3. alcsalád: Lábaskeselyű-félék (Serpentariidae)

A család csak egyetlen nemzetséget és ebben is csak egyetlen fajt foglal magában. Ezt a madarat egyesek héjának, mások keselyűsólyomnak tekintik és ezért valószínűleg a leghelyesebb, ha külön családba osztjuk be.

A lábaskeselyű (Serpentarius serpentarius Miller)

[Régi neve: Gypogeranus serpentarius.]

Lábas keselyű (Serpentarius serpentarius Miller.).

Valamennyi ragadozó madártól megkülönbözteti igen hosszú lába, miáltal valósággal a darvakra emlékeztet. Termete karcsú, feje meglehetős kicsiny, széles és teteje kissé lapos, a nyak aránylag hosszú és vékony, a test megnyúlt, a csőr rövidebb, mint a fej, vastag, erős, majdnem tövétől kezdve hajlott, oldalt ívelt, de a csúcsán összenyomott, a kampó közepes hosszú, de nagyon hegyes, a káva széle éles és egyenes, beöblösödés vagy fog nélkül való, a viaszhártya csaknem a felső káva közepéig és oldalt a szem alá ér, a láb minden része, de kivált csüdje, hosszú, a két középső toll sokkal hosszabb a többinél; a tollazat dús és fegyverzett, a szárny hosszú, de majdnem csapott végű, mert az első öt evező majdnem egyenlő hosszú; az élesen lépcsőzetes fark feltünően hosszú, a két középső toll sokkal hosszabb; a többinél a tollazat dús és nagytollú, fejének hátsó részén konttyá hosszabbodott, amely hat pár egymás mellé és mögé helyezett, mintegy 15 cm hosszú tollból áll és felmereszthető, egyébként símán fekvő. A kantár és szem tájéka csupasz. Színezete egyszerű, de kellemes. Felső részei világos hamuszürkék, barnásan futtatva, a tarkókonty, a kéz- és karevezők, valamint a kézevezők fedőtollai és a leghosszabb vállfedőtollak, farcsík, végbéltájak és alsócomb fekete. Szeme szürkésbarna, a csőr sötét szaruszínű, a viaszhártya sötétsárga, a láb hússzínű.

A lábas keselyű Afrika nagy részében honos. A Jóreménység-fokától kezdve az északi szélesség 16. fokáig és a Vörös-tenger partvidékétől Szenegálig mindenütt megtalálták.

Sajátságos testalkotása már eleve sejteti, hogy csak a terjedelmes, steppeszerű síkságokon él. Olyan alkotású ragadozómadár, mint a lábas keselyű, a földre van utalva és többé-kevésbbé idegen a levegőben.

A lábas keselyű főleg hüllő- és békaevő és már régtől fogva mint kígyópusztító híres; de más gerinceseket sem vet meg, ha ilyenek kínálkoznak és még sokkal kevésbbé a rovarokat, amelyek időnként főeledelét alkotják. Étvágya feltünően nagy; csaknem telhetetlennek lehet nevezni.

Hogy a lábas keselyű a nagyobb mérgeskígyók hatásos harapása következtében elpusztul-e, vagy bizonyos értelemben méregálló volna, azt jelenleg biztosan még nem mondhatjuk meg; annyi azonban kétségtelen, hogy a zsákmányolt mérgeskígyókat fogaikkal együtt habozás nélkül elnyeli, tehát könnyedén kiteszi magát annak a veszélynek, hogy a fogak belülről megsebzik és megmérgezik.

A tojó csak augusztusban rakja le két tojását. Ezek oválisak, héjuk durván szemcsés, de símán és tiszta fehér színű; méretük 70–80×56–60 mm. Hat hétig tartó kotlás után, amely idő alatt a tojót a hím eteti, kelnek ki a fiókák hófehér pehelyruhában. Ezek nagyon gyámoltalanok és hosszú ideig gyengelábúak s ezért hat hónap eltelte előtt ritkán hagyják el a fészket.

A lábas keselyű gondos ápolás mellett hamar megszelídül; nemes tartása, büszke járása, szép szeme és tarkótollainak élénk játéka gyönyörködtetők, de, mint Heuglin tapasztalta, sohasem mond le egészen rabló hajlamairól; az udvar szárnyasaira gyakran romlást hoz. Régebben a Fokföldön mindenféle féreg pusztítása körül kifejtett kitünő teljesítményeiért udvari szárnyasként tartották. Jellemző az a kísérlet, hogy ezt a hasznos madarat – melynek pusztítása a Fokföldön szigorú büntetés terhe alatt tilos – Martinique-szigetén meg akarták honosítani, hogy ott a szerfelett veszedelmes lándzsakígyókat, ennek a szigetnek a rémét, pusztítsa.