Ásólúd (Casarca Bp.)

Nevük ellenére is valódi úszórécék, amelyeket a magas láb, a kis csőrfog, a lábak szarufödése és csőrük ráncos volta jellemez.

A vörös ásólúd (Casarca casarca L.)

Tollazatán az élénk rozsdavörös szín az uralkodó. Arctája sárgafehér, nyaka rozsdasárga, a csak a nászruháján látható nyakörve zöldfekete; a felső és alsó szárnyfedői fehérek, tükörtollai acélzöldek; farcsíktája, a farokfedői, szárny- és faroktollai fényesfeketék. A tojó kisebb termetű, kevésbbé élénk színű és fehérebb arcú; fekete nyakörve is rendesen hiányzik. A szem világosbarna, a csőr fekete, a láb ólomszürke. Hossza 62, kiterjesztett szárnymérete 116, szárnyhossza 36, farka 14 cm.

Közép-Ázsiától kezdve keleten a felső Amurig, nyugaton Marokkóig terjed a hazája. Leggyakoribb Turkesztánban, Dél-Oroszországban, a Dobrudzsában és Bulgáriában. Vonulásán rendesen látogatja Görögországot, Dél-Olaszországot; rendes telelő Indiában és Észak-Afrikában. Nagyritkán Németország közepébe is elkerül. Későn indul útnak és korán tér vissza a steppékre, ahol a síkságtól a hegyek hóhatáráig mindenütt otthonos az álló- és folyóvizek mellett.

Zárt párokban él. A vizeken ritkábban, inkább a dúsfüvű réteken és a vetéseken tartózkodik, amelyeken lúdmódra legelget. Bár főképpen növényevő, az állati táplálékot sem veti meg. Magasra emelt testtel, lassú, kimért léptekkel halad, sohasem totyogva; jól szalad is. Elül lemélyülő testtel úszik, lassú, zajtalan szárnyalással repül; leszállás előtt lebeg és szépen kanyarog. Rokonai közt repülőművészszámba jön. Erőteljes hangjáról az oroszok „turpán”-nak nevezik. Hívása zengzetes „ang” vagy „ung”, melyhez a „turr-turr-turra-goang-goang-goak-gak-gik” szólam járul.

Fészkénél és téli szállásán is egyaránt nagyon óvatos. Évközben társaival megférő, de párzása idején a hím veszekedő és harcias. A párok az önfeláldozásig összetartók. Csaknem kizárólag üregekben fészkel, legszívesebben sziklaodvakban, melyeket Salvin szerint ragadozómadarakkal is kénytelen megosztani, de faodvakban, elhagyott fészkekben és a pusztai marmoták elhagyott lakásában is. Száraz fűből készült és koszorúalakban pihével körülrakott fészkében 6–8 tiszta- vagy sárgásfehér tojása van, melyek 66 mm hosszúak és 46 mm vastagok. A fiókák egyszerűen