Sas (Aquila Briss.)

Ebbe a nemzetségbe tartoznak a legnagyobb, legnemesebb sasok, közül.

A szirti sas (Aquila chrysaëtus Linn.)

Szirti sas

A legnagyobb, legerősebb és legzömökebb termetű igazi sas, az összes belsőázsiai lovasnépek sólymászó madara, a mesék hőse, címeres madár, az erőteljesség példaképe. Hossza 80–95 cm, kiterjesztett szárnymérete 2 méter és még több. Az öreg madár tarkója, beleértve a nyak hátsó részét, rozsdás barnasárga, többi tollazata tövének első kétharmada fehér, vége igen egyöntetű sötétbarna, a fark tövének harmada fehér, azután feketén szalagozott vagy foltozott, végfele fekete. Gatyái barnák, alsó farkfedői fehérek. Szeme dióbarna. Itt csak a leggyakrabban előforduló színezetet írtuk le, azért hozzá kell fűznünk, hogy tollruhája rendkívül változó.

Észak-Amerikában a szirti sas közeli rokona, az Aquila canadensis Baird helyettesíti.

A szirti sas Európa és Ázsia magas hegységeit és nagykiterjedésű erdőségeit lakja, s Heuglin szerint alkalmilag, de ritkán, Északkelet-Afrikába is átvándorol.

A szirti sasnak sok, talán 6, de lehetséges hogy 10 és még több évre van szüksége, míg a szó szoros értelmében felnőtté, vagyis szaporodásra képessé válik, és addig kóborol a nagyvilágban s valószínűleg sokkal nagyobb utakat tesz meg, mint hinnők.

Ez a sas csak ültében és röptében szép és méltóságteles, ellenben, ha jár, olyan gyámoltalan és ügyetlen, hogy valósággal nevetséges. A magasban keringő rabló, amint prédát szemelt ki, rendesen csavarvonalban ereszkedik alá, hogy a tárgyat jobban szemügyre vegye s ha ez megtörtént, hirtelen összekapja szárnyait s előrenyujtott nyitott marokkal, hallható zúgással, ferdén csap le a földre az illető állatra és mindkét lábának karmait testébe vágja.

A szirti sas erősebb állatokat is megtámad; megfigyelték, hogy még a harapós rókát sem kíméli. Azonban a vele való küzdelem nem mindig végződik a sas győzelmével.

Ereje tudatában néha arra is vetemedik, hogy az embert is megtámadja. Nem mese, ha arról beszélnek, hogy kisgyermekekre csapott rá, és ha tehette, el is vitte őket; sőt hiteles eseteket ismerünk, hogy önvédelem, vagy fészke megvédésének kényszerítő oka nélkül, felnőtt embereket is megtámadott. Igen valószínű, hogy a saskeselyűnek tulajdonított idevágó bűncselekmények nagyrészét a merész szirti sas követte el.

Nagyon messze vezetne, ha felsorolni akarnám mindazon állatokat, amelyekre a szirti sas vadászik. Madaraink közül csak a ragadozók, fecskék és a gyors énekesek biztosak tőle, az emlősök közül, a nagy ragadozóktól eltekintve, csak a felnőtt páros és páratlan ujjúak. A tüske nem védi a sündisznót, a teknőst sem védi vaskemény héja a szirti sas támadásai ellen.

Sok olyan állat, amelyet tartózkodási helye megvéd, mégis zsákmányul esik neki, mert addig üldözi őket, míg kimerülten megadják magukat. Az úszómadarakat, amelyek megjelenésekor bukással igyekeznek menekülni, addig üldözi, míg többé nem képesek lebukni és aztán könnyűszerrel elfogja őket. Nem veti meg az élősködést sem; például a vándorsólyomtól gyakran elveszi a zsákmányát.

A szirti sas az elfogott és megölt, vagy legalább is félig megfojtott madarakat felfalásuk előtt csak felületesen kopasztja meg; miután ez megtörtént, a fejnél kezdi az evést, a csontokat összetöri s azután ezeket is felfalja. A nagyobbakból csak a csőrt hagyja meg.

