Bukázó sas (Helotarsus Smith)

A sólyom-félék egyik legérdekesebb tagja tartozik ebbe a nemzetségbe, amely alakra és lényére nézve sokban a sasokra emlékeztet. Jellemzői: az erőteljes, zömök alkatú rövid test, rövid nyak és nagy fej, csupasz kantárok, erőteljes, erős kampójú, fogatlan csőr, rövid, de erős, vastagpajzsú lábak, középhosszú ujjak, amelyek karmai kissé hajlottak és tompák, igen hosszú szárnyak, melyek második evezője a leghosszabb, a harmadik kissé hosszabb, mint az első, és ez hosszabb, mint a negyedik; a rendkívül rövid fark, valamint végül a dús, nagy, széles tollakból álló tollazat.

A bukázó sas (Helotarsus ecaudatus Daud.)

Bukázó sas (Helotarsus ecaudatus Daud.).

Színezete és rajzolata éppoly feltűnő, mint alakja. A fej, nyak, hát és a hasi oldal szép fénytelen fekete színe élénken elüt a világos gesztenyebarna köpenytől, az ugyanolyan színű farktól, a kissé világosabb alsó háttól, valamint a széles szárnyszalagtól, amelyet a mélyfekete első kézevezőkkel ellentétben szürkésbarna, a belső zászlón fehér, széles, fekete végszegéllyel díszített utolsó négy kézi és az összes karevezők alkotnak. A kézi evezők fedőtollai feketék, a karevezőkéi barnásfeketék, barna végszegéllyel, a többi felső szárnyfedőtoll komorbarna, világos széllel, az alsó szárnyfedőtollak fehérek. A szem aranyos fényű, szép barna, a szemhéj karminpiros, a csőr töve, vörösessárga, hegye szarukék, a viaszhártya halvány korálpiros vagy vérpiros, utóbbi esetben vörösessárga foltokkal, az alsó szemhéj fehéres, a láb korálpiros.

A bukázó sas Afrikában széltében elterjedt, csak északon hiányzik.

Repülése a maga nemében csodálatos és egyetlen madáréval sem lehet összehasonlítani. Levaillant nem hiába adta ragadozómadarunknak a „bűvész” nevet, mert úgy mozog a levegőben, mint a bűvész: úgy úszik, bukik, játszik, repül, mintha csak jókedvét akarná tölteni, nem pedig táplálék után nézne. Ugyanaz a kutató említi, hogy néha hirtelen egy darabig esik és szárnyait oly hevesen összecsapja, hogy azt hisszük, hogy egyiket eltörte és a földre kell esnie. Valóságos légi bukfenceket láttam tőle. A bukázó sas repülése tulajdonképpen nem írható le: egyedülálló a maga nemében.

Levaillant azt írja, hogy a bukázó sas fiatal gazellákat, bárányokat és beteg juhokat megtámad, a fiatal strucokat veszélyezteti és a dögre keselyű módjára rájár; Heuglin mint az apró emlősök ellenségét ismerte meg. Főtápláléka a legkülönfélébb fajtájú hüllőkből, de különösen kígyókból és gyíkokból áll. A nélkül, hogy előzőleg keringene, vagy ölyv, illetve vércse módjára függögetne, hirtelen megáll sebes repülése közben és zuhanó kő módjára csap le a kiszemelt kígyóra. Különbség nélkül fogja úgy a kicsiny, mint a nagy, a mérges, valamint nem mérges fajokat. Mint Közép-Afrika minden egyéb kígyópusztító ragadozómadara, a bukázó is messziről odasiet, ha a steppe fűvét meggyujtják, állandóan a tűzvonal mentén röpköd fel és alá és gyakran a legsűrűbb füstfelhőkön átrepül, egészen a lángok fölött, hogy a tűz elől menekülő hüllőket felszedje. Több kutató észlelése szerint, rájár a dögre is, mint említettük.