a budapesti állatkertbe is kerültek Moson megyéből származó fiókák. Ez a két egymásután következő évben történt fészkelés hazánk madárvilágának örvendetes újabb gyarapodását jelenti s fölszólítjuk ornithológusainkat, hogy a nagy póling esetleges fészkelését más vidékeken is a legéberebb figyelemmel kísérjék.

Gazdasági jelentőségét nem szabad lebecsülni, mert aránylag nagy számban fordul elő nálunk s majdnem kizárólag káros, legelőt rontó rovarokkal, apró, a jószág ellenségei számára gazdaállatként szereplő csigákkal és egyéb kártékony állatokkal – táplálkozik, így főleg hasznos madár. A madárvédelmi törvény azonban meghagyta a vadászható madarak között s így csak az általános vadászati tilalom idején nem szabad vadászni rája.

A kis póling (Numenius phaeopus Linn.)

Az előbbinél negyedrésznyivel kisebb testalkatú madár. Hosszúsága 52 cm. Tollazata általában olyan, mint az elébb leírt rokonáé, csak valamivel sötétebb színű. Feje sötétbarna, foltozás nincs rajta. Közepén világos sáv húzódik végig, ami két részre osztja. Lágyéka fehér, feketésbarna nyílalakú foltokkal és harántsávokkal. Farkfedőtollai fehéresszürkék, tövük hamuszürke és 7–8, szélükön elmosódó szalaggal vannak díszítve. Szeme sötétbarna, csőre fekete, lába ólomszürke.

A kis póling – kis szélkiáltó, kis gojzer, tutucska – előfordulási viszonyai Magyarországon nagyjában ugyanazok, mint a nagy pólingéi, de általában jóval kisebb számban mutatkozik, tán valamivel későbben érkezik és nyáron át nincs nálunk. Ősszel is korábban vonul el, még nem tudunk róla, hogy áttelelt volna. Legnagyobb számban és leggyakrabban az Alföldön fordul elő. Rovarirtó, hasznos, vadászható madár.

A vékonycsőrű póling (Numenius tenuirostis Vieill.)

A legkisebb szélkiáltónk, majdnem csak galamb nagyságú, csőre is jóval rövidebb és feltűnően vékony. Színezete emlékeztet a nagy pólingra. Két rokonával együtt szintén északi madár, nem pedig déli, amelyről régebben azt hitték, hogy a Fekete- és Földközi-tengert övező országokban fészkel. Nem pontosan északi, hanem északkeleti faj, melynek fészkelőhelyei Nyugat-Szibériában vannak.

A vékonycsőrű póling Magyarország ritka átvonulóihoz tartozik, amely nálunk egy század folyamán alig 10 helyen fordult elő. A legrégibb példányt Stetter gyüjtötte Marosnémeti mellett, még 1845 előtt. Ezt Petényi határozta meg. Pest megyében 1845 szept. 20-án került meg a második példány. A harmadik és negyedik újból Erdélyben lövetett, a negyedik 1863 aug. 28-án Totesd mellett. Leggyakoribb előforduló-helye volt Szeged, ahol Zsótér és Lakatos 1883 okt. havában, 1890 március 20. és 25-én, 1891 április 8-án, 1893 március 28-án és április 2-án, 1894 március 27-én figyelték meg. Ugyancsak számottevő mennyiségben mutatkozott 1893-ban Tiszaabádszalókon, ahol Kosztka László szerint ápr. 10–15. között naponként 30–60-as csapatokban mutatkozott. Április 15-én 4 drb.-ot el is ejtett s ezek közül 2 dr. Lendl preparatóriumába került. 1893 október 28-án Kiskunfélegyházán lövetett egy példány, amely Herman O. gyüjteményében van. 1895 március 17-én Ungvár közelében Szenna mellett lövetett egy példány. Ezután már nagyon megritkul a soruk; 1898 március 3. Kevevára, 1898 szept. 25. Karlovac,1899 március 30. amac,1903 szeptember 3. Baranyasellye, 1909 április 4–6. Óverbász 15–20 darab. Azóta mind a mai napig egyetlenegy elejtett példány se került ornitológus szakember kezére vagy múzeumba. 1925 április 19-én Király Iván figyelte meg a biharmegyei Derecskén, dr. Nagy Jenő ugyancsak 1925-ben július 16-án a Hortobágyon észlelt 5 példányt s 1925 április 19-én Nagy László a szabolcsmegyei Császárszálláson 4 példányt. Ez a három utolsó megfigyelés szépen összevág, úgyhogy bizonyító példány híján is el kell fogadnunk az 1925. évi megjelenést. Azóta újabb adat nincs róla.