6. alcsalád: Saskeselyű-formák (Gypaëtinae)

Az alcsalád egyetlen nemzetséget foglal magában s ez a saskeselyű (Gypaëtus Storr.), amely átmenetet alkot a sasok és keselyűk között. Az idetartozó kevés fajt minden más ragadozómadártól feltűnően karcsú testalkotásuk jellemzi. Testük egyébként erőteljes, a fej nagy, hosszú, elől lapos, hátul kissé boltozatos; a nyak rövid, a szárny igen hosszú és hegyes, a harmadik evező a leghosszabb, amely a második és negyediknél kevéssel, de az elsőnél sokkal hosszabb; az igen hosszú, tizenkét tollból álló fark lépcsőzetes vagy ékalakú, a csőr nagy és hosszú, a felsőkáva tövén nyeregszerűen besüppedő, hegye felé emelkedő éles horogban begörbülő és fog nélkül való; az alsókáva egyenes, a láb rövid és aránylag gyenge, a csűd közepes hosszúságú és igen gyenge, erős, de kissé görbült és elég tompa karmokkal fegyverzett, a tollazat dús és nagytollú. A csőr tövét előre irányuló sertecsomó veszi körül, amely a viaszhártyát betakarja és az alsókávát is részben födi; a fejet pehely- és sörtenemű rövid, a nyakat ellenben nagy tollak borítják; a többi tollazat kissé rövidebb, de kivált a gatyán még jelentékenyen meghosszabbodott és a csűdöt az ujjakig betakarja.

A saskeselyű (Gypaëtus barbatus Linn.)

Saját méréseim szerint spanyolországi példányok alapján hossza 1.15 m, kiterjesztett szárnymérete 2.40–2.7 m és súlya ritkán több mint 5–6 kg. Az első méretek a hímre, a második helyen levők a tojóra vonatkoznak; de egyik is, másik is, mint minden nagy madárnál, nem jelentéktelen ingadozásnak van alávetve. Az öreg madár tollazata a homlokon, fejtetején és a fej oldalain sárgásfehér, a sörteszerű tollak által sötétebben rajzolt; a hátsófej és hátsónyak szép rozsdasárga, a hát, farcsík, felsőszárny- és felsőfarkfedők sötétfeketék fehéres szárral és világosabb szárfoglalattal. Az evezők és kormánytollak feketék, belső zászlójuk hamuszürke, száruk fehéres. Az egész alsótest élénk rozsdasárga, az előnyaktollak a legsötétebbek, a felsőmell oldalain és a gatyákon egyes barna oldalfoltokkal rajzolt. A csőr tövétől a szemen át fekete kantársáv húzódik, amely a hátsófejnél megfordul, de a másik oldalival nem egészen egyesül, tehát csak tökéletlen koszorút vagy övet alkot. Szeme ezüstfehér, a külső szemhéj miniumvörös, a viaszhártya kékesfekete, a csőr szaruszürke, hegyén fekete, a láb ólomszürke.

Egyesek szerint a szardiniai, spanyolországi és délafrikai saskeselyük sötétebbek, a Pireneusokon és az Altaiban élők világosabb színűek. Ezért talán szabad egyelőre két saskeselyűfajt elfogadnunk és a főleg Dél-Afrikában honos csupaszlábú saskeselyűt (Gypaëtus ossifragus Savign) fajilag megkülönböztetni a saskeselyűtől. Az alábbi közlések legnagyobb része az utóbbira vonatkozik.

A saskeselyű elterjedési területe igen jelentékeny. Európában Erdély havasait, a Balkán magas hegységeit és a Pireneusokat lakja, valamint a három déli félsziget minden magasabb hegységét és végül a Kaukázust. Ázsiában az összes magas hegységekben el van terjedve. Spanyolországban oly rendszeres jelenség, hogy jelenleg Európában ezt az országot lehet tulajdonképpeni hazájának nevezni. Afrikában lakóterülete főleg ennek a földrésznek az északi szélére szorítkozik.

A saskeselyű a legmagasabb hegyi öv lakója. De ez az adat úgy értendő, hogy a magasságot szereti ugyan, de azért a mélyebb fekvésű helyeket sem kerüli.

Tápláléka – írja Spanyolországban élő Reinhold fivérem húszévi megfigyelései nyomán – csontokból, dögből és eleven állatokból áll. Magam sohasem láttam, hogy eleven állatot megtámadott volna, sőt azt sem, mintha kecskenyáj fölött repült volna el olyan szándékkal, hogy csak egy gödölyére is csapjon. Girtanner szerint ugyan régebben Svájcban birkákat, sőt gyermekeket is megtámadott, de ezen esetek főleg a mai ismereteinkre való tekintettel kivételeseknek tekinthetők.

Egyéb kedvenc tápláléka Krüper, Simpson és mások szerint a teknősbéka.

A saskeselyűtől okozott kárt nem lehet összehasonlítani a szirti sastól okozottal. Délen, ahol dögből, csontokból, teknősökből és más kisebb állatból fáradság nélkül táplálkozhatik, csak kivételesen talál alkalmat, hogy az ember tulajdonát támadja meg és Svájcban az utolsó időben oly ritkává vált, hogy rablásai nem sokat nyomtak a latban. Az általa okozott lényeges haszonról persze éppoly kevéssé beszélhetünk; legfeljebb a tuaregok veszik hasznát ennek a nálunk közönséges madárnak, melyet húsa és zsírja miatt szoktak elejteni; húsukat megeszik, zsírjukat pedig mérges kígyók marása elleni szerként használják. Ahol a saskeselyű gyakran előfordul, ott meglehetős nyugodt életet folytat. Nem üldözik, legfeljebb csak azért, hogy kielégítsék a vadászszenvedélyt, de nem a vele szemben való védekezés okából. A kisebb ragadozómadarak, nevezetesen héjasas, kis sólymok és a varjak sokszor incselkednek vele és bántalmazzák, nem kevésbbé kínozza a mindenféle élősködő is, de mindezek az ellenségek együttvéve sem képesek életét megkeseríteni. Egyedül az ember az, aki mind jobban visszaszorítja és elterjedési területének sok részéről egészen elűzi.

Vadászatáról, valamint fogásáról keveset mondhatunk. Akit a véletlen nem segít, vagy akinek a megtalált fészek a vadászatot meg nem könnyíti, az ne bosszankodjék, ha a dög közelében napokig kell lesnie, ahogy azt mi is megtettük Spanyolországban, de eredménytelenül, vagy egymásután hetekig bizonyos hegyvonulatokon kell tartózkodnia, abban a reményben, hogy egy tovahúzó saskeselyüt elejtsen. Még előbb vezet célhoz az ügyesen felállított rókavas, de ezt meg kell erősíteni, hogy a madár el ne tépje és el ne hurcolja. Vadászata egyáltalán nem veszélyes. A megsebzett saskeselyű sohase gondol arra, hogy az emberrel szemben védekezzék, mint ezt a fakókeselyű rendesen teszi. Saját tapasztalataim szerint tarkótollaikat felmeresztik és csőrüket lehetőleg kitátják s mindenesetre megkísérlik ezzel ellenfelüket megfogni, azonban könnyen megfékezhetők. Életszívóssága igen nagy; csak a jól irányzott lövés öli meg azonnal.

A saskeselyű vagy szakállas saskeselyű Magyarországon mindig rendkívül ritka állandó madár volt, amely rendszeresen talán csak a Retyezáton, a szebeni és fogarasi havasokban és a Bucses vidékén fordult elő. Észlelték különben a Kazánszorostól kezdve egészen a Csíki havasokig, de távolról sem olyan gyakran, mint az említett helyeken. Biztos fészkelési helyek a következők: 1877-ben a Cserna-völgyben Jelenec hegyen Hodek szerint; 1882 január közepén Hodek a Retyezáton fészkelve találta; az egyik pásztornak volt egy tojása, de azt semmi áron se akarta odaadni; 1886 január végén Flora J. a fogarasi havasokban talált egy fészket egy tojással, amely összetörött; 1873-ban a szászsebesi havasokban fiókákat találtak; Czynk Ede édes atyja a Bucsesról említi a fészkét. Egyetlen gyüjteményünkben sincs magyar származású tojása.

Volt idő, mikor úgy hittük, hogy már teljesen kipusztult ez a ritka madarunk. A Retyezátból Barthos Gyula jelezte utoljára 1917-ből. 1925-ben azonban gróf Teleki Jenő újból megfigyelte a Retyezáton s 1928-ban legalább 3 darabot láttak, úgy hogy szinte arra lehet következtetni, hogy szaporodóban van s egyelőre nem kell aggódni azon, hogy kipusztul a magyar ornisznak ez a ritkasága. Csonka-Magyarországba azelőtt se vetődött el, most se remélhető, hogy valahol is megjelenjen s így az a híradás, hogy a Balaton mellett 1927-ben 8 drb jelentkezett és ebből 6 darab le is lövetett, kétségkívül tévedésen alapul, mert legszűkebb fészkelőterületének határain túl eddig a saskeselyű még Erdélyben sem fordult elő, nemhogy a Balaton mellett.

Örvendetes jelenség különben, hogy a saskeselyű faj a szófiai állatkertben rendszeresen fészkel a fogságban.