Havasi tyúk (Tetraogallus Gray.)

[Régebbi neve: Megaloperdix.]

Nyírfajd nagyságú zömök testű, kurta nyakú, kicsiny fejű madarak tartoznak ehhez a nemzetséghez. Csőrük hosszúkás, de erős és széles, a láb rövid. A kakas tompa sarkantyút visel a csűdje tövén, a szárny rövid, kissé kihegyezett, mert a 2. és 3. evező hosszabb a többinél. A farok 18 tollból áll és enyhén lekerekített. A szem mögött csupasz folt van. A kakas nagyobb termetű, a tojó a sarkanytyú helyén egyszerű, síma, kissé megnagyobbodott pajzsot visel. Valamennyi havasi tyúk Ázsia magas hegyvidékeit lakja; egyetlen faja a Kaukázusban is él s így még Európa madárvilágához számítható.

A kaukázusi havasi tyúk (Tetreogallus caucasicus Pall.)

A nemzetség 8 faja közül a legkisebb termetűek egyike. Hossza 58, szárnyhossza 25, farkhossza 17 cm. A gruszok intaure néven ismerik. Életmódjáról Radde a következőket írja;

„A hajdani Kolchis hegyei között, az örök hó határán, 2000–3500 m magasságban ismertem meg a hatalmas havasi tyúkot. Szoros barátságban él a magas hegyek vadkecskéivel s ha vadász fenyegeti négylábú honfitársait, füttyel figyelmeztet a veszélyre. Ennek a jó viszonynak nyilván az a magyarázata, hogy mindketten egyazon táplálékra vannak utalva. Különös előszeretettel viseltetnek a hegyi rétek pimpói iránt, a havasi tyúkot ezenkívül a vadkecskék ürülékét felkereső rovarok is vonzzák.

Párosával él; ha felzavarnak egy párt, sajátságos, éles füttyszavukra és „tirok, tirok, tirok”-szerűen hangzó hívószavukra más párok is szárnyra kapnak; a repülő havasi tyúk röptében jobbra-balra figyelmeztető hangokat ad. Repülése gyors, egyenesirányú. Költése kora tavaszra esik. Fészket voltaképpen nem rak. A hómezők közelében szabad, alpesi növényekkel benőtt magaslatot keres ki s ahol akárminő kis sziklapárkányt lel, ahol védelmet talál, széleit körülbéleli és lerakja 12–15 tojását.

Vadászata nagyon nehéz. Ritkán múlik el év, hogy 1–2 élő havasi tyúkot nem kaptam volna, s mivel tudom, hogy értékes madár, tőlem telhetőleg gondját viseltem. A kölest hamar megszokták, kedvenc eledelük azonban a zsázsa friss tavaszi hajtása.”

Az ullár (Tetraogallus himalayaensis Gray.)

A nemzetség második fajának kirgiz neve ullár, a Himalája lakossága jirmunelnek, kebeknek, gurkajunak, az angol vadászok, nem éppen találó néven, hófácánnak nevezik. Életmódját jobban ismerjük, mint az előbb ismertetett fajét. hossza 72, kiterjesztett szárnymérete 100, szárnyhossza 32, farkhossza 20 cm. Fejeteteje és nyaka világos fakószürke, a felső hátát és mellét körülvevő széles tollai világos fakószürke alapon pontokból összetett hullámos harántcsíkot viselnek, hátavége, szárny- és farkfedői sötét fakóbarnásszürkék, finom világos sárgásszürke haránthullámvonalakkal, valamennyi nagyobb felső tolla többé-kevésbbé széles rozsdabarna vagy rozsdasárga szegéllyel, úgyhogy madarunk csíkos rajzolatot kap. A fül mögül kiinduló, oldalt a nyakon és élesen a mell felé lefutó szalag és a torkot patkóalakúan körülvevő második szalag sötét gesztenyebarna, a torok és a két szalag határolta nyaksáv fehér, a gallérnak megfelelően a fejen végigfutó harántsáv tollai fakófehérek, egyikük-másikuknak fekete foltok szalagos rajzot kölcsönöznek, a mell és has szürke. A tojó és kakas csak nagyságbelileg különböznek.

A Himalája nyugati magaslati övét lakja Nepalig, de Tibetben és a kínai tatárok földjén is él megfelelő pontokon. Severzov szerint a Tiensánban is honos. Finsch szerint még a Kuenlünben is.

Kizárólag a hóborította hegyvidékre szorítkozik a felső erődhatárig; a tél azonban még ezt az edzett madarat is mélyebbre kényszeríti, úgyhogy évente kétszer nagy vándorutakat kell megtennie. 20–30 főnyi csapatokba verődve él, rendszerint azonban csak 5–15 kerül egymás mellett szem elé. Az erdőt és magas fűvel benőtt területeket kerülik. Szép, napos időben sziklákon, sziklás lejtőkön üldögélnek s csak reggel és este mozognak sokat. Hideg, ködös, erős napokon élénkek, egész nap futkosnak és élelmet szedegetnek. Az éjszakát szakadékok fölötti sziklákon töltik.

Halk, szelíd füttyük nappal csak elvétve, a leghangosabban napkeletkor, ködös időben nagyon gyakran hallani. Kevés szárnyas vad szava kellemesebb az ullárénál; hosszan elnyujtott hanggal kezdődik és gyors füttyökben végződik. Ha felriasztják, csak egyszerű, halk füttyentéseket halat rövid időközökben. Nem mondható különösen vadnak és félénknek. Ha óvatosan 25–30 méternyire közelítjük meg, lassan hegynek tart vagy oldalvást tér ki, gyakran megfordul, de ha nem üldözik, ritkán fut messzire.

Különböző növényi leveleket és füvet eszik, olykor mohát, gyökeret és virágot is; főtápláléka mindig a fű. Szereti a fiatal búzát és árpát s a magánosan álló vetéstáblát a közelében élő ullárok az éj folyamán és reggel keresik fel; rendszeresen művelt területre sohasem ereszkednek le. Rendszerint nagyon kövérek, húsuk azonban nem valami ízletes és – ha magas vidéken lőtték – gyakran kellemetlenszagú, aminek bizonyos növények az okai.

Az egyes ullárpárok más párt nem tűrnek meg körzetükben. Ha egy kakas idegen körzet felé repül, az ott székelő kakas nyomban megtámadja és hangos, csaknem ugató kiáltozással elűzi. Megesik azonban az is, hogy két pár meglátogatja egymást. Mozgásuk inkább a szirti fogolyéra emlékeztet, mint a fogolyéra.

Természetes ellensége minden erősebb ragadozó madár. Rendkívüli ébersége a róka és farkas ellen megvédi; az embertől nincs mit tartania. A kirgizek közül csak kevesen vadásszák. Húsa az oroszok szerint fehér és nagyon ízletes, puha.