A fiatalon felnevelt szirti sasok hamar megszelídülnek és könnyen megbarátkoznak az emberrel; úgy hozzászoknak urukhoz, hogy – úgy látszik – hiányzik nekik, ha hosszabb ideig nem volt náluk, vidám kiáltással üdvözlik, ha ismét hozzájuk jön és sohasem veszélyesek rá nézve. Fajbelieikkel és más nagy ragadozómadarakkal rendesen jól megférnek. Legalkalmasabb társaik a keselyűk, amelyek esetlensége a sasoknál lehetővé teszi, hogy idejében megkaparítsanak egy-egy morzsát, míg a keselyűk tiszteletet parancsoló erejük révén már eleve is védve vannak támadásaik elől. A szél és időjárás kevéssé ártanak a szirti sasoknak; de ha azt akarjuk, hogy tartósan jól érezzék magukat, a védett helyet ők is megkívánják, amelybe tetszésük szerint visszahúzódhatnak. Táplálék dolgában csekély igényeik vannak, minden hús jó nekik. Ellenben minden körülmények között sok és tiszta vizet kívánnak, hogy kedvük szerint ihassanak és még inkább, hogy fürödhessenek. Némileg megfelelő ápolás mellett sok évig kitartanak a fogságban.

A baskirok és más belsőázsiai népek a szirti sast vadászatra tanítják. A kirgizek előszeretettel használják. Ha a szirti sas a rókavadászatot eléggé kitanulta, akkor a sólymász a farkasvadászatra oktatja. Ezt a jóval erősebb ragadozót nem mindegyik sas meri megtámadni; de a rókavadászatban kitapasztalt madár vonakodás nélkül támad. Az olyan sas, amely a gyűlölt ordasra is rávág és antilopokra s más vadra könnyen használható, semmi pénzért se eladó, hiszen már a mérsékelt igényeknek megfelelő madár is 3–4 kancát ér.

A szirti sas – kőszáli-, arany-, aranyfejű-, sárga bérci sas – Magyarországon rendesen előforduló, habár sehol se gyakori madár. A magasabb hegyvidék a jellegzetes fészkelőterülete, azonban kivételesen a Badacsonyon is fészkelt már, Chernel szerint, a tördemici bazaltsziklák között. Állítólag a Bakonyban is fészkelt. Ugyancsak helyváltoztató madár, amely télire a magas hegyvidéken levő fészkelőterületeiről leereszkedik a síkságra és dombvidékre, s ezeken a helyeken valósággal téli vendég. Nem is lehetetlen, hogy nálunk északról származó példányok kerülnek elő a sík vidéken. A Nemzeti Múzeumban egy fészekalját őrzik, amely 1884-ben Torockószentgyörgyön, a Székelykő szirtjein szedetett.

Gazdaságilag kétségtelenül kártékony, különösen a vadászatra nézve. A mezőgazdaságnak hasznot hajt a rágcsálók, különösen az ürgék pusztításával. Így Chernel Mezőkövesd és Zsérc között egyízben 11 példányt figyelt meg, amint együttesen pusztították a túlszaporodott ürgéket. Kártételei azonban feltétlenül a káros oldalra billentik a mérleget s ezért sem a madárvédelmi törvény nem védi, sem az új vadászati törvény. Azonban arra való tekintettel, hogy ez a gyönyörű madár már igen erősen megfogyott, úgyhogy kiirtásával is számolni lehet, azért a természetvédők, megmentése érdekében, minden oldalról felszólalnak, hogy ahol érzékeny helyi károkat nem okoz, ott kíméljék, különösen a fészkelőhelyén, ahol már ritkasága miatt sem okozhat nagy károkat. Kényszerítő ok nélkül ne pusztítsuk, és gondosan mérlegeljük, hogy mikor elkerülhetetlenül szükséges a lelövése. A kitömött sas ma már nem trofea, amellyel dicsekedni lehet, sőt ellenkezőleg!

Régente a szirti sasnak két alfaja szerepelt, úgymint az Aquila chrysaëtus és az Aquila fulva. Hartert kimutatta, hogy az előbbiek a sötétebb öreg példányok, az utóbbiak, a vörhenyesebbek, fiatal madarak, vagyis csak egy szirti sas van.

A parlagi sas (Aquila heliaca Savign.)

Parlagi sas (Aquila heliaca Savign.).

Jelentékenyen kisebb, mint a szirti sas. Teste zömök, a fark aránylag rövid, de a szárny oly hosszú, hogy összehajtva, a fark hegyét túlhaladja. Az öreg madarak alapszíne igen mély és egyenletes sötétbarna. A fej és tarkó rozsdabarnák vagy világos fakósárgák, a vállakon, vagyis leghátulsó szárnytollakon levő nagy folt tiszta fehér, a fark a nem nagyon széles végszalag fölött hamuszürke alapon keskeny és rendszeres fekete szalagozással. A fiatal parlagi sast fakó barnássárga s a tollak szegélye révén sötétbarna hosszfoltokkal rajzolt tollazata oly feltűnően megkülönbözteti a fiatal szirti sastól, hogy csak legközelebbi rokonával, a nyugati parlagi sassal (Aquila adalberti Brehm) lehet összetéveszteni. A parlagi sastól öregkorban a válltájék fehér színének széles kiterjedése különbözteti meg, amely, mint elég széles szalag, kiterjed a felső- és alsókar széle mentén, beleszámítva a szárnyhajlást; továbbá egészbenvéve sötétebb tollazatú.

A parlagi sas elterjedési területe igen nagy, mert Magyarországtól Kínáig ér. Németországban az eddigi megfigyelések szerint a legnagyobb ritkaságok közé tartozik, de talán gyakrabban átvonul, mint véljük. Sasunkat leghelyesebben pusztai madárnak nevezhetjük, noha a síkság és középhegység erdőségeit egyáltalában nem kerüli. Ázsiában éppúgy mint Európában, a tél beálltával éppoly rendszeresen elvonul lakóhelyéről, mint más költöző madarak és csak akkor jelenik meg ismét, ha a vidék hómentessé vált. Más, rendszeresen költöző sasokkal ellentétben, nem vándorol messzebb, mint okvetlenül szükséges.

A parlagi sas – pusztai sas, királysas, határsas, gémes sas – Magyarországon szintén a pusztuló madarak közé tartozik, amely hajdani állományához képest lényegesen megfogyott. Fészkelőterülete az ország délkeleti és déli része, így főleg Erdély és a Bánát hegyvidéke és a Fruska Gora. A dunamenti nagy síksági erdőkben is fészkelt, kezdve a bellyei uradalomtól egészen Báziásig. Állítólag a Bakonyban és Vértesben is fészkelt volna, erre azonban nincs bizonyíték. Részben vonuló, részben kóborló. Az alacsonyabb vidékekről nem szokott elvonulni, a magasabb hegyvidékiek télire az alacsonyabb vidékeket keresik fel, esetleg el is vonulnak. Egyetlen tojását őrzi a Nemzeti Múzeum, melyet a szerémmegyei Újlakon szedtek, míg Titelről pelyhes fiókák kerültek ugyancsak a Múzeumba.

Gazdaságilag káros, különösen a vadászatra, de nem oly nagy mértékben, mint a szirti sas. A mezőgazdaságnak le nem kicsinyelhető hasznot hajt a különböző rágcsálók, főleg ürgék pusztításával s ezért ezt a pompás és ritka sasfajt tán még könnyebben védelemre lehet ajánlani. Itt is az az elv érvényesüljön, hogy legalább a fészkelési idő alatt ne pusztítsuk, egyébként csak akkor, ha érzékeny helyi károkat okoz, pl. gondozott vadászterületeken.

Meg kell említenem még azt a különlegesen érdekes esetet, hogy 1883 szeptember 8-án Brandenburgban elfogtak egy parlaginak minősített sast, amely aranygyűrűt viselt a lábán; egyik oldalán „10. 9. 1827”, másik oldalán „H. K. s O. K. Eperjes” felirat volt rajta. A dolognak utánajárva kiderült, hogy H. K. Hellner Károly, O. K. pedig Okruczky Károly volt eperjesi lakosok neveinek kezdőbetűi. Hellner Károly hosszabb ideig fogságban tartotta ezt a sast, majd a lábára tette az aranygyűrűt az ő és barátja neveinek kezdőbetűivel, dátummal és helynévvel és azután szabadon bocsátotta. Ez a sas tehát utána még 55 évig élt s halálával becses adatot szolgáltatott a szabadon élő sasok életkorára vonatkozólag.

A kis békászó sas (Aquila pomerana Brehm)

[Régi neve: A. pomarina, A. naevia.]

Jelentékenyen kisebb, mint a szirti és parlagi sas. Uralkodó színe egynemű, gyengén fénylő kávébarna, amely tavasszal és nyáron fénytelen földbarnává halványul és a tarkón kissé világosabb lesz; a kis és középső felső szárnyfedők tavasszal észrevehetően világosabbak, mint a köpeny, a hasi oldal tollai kissé világosabbak, mint a hát, a kézevezők fénytelen feketék vagy feketebarnák, elmosódott sötét szalagozással, a farktollak kissé világosabbak, mint az evezők, belső zászlójuk világos fakósárga szalagokkal, az alsó farkfedők halvány földbarnák, hegyük világosabb; a csüd szintén világos földbarna.

Jelenlegi tudásunk szerint a kis békászó sas költőmadárként Észak-Németországban, Lengyelországban, Nyugat-Oroszországban, Magyarországban, Galiciában, európai Törökországban és Görögországban fordul elő; vonuláson egyesével Nyugat-Németországot, Franciaországot, Svájcot és Olaszországot, talán Északkelet-Afrikát is meglátogatja, ugyancsak néha Hollandiába és Nagy-Britanniába vagy Svédországba is elrepül, de már Spanyolországban teljesen hiányzik és Európa keleti részében két rokonfaj, a nagy békászó és keleti sas helyettesíti.

A kis békászó sas – récesas, harsogó sas – Magyarországon valószínűleg a leggyakoribb sasfaj, de az újabb időben már szintén erősen pusztul. Előfordul az egész országban úgy a sík-, mint a domb- és magas hegyvidéken és mindenütt fészkel. Ertl Gusztáv Liptó megyében még 1800 méter magasságban is talált fészket. Mindazonáltal a síkságon, már a fészkeléshez megkövetelt szálerdők kisebb száma miatt is, jóval kevesebb fészkelő van, mint pl. Erdélyben, ahol Szemere László szerint Csik megyének nemcsak leggyakoribb sasfajai, hanem leggyakoribb ragadozómadarai közé tartozott még a háború előtt. Vonuló madár, amely március, április havában érkezik, szeptemberben, októberben távozik s ritkán áttelel.

Gazdasági jelentősége szerint ez is inkább káros és rendezett vadászterületen nem szívesen látott vendég, de valószínűleg a legkevésbbé káros valamennyi sasfajunk között, mert már igen sok káros rovart is pusztít, különösen tücsköt, sáskát, cserebogarat, azonkívül rágcsálókat is. A többi sasfajra említett irányelvek szerint kell megítélni ezt a fajt is, habár nem is fogyott meg annyira az állománya. Fészkelése helyén és ideje alatt kíméljük, egyébként a helyi kártékonyság mértéke szerint riaszthatjuk vagy pusztíthatjuk.

Hartert szerint a kis és nagy békászó sas legszembetünőbb különbségét a 7-ik elsőrendű evező alkotja. A kis békászónál ez az evező 6 centiméternél többel rövidebb, mint a leghosszabb evező és külső szegélyének vége alig kimetszett. A nagy békászónál a 7-ik elsőrendű evező 6 centiméternél kevesebbel rövidebb a leghosszabbnál és külső zászlójának vége mindig erősen és feltünően szükített, illetve kimetszett.

A nagy békászó sas (Aquila maculata Gmel.)

[Régi neve: A. clanga.]

Észrevehetően nagyobb és karcsúbb, mint a kis békászó sas. A tollazata majdnem egyszínű, tarkóján, felső hátán és felső mellén rozsdás foltok nincsenek, alsófelén hosszú, rozsdasárga foltokkal rajzolt, amelyek azonban csak a begyen alul kezdődnek, a csüd alsó része rendesen fehér.

A nagy békászó sas elterjedési területe a kis békászó sas lakhelyétől keletre fekszik, de az összes steppe-vidékek kivételével. Költőmadárként találjuk a Káspi-tenger északi partjaitól kezdve egész Dél-Szibérián keresztül az Amur-földig, valamint a déli Ural erdőségeiben.

A nagy békászó sas – lármás sas, fekete békászó sas – Magyarországon való előfordulásának a kérdése még nem tisztázódott eléggé. Jelenleg csak annyit lehet róla mondani, hogy jóval ritkább, mint a kis békászó sas és a költés idejében való előfordulásáról gyaníthatjuk, hogy fészkel is. Ezek a költés idejében talált példányok dr. Vasvári M. szerint, a következők: 1925 május: Derékegyháza Szentes mellett, 1926 május: Büdszentmihály, Szabolcs megye, 1926 május 19: Törökbálint. Minthogy régebben általában nagy volt a bizonytalanság, azért a fészkelésről szóló régi irodalmi adatokat itt nem veszem tekintetbe. A nagy békászó sas vonuló madár, amely áprilisban érkezik és szeptember, október folyamán távozik. Nagyritkán télen is akad.

Gazdasági jelentősége valószínűleg ugyanaz, mint a kis békászó sasé; gyér előfordulása következtében haszna és kára is jelentéktelen.

A keleti sas (Aquila bifasciata Gray)

A békászó sas-csoport legnagyobb faja; a parlagi sasnál alig kisebb; hosszúkás, ferdén álló orrlyukai minden rokonától megkülönböztetik. Foltrajzolatáról is könnyen felismerhető. Őszi tollazata a nagy békászó sas őszi ruhájához hasonlít, néha azonban van világosabb, rozsdaszínű tarkófoltja. Első- és másodrendű szárnyfedőit nagy, az egész toll végét elfoglaló foltok különösen kitüntetik és széles szalagokat alkotnak, amelyek a fiatal madárnál még inkább kiszélesednek, ezért még inkább szembetűnnek és a felsőkartollak szintén rozsdaszínű végei révén még egy szalag keletkezik.

A keleti sas Kelet-Európa és Közép-Ázsia nagy részét lakja. Vándorlásain a tulajdonképpeni Nyugat-Európát kikerüli, legalább eddig ott nem ejtették el.

A keleti sas több ízben szerepelt mint Magyarországon előforduló madár, így Chernel is fölsorolja 1918. évi névjegyzékében. Bizonyító példányunk azonban nincsen, mert az 1894 július 29-én Karnán lőtt példány, melyet Csató szerzett, nagy békászó sasnak bizonyult, Wildburg biharillyei adatai pedig bizonyító példány nélkül nem ellenőrizhetők, így ezt a fajt a magyar madarak sorából törölni kell, bár számolni kell vele, hogy előfordulhat, minthogy már a Dobrudzsában is fészkelő madár.

A kis békászó sas sasrokonai mellett nem játszik elsőrangú szerepet. A leggyávább, de egyúttal a legkevésbbé káros. Sokkal inkább ölyv-, mint sasszerű. Táplálékát apró gerincesek szolgáltatják. Előszeretettel vadászik békákra, hüllőkre és apró rágcsálókra. A békák mindig főtáplálékát alkotják. Gyakran vadászik hüllőkre: gyíkokra, siklókra és talán viperákra is. A magasabbrendű állatokat csak a költési idő vége felé veszélyezteti. Hogy víziszárnyasokra vág-e, mint sokszor állítják, nem tudom; de állíthatom, hogy a vándorsólyomtól is elveszi a prédát. Dögre habozás nélkül rámegy, majdnem úgy, mint az igazi keselyűk.

Az erősebb ragadozóktól, amelyek a békászó sas fészkét elfoglalják, továbbá a bőrén és beleiben lakó élősdiektől eltekintve, madarunknak egyébként nincs ellensége az állatok között; az emberek közül a vadászon kívül leggonoszabb, mert legkönyörtelenebb ellenségei a tojásgyüjtők.

Az ékfarkú sas (Uroaëtus audax Lath.)

Hossza 98–100 cm. Kiterjesztett szárnymérete 2.3 m. Feje, toroktája, felső és alsó fele feketésbarna, csaknem minden tolla, különösen a szárnyban és felső farkfedőkön halványbarna szélű és ugyanilyen a végük is. Háta és nyakoldalai rozsdaszínűek. Szeme dióbarna, a viaszhártya és a szem körül levő csupasz sáv sárgásfehér, csőre a tövén sárgás szaruszínű, hegye sárga, lába világossárga.

Az ékfarkú sas egész Ausztráliát lakja és ott sehol sem ritka. A leggyakoribb a kenguruktól nyüzsgő területeken. Az állattenyésztők szemében valóságos csapás. A nagy kengurukat nem tudja legyőzni, csak fiókáikat; még azokat is meg tudja szerezni, amelyek anyjuk zacskójában vannak. A dögre éppen olyan mohón rájár, mint a keselyük.

A hárpia (Thrasaëtus harpyia Linn.)

Hárpia (Thrasaetus harpyia Linn.).

Dél-Amerika hatalmas ragadozómadara. Teste erőteljes, feje nagy, csőre roppant magas és erőteljes, boltozata erősen kerekített és széle éles; az orrlyuk előtt kihajlás, előtte tompa fog van; lába erősebb, mint bármely más ragadozómadáré, markója igen hosszú, és hosszú ujjainak mindegyike még rendívül nagy, vastag és erősen hajlott karommal fegyverzett; a csüd hátul a sarokig csupasz, elől le a közepéig tollas, a csupasz részeken nagy, táblás pajzsokkal fedett, szárnya rövid, mert összehajtva a fark közepét sem éri el; a kézevezők, amelyek közül az ötödik a többinél hosszabb, valamint a fark kerekített, tollazata dús és lágy, csaknem olyan, mint a baglyoké, tarkóján hosszú és széles, felegyenesíthető kontya van. Feje és nyaka szürke, a tarkó meghosszabbodott tollai, az egész hát, a szárnyak, a fark, a felső mell és törzs oldalai palafeketék, a kormánytollakon három fehéres szalag van; alsó melle és farcsíkja fehér, többi alsó részei fehér alapon feketén hullámzottak. A csőr és a karmok feketék, a lábai sárgák; szeme vörössárga. Tschudi szerint a hárpia hossza 1 m, szárnyhossza 55, farkhossza 34 cm.

A hárpia Mexikótól kezdve Brazilia közepéig és az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig a nagyobb erdőkben mindenütt előfordul. Ahol előfordul, jól ismert, nagy tekintélyben részesülő madár, amelynek életéről régtőlfogva mindenféle mese van forgalomban.

Fogságban tartott hárpiák már ismételten eljutottak Európába. Mint saját tapasztalásból állíthatom, valóban délceg, méltóságteljes madarak.

A karvalysas (Mophnus guianensis Daud.)

A fojtogató sas (Morphnus Cuv.) nemzetségének egyetlen faja.

Ez a sajátszerű ragadozómadár Brazilia erdeit lakja. Nagysága, ereje és büszke állása a sasokra, de alakja a héjákra vall. Hossza 70, kiterjesztett szárnymérete 150–154 cm. Teste vaskos, feje nagy, csőre kissé megnyúlt, alacsony, de aránylag gyönge felső kávája éles horogban hajlott, a káva széle kissé kiöblösödő; a csüd legalább kétszerakkora, mint a középső ujj; szárnya rövid, a fark széles és hosszú. A feltűnően laza, bagolyszerű tollazat, amely a fej hátsó részén 15 cm hosszú tollbóbitává hosszabbodik, a madár korával változik.

A karvalysas Dél-Amerika legnagyobb részében honos. Emlősökre és madarakra vadászik. Wied herceg az egyik megvizsgált példány gyomrában oposszum-maradványokat talált és a vadászoktól hallotta, hogy a madár különösen a majmokat üldözi.

A majomevő sas (Pithecophaga jefferyi Ogilvie Grant)

A harpiával rokon a különös s csak 1894-ben felfedezett majomevő sas, amely a Fülöp-szigeteken él. Mindenekelőtt jellemzi hatalmas csőrének alakja. Magassága majdnem minden ragadozómadárét felülmúlja, talán az óriás réti sas kivételével. Ezzel szemben aránylagosan annyira keskeny, hogy ezen a téren is tartja a rekordot. Lábai erősek, ha nem is annyira, mint a hárpiáé. Háta, szárnyai és hosszú farka barnák; feje, tarkója és hasi oldala világos izabellaszínű. A viaszhártya kékes, a lábak sárgásak.

Ennek a hatalmas sasnak a főtáplálékát majmok adják és pedig hazája makákói (Macacus cynomolgus); a bennszülöttek állítása szerint elég gyakran a falvakba is bejön és ott szárnyasokat rabol. Valószínűleg előfordul a Fülöp-szigetek mindegyikén, azonban az őserdő faóriásai fölött magasan lebegő madarakat csak ritkán kapjuk szem elé és még sokkal ritkábban lövésre; ez az oka, hogy oly későn fedezték fel. Az első elevenen fogott majomevő sas 1909-ben került a londoni állatkertbe.