4. alcsalád: Úszóréce (Anatinae)

FEJEZETEK

Ezeknek a 75 fajt számláló récéknek törzse széles, felülről és alulról összenyomott, nyaka rövid vagy legfeljebb középhosszú, fejük vaskos, csőrük a fejjel egyenlő hosszú, vagy valamivel rövidebb, egész hosszán egyenlő szélességű, vagy alul kissé szélesebb, mint hátul, tövén többé-kevésbbé magas, olykor gumósan duzzadt; a felső káva boltozatos, szélein annyira áthajló, hogy az alsó kávát nagyrészt befogadja, fogazása határozott és éles; a láb messze hátulálló, alacsony, sarokig tollas, a csűd gyenge, oldalt összenyomott, középujja hosszabb, mint a csűd, az úszóhártyák nagyok és teljesek, hátsó ujj mindig van, a karmok gyengék; a szárny középhosszú, keskeny és hegyes, rendesen a második evezője a leghosszabb, a fiókszárny többnyire nagyon fejlett, sajátságosan alakult tollakkal is díszített; a 14–20 tollból álló farok rövid, széles, végén elkerekített, vagy hegyesedő, az aprótollazat nagyon tömött és síma, a pehelytollazat dús; a színezet nem, évszak és kor szerint nagyon eltérő, a gácséroknál többé-kevésbbé pompás, a tojónál egyszerű és igénytelen.

Az úszórécék is az egész világon el vannak terjedve, de a forró és mérsékelt égövön mégis nagyobb fajszámban, mint a hidegen. A tengereket és az édesvizeket lakják, utóbbiakat magasan fel a hegységekig és vonulásuk közben óriási seregekbe gyűlnek. Egyes fajok csaknem oly jól gyalogolnak, mint a ludak, mások nehézkesen totyognak; az úszásnak valamennyi mestere, de bukni csak kivételesen szoktak. Mind jól repül, fütyülő, zúgó, vagy csengő szárnyalással; egyforma könnyedséggel emelkednek a vízről és a szárazföldről. Egyesek hangja kellemes, harsogó vagy fütyülő, másoké sápogó vagy kerregő, a gácséroké rendesen más, mint a tojóké; mérgükben némelyek sziszegnek, de nem a ludak módjára, hanem tompán fújva; a fiatalok gyengén pipegnek. A főképpen az alkony és éjszaka óráiban keresett táplálékuk vegyes. A legkülönfélébb gyengéd csúcslevelek, gyökérgumók és magvak, mocsári és vízinövények, fű- és gabonafélék, rovarok, férgek, lágytestűek, kétéltűek, halak, nagyobb gerincesek húsa, sőt döghús is. Emésztésük elősegítésére kagylóhéjakat, homokot és apró kavicsot is szednek fel.

Egynejűségben élnek, de a párzásra való vágyuk oly heves, hogy nem ritkán kirúgnak a hámból. Rokonfajúak is gyakran összepárzanak és korcsokat nemzenek. A tojók szeretik fészkeiket egymás közelébe rakni és egyes fajok valósággal telepesen költenek. Számos faj üregekben fészkel a föld alatt vagy sziklákon, mások faodvakban vagy fákon, szárazföldi madarak elhagyott fészkeiben. A többiek a földön építenek különféle növényi anyagokból álló fészket, amelynek mély öblét saját pelyhükkel bélelik. Fészekaljuk 6–16 tojásból állhat és 21–24 nap alatt költődik ki. Erősen fejlett kotlási vágyukkal szemben csak egy délamerikai fajnál látunk kivételt (Metopia peposaca Bonap.), amely kakukmódra viselkedik. Tojásait, Holland szerint, két ottani vízityúkfaj fészkébe rakja, gyakran egy sirályéba, néha a csája fészkébe is, de itt sohasem költetnek ki. Saját fészke nem ismeretes.

A gácsérok nem vesznek részt a költésben, hanem külön csapatokba verődnek, alkalmilag más tojókkal is párzanak A fiókák első naptól kezdve igen ügyes, mozgékony teremtések, kitünően futnak, ügyesen úsznak és buknak, rovarokat fogdosnak, sokat esznek, gyorsan nőnek és első tollazatuk után hamarosan megszerzik a másodikat is. Ezután már újra összetársul a család az apaállattal, vagy legalább valamely másik gácsérral.

A sastól lefelé a héjáig és tojókarvalyig, minden gyorsröptű ragadozó üldözi az öreg récéket, a fiatalokat pedig a róka, nyest, menyét, patkány, holló, varjú és a rablósirály; ezenkívül a vizek váratlan áradása és más természeti esemény is számos költést semmisít meg. Számuk a megmunkált területeken évről-évre erősebben csökken, nem annyira az üldöztetés, mint inkább a táplálkozási és fészkelőhelyek fokozatos kiszárítása következtében. Ez a megfogyatkozás sajnálatos, mert egy úszórécefaj sem okoz számottevő kárt, míg sok fajuk kitünő húsával, tollával és pelyhével jelentékeny hasznot hajt.

A tőkés réce (Anas boschas L.)

Reánk nézve valamennyi közt a legfontosabb faj, mert belőle származik a házi récénk és egyidejűleg a modern rendszertanban az Anas L. vezérnemzetségnek is képviselője. A gácsér feje és nyakának felső fele zöld, melle eleje barna, háta eleje szürkésbarna alapon sötétebben kevert, a vállain szürkefehéren barnán és feketésen erezett; szárnya felső része szürke, pompás kék tükre kétoldalt fehéren szegve; hátaalja és fara feketezöld, teste alja szürkésfehér alapon gyengéden feketésen elmosott; nyakát keskeny fehér örv díszíti; a farokfedők, melyek középsői fölfelé kunkorodnak, feketezöldek, a faralja bársonyfekete, az evezőtollak sötétszürkék. A szem világosbarna, a csőr zöldessárga, a láb sárgásvörös. Ősszel a gácsér ruházata hasonló a tojóéhoz, amely a fejen és nyakon fakószürke, sötétebb pontozással, a fejtetőn feketebarna, a háton barna, világosabb szürkével, barnával és rozsdasárgabarnával fröccsentett és világosabban szegett, a nyak alsófelén és a begyen világos gesztenyebarna alapon fekete félholdfoltokat, teste aljának többi részén barna foltokat visel. Hossza 63, kiterjesztett szárnymérete 104, szárnyhossza 30, farka 9 cm. A tojó kisebb.

A tőkés réce egész Európában és Ázsiában, Észak-Amerikában, Amerikában Mexikóig el van terjedve. Az északibb tájakon rendes vonuló, de déli Németországban már a telet is fészkelőhelyén tölti. Októberben és novemberben nagy seregekbe gyűlve indul útnak. A legtöbbje Olasz-, Görög- és Spanyolországig vonul, Észak-Afrikáig és Ázsia megfelelő területeiig már csak kevés jut. Visszavonulása már februárban, legkésőbb márciusban kezdődik. Legjobban kedveli a részben növényzettel fedett vizeket; ezeken is leginkább a sűrűségekben úszkál, ahol az iszapot görcsőkélve és gázolva kutatja át.

Legfalánkabb madaraink egyike. Eszi a legkülönfélébb mocsári növények rügyeit, csiráit és magvait, a gabonát, a gumós terméseket, de buzgón vadászik mindenféle állatra is a férgektől a halakig és kétéltűekig.

Viselkedésében és hangjában is leszármazottjához, a házirécéhez hasonlít. Érzékei nagyobbrészt élesek, szellemi képességei fejlettek. Bár az ember szomszédságában is megtelepszik, teljesen csak akkor szelidül meg, ha fiatal korától kezdve tartjuk házirécék között, amelyekkel könnyen el is párzik.

A párzás csaknem mindig a vízen történik, sajátos úszómutatványokkal bevezetve és nagy lármával kísérve. A bozótban vagy fákon, elhagyott madárfészkekben elhelyezett fészekalj 8–16 tojása világos olajzöldessárgás és 24–28 nap alatt költődik ki. A fiókák másodnapos korukban kerülnek a vízre. A magasban lévő fészekből egyszerűen leugranak, többnyire baj nélkül. A gácsér díszruhája már a fiak kikelése előtt cserélődik át az igénytelen nyári mezbe, amelyet alig négy hónap után már újra a díszruha vált fel.

Az öregekből a róka- és a görény-féle ejt zsákmányt, a tojásokat és zsenge fiakat a vízipatkány, barna rétihéja és kánya veszélyezteti. Legnagyobb ellenségeik mégis a nagy sólymok, melyek időnként csaknem kizárólag belőlük élnek. Láttukra a récék bukva iparkodnak menekülni. Buzgón és többnyire sikerrel vadásznak rájuk a héják és kivált a rétisasok is.

Pompás húsukért az ember is mindenütt erősen vadássza őket és ezrével ejti el. Európa délibb városainak piacai télen legfőképp a tőkés récével vannak tele. Valóban jelentékeny kárt a tőkés réce sem okoz. Fog ugyan halakat is, de csak aprókat és csupán sekély vizekből. E kártételét jóváteszi a húsával és tollával hajtott hasznával.

A tőkés réce Magyarország leggyakoribb récefaja. Fészkelőhely tekintetében a legigénytelenebb s így a kisebb vizek mellékén is megtelepszik. Nem olyan kizárólagosan a sík vidék fészkelőmadara, hanem a hegyvidéken is elég magasra felhatol mint fészkelő. Így Előpatakon 780 méter magasságban is fészkelt. A nálunk fészkelők valószínűleg vonulók, míg a nálunk télen át szinte rendszeresen látható tőkés récék északi vendégek. Átvonulása idején rengeteg számban szokott mutatkozni, főleg az Alföld sík vízein és a dunántúli nagy tavakon. Már februárban kezdődik a vonulása és tart áprilisig, ősszel már augusztusban érkeznek és ittmaradnak késő őszig.

Gazdasági jelentősége nagy számánál fogva, de különösen életmódja következtében elég számottevő. Valamennyi récefajunk között a tőkés réce az, amely legszívesebben táplálkozik a gabonaneműek magvával. Már a lábonálló gabonát is csépelgeti, aratás után pedig a kereszteket dézsmálja s ameddig a mívelt földeken magot talál, addig arat és így sokszor érzékenyen megkárosítja a gazdát, melyet pecsenyéje csak kevéssé tud kárpótolni. Mint több récefajunk, úgy a tőkés is a „hasznos vad”-hoz tartozik. Április 16-tól június 30-ig védve van. Jelentékenyebb fogyásáról még nincsenek adataink.