Hokkó (Crax L.)

Csőrük magas, erősen hajlottormú, tőben rendesen viaszbőrrel borított. Orrlikaik a viaszbőrbe nyílnak. Lábuk erőteljes. Farkuk erősen elkerekített, valamivel rövidebb a szárnynál. Fejük búbját keskeny, merev, hegyükön S-alakúan görbült tollakból álló bóbita díszíti. Szemük környéke csupasz. A kakasok színezete némileg elütő. Körülbelül pulykanagyságúak.

A símacsőrű hokkó (Crax alector L.)

Hokkó (Crax alector L.).

Uralkodó színe fekete, bíborosfényű. Hasa, lágyéktája és alsó farkfedői fehérek. Szeme barna; csőrének töve halvány viaszsárga, lába húsvörös. Hossza mintegy 95 cm, a szárny hossza 42, a faroké 32 cm. A tojó jóval kisebb, bóbitájának tollai fehéren szegélyezettek.

A bütyköscsőrű hokkó (Crax globicera L.)

A hím csőrének tövén kerek, sárga bütyköt visel. Hasát fehér, testének többi részét fekete tollak födik. A tojó barna, feje fehérfoltos. Ez a faj Mexikóban és Közép-Amerikában él.

A hokkók valamennyi faja Dél- és Közép-Amerikában, valamint Mexikó déli részein honos. A bütyköscsőrű hokkó különösen Brazília belsejének, valamint Guayanának erdőségeiben gyakori. A természetvizsgálók adataiból kitűnik, hogy a különböző fajok életmódja egymástól lényegesen elütő, úgy tehát beérhetjük e helyen azzal, hogy általános képét rajzoljuk a hokkók viselkedésének.

Madaraink szorosan ragaszkodnak a fákhoz, s az erdőből legföljebb rövid időre távoznak. Néha ugyan a földön is mutatkoznak, s ott sebesen szaladoznak, de ez ritka eset. A költés szakában párosan, egyébkor három, négy s több példányból álló társaságokban láthatjuk. Röptük nem kiváló; nem messzire szoktak szállni. Hangjuk nagyon sajátszerű. Némelyek morognak, vagy korognak, mások fütyülnek; akad köztük huhogó, vagy pedig csörgő is. Szavukat leggyakrabban nász idején, továbbá hajnalban hallhatjuk.

A szabadban főképpen, vagy talán kizárólag gyümölccsel táplálkoznak. Szaporodásukról nem sokat tudunk, de annyit mégis, hogy nem a földön, hanem fákon fészkelnek. „Lapos fészkeiket – mondja Martius – az elágazások közé, nem éppen magasan a föld színétől, rőzséből rakják és … mindig csak két, házi tyúkjaink tojásainál nagyobb és erősebb, fehér tojást tojnak.”

Minthogy a hokkók húsa gyönge, mint a galamboké és ízletes, akár a pulykáé, nem csoda, ha Dél-Amerikában serényen vadásszák, kivált a költés szakában, amikor messze elhallatszó szavuk árulójukká válik. Mondják, hogy az erdő mélyében, emberi lakásoktól távol, alig félnek az embertől. Emberi lakások közelében azonban fölötte félénkek és gyorsan menekülnek. Pecsenyéjükön kívül az indiánusok erős evezőiket és kormánytollaikat is fölhasználják, mert legyezőket készítenek belőlük.

A majd minden indiánus telepen található rabhokkókat – Martius tanusága szerint – az erdőből hozott s tyúkokkal kiköltött tojásokból nevelik, mert fogságban állítólag csak különös kedvező körülmények közt szaporodnak. Bates szerint ez bizonyára a fákon való életükkel függ össze.

Valamennyi természetvizsgáló egyértelműen megállapította a hokkók könnyű szelidíthetőségét. Már Azara beszéli, hogy a hokkók nemcsak házi tyúk módjára élnek a telepeken, hanem valósággal szobai állatokká válnak.

Európában való meghonosításuk, amint eddigi tapasztalatok bizonyítják, nem kecsegtet sikerrel. Tartásuk nehéz. A természetes táplálékukat pótló takarmányhoz ugyan hamar hozzászoknak, de télen meleg ólat kívánnak, mert legalább is lábujjaik elfagynak s ebbe belepusztulnak. Ezenkívül pedig baromfiainkkal sem férnek össze.