Dunnaréce (Somateria Leach)

Jelentékeny nagyságukon kívül jellemzi őket a nagyon megnyúlt, a homlokba kétoldalt messze fölnyúló dudorba folytatódó, egyes fajoknál tövén gumósan felduzzadt, élénk színű csőr, melynek kampója a felső káva egész szélességét beéri; az alacsony és hosszúujjú széles láb, a középhosszú szárny, melyen a második evező a leghosszabb és a hátsó evezők sarlósan hajolnak le; az elkerekített, 14–16 hegyesedő tollból álló farok, valamint a tollazat tömöttsége és sajátos színezete.

A dunnaréce (Somateria mollissima L.)

Fejtetején, nyakán, hátán és felső szárnyfedőin fehér, melle elején vörösesen futtatva; homlokán és halántékán, háta alján és hasán fekete, a felfúvódottnak látszó arcán tengerzöld; szárny- és faroktollai barnásfeketék, a tükörtollak bársonyfeketék. A szem vörösesbarna, a csőr zöldessárga, a láb olajzöld. Hossza 63, szárnyhossza 29, farka 9 cm. A kisebb tojó rozsdásszínű fején és nyakán barna hosszfoltokkal, különben félholdalakú fekete harántfoltokkal jelzett; szárnytükre barna, fehéren szegve, teste alja sötétbarna, gyengén feketével hullámzott. A költés után a gácsér feje és nyaka feketeszürke, sötétebb felhőzettel, a váll szürkefekete, a begytájék sárgásfehér alapon feketés és rozsdabarna élekkel jelzett.

A dunnaréce elterjedési köre az egész föld északi részére kiterjed. Mint ritka vendég, nagynéha Németország közepéig is elkerül és már Olaszországban is észlelték. Lakóterületének délibb részein nem vándormadár, mert ott télen is nyitott tengert talál. Grönlandon azonban szeptember és október havában rendesen költözik, a dúsabb táplálékú helyeken óriási tömegekbe verődve, a tenger négyzetkilométereit lepve el.Áprilisban ismét nagy tömegekbe egyesülve vonul fölfelé.

A legteljesebb mértékben tengeri madár. A szárazon nehézkesen bukdácsol, gyakran el is esik. A repülés is nagyon megerőlteti. Mozgékonyságát csak a vízben tanusítja. Kevésbbé mélyen merül, mint a többi bukóréce, de gyorsabban, úszik, mint bármelyik és sokkal nagyobb mélységig bukik is. A gácsér hívószava nagyon jól hangzó „ahu-ahu-ahua”, a tojóé sajátságos, gyakran ismételt „korr-korr-korrer”.

Csak későn, júniusban vagy júliusban költenek, apró szigeteken. Ahol az ember a költésükkel törődik, ott e hasznos vendégei számára ládákat állít a partra, köveket föd be deszkával vagy rőzsével és másféle rejtekeket is készít. Amily vadak voltak e madarak előbb, oly bizalmasokká válnak ilyenkor. Fészkük anyaghiány miatt nagyon gyarló készítmény. Annál tömöttebb és dúsabb a pihebélése, a drága vám, amelyet e madarak a vendéglátó gazdának átengedni kénytelenek. A fészekalj rendesen 6–8, mintegy 74 mm hosszú és 58 mm vastag, szürkezöld vagy kissé sötétebb, tenger- vagy olajzöld tojásból áll. A tojó nagyon erősen ül és ahol az emberhez szokott, annak közeledtére csak fejét szorítja a földre és szárnyát tárja ki kevéssé. Színezete rendesen annyira egyezik a környezetével, hogy ilyenkor gyakorlott szemmel is nehéz észrevenni. Az anya, ha nem zavarják, a reggeli órákban távozik fészkéről, melyet a pehellyel gondosan betakart és mintegy fél órai táplálkozás után tér vissza. Az őrködő gácsérok ebben az időben is vadabbak a tojóknál. A négy hét multán kikelt pelyhesek első naptól kezdve már úsznak és buknak és járni is meglehetősen tudnak. A tengerről már csak akkor térnek vissza, ha kifáradtak s az erős hullámverés miatt nem pihenhettek szüleik hátán. Kezdetben apró rákokkal és lágytestűekkel élnek; később csaknem kizárólag kagylókkal táplálkoznak, de nem vetik meg a halat és másféle tengeri állatot sem. Legfőbb csemegéjük (az ember számára is ehető) Mytilus edulis-kagyló.

Noha e madarak a magas északi országok legfőbb vagyonát adják, mégsem kezelik őket mindenütt észszerűen. Az úgynevezett „Eiderholmok” vagy fészkelőhelyek értelmes tulajdonosai a költ madaraknak néhány tojását elvéve kényszerítik azokat újabbak lerakására, de a pelyhet csak a költés elmúltával gyüjtik egybe. Így van ez déli Norvégiában. A Lappföld, Izland, a Spitzbergák és Grönland lakói azonban sem a madarakat, sem a tojásaikat nem kímélik. Van úgynevezett „élő pehely”, melyet az anyamadár maga tépett ki, és „holt pehely”, melyet a megölt madárról szedne le. Utóbbi kisebb értékű. Bár e madarak húsa rossz, évről-évre vadásszák őket, ezreket ölve meg és tojásukat meg pelyhüket is elrabolják. Ennek az oktalanságnak a Spitzbergákon már is súlyos következményei mutatkoznak az állomány megfogyásában s vele a jövedelem csökkenésében. Grönlandban még nem oly nagy a pusztulás. Onnan Holböll szerint még évenként többezer kg pelyhet szállítanak el.

A hollók és halfarkasok a fiakat és tojásokat pusztítják; a vadászsólymok és sarkirókák ezeken kívül az öregeket is; az ember pedig fegyverrel és ügyesen felállított hálókkal vadássza őket. Fogságban tartásra éppoly kevéssé alkalmasak, mint a többi tengeri bukóréce sem.

A dunnaréce Magyarország igen ritka átvonulóinak és téli vendégeinek sorába tartozik, amelyből eddigelé csak a következő példányok ismeretesek.

1871 május 2-án lövetett Árvaváralján; ez a példány a Nemzeti Múzeum gyüjteményében van.

1909 november 9-én Budapesten látta Csörgey a Lágymányoson, bizonyára ezt a példányt lőtte le november 12-én a Dunán, Szob mellett gróf Teleki József. Ez a díszruhás példány a Madártani Intézetben van.

1913 szeptember 30-án lövetett Lovassy szerint, Keszthely mellett. Ez a példány a Balatoni Múzeumba került.

1915 szeptember 29-én lövetett a vasmegyei Háromháza mellett; Nádassy Kálmán birtokában van.

1920 szeptember 28-án 6 darab Szob mellett, melyek közül kettőt elejtett gróf Teleki József és azokat a Madártani Intézetnek adta.

1926 január 10-én a pestmegyei Szeremle mellett talált egy kimult példányt Fekete K.

Végül 1929 szeptember 27-én lőtt egy példányt dr. Meák Szolgaegyházán, Fejér megyében és azt a Madártani Intézetnek ajándékozta, jelenleg tehát már 4 példányt őriznek ebből a ritka fajból.

A cifra dunnaréce (Erionetta spectabilis L.)

Ennek az előbbivel nagyságra megegyező récének a külső peremén kissé bemetszett csőrét vékony, fekete szalag szegi körül és hasonlószínű szalag halad az alsó káva tövétől a nyak oldalain lefelé; fejteteje szürke, arctája tengerzöld, nyaka fehér, melleleje világos húsvöröses; hátaközepén, a nagyevezők fedőin és a hátaalján fehér, egyebütt fekete. A szeme barna, csőre vörös, lába vöröses. A tojó a rokon fajoktól világosbarna színezetével különbözik.

Bár az előbbi fajjal itt-ott együtt található, egészben a magasabb szélességi területeken, kivált a Spitzbergákon, Nowaja Zemlján, Grönlandban, Ázsia és Amerika északi partjain honos. Észak-Oroszországot és a Lapp-földet minden télen meglátogatja, továbbá a norvég és angol – kivételesen a német tengerpartot is, de elvétve is csak Izlandon fészkel.

A cifra dunnaréce Magyarország legritkább madarai közé tartozik, amelyből mindössze egyetlen példány van a hódmezővásárhelyi főgimnázium gyüjteményében. Sajnos, ennek sem a lelőhelye, sem az elejtési dátuma nem ismeretes. Hogy hazai példány, annak egyetlen bizonyítéka Bodnár B. szerint a tömési mód. Ugyanis Wagner régi magyar gyüjtő a hozzákerült madarakat egész különleges módon tömte ki, amennyiben a szokástól eltérően levágta a nyakukat s ezen a nyíláson át vette ki a testet s a nyakat utólagosan rávarrta. Ilyen tömése van ennek a cifra dunnarécének is és ennek az alapján vesszük a magyar madarak közé ezt a ritka sarki fajt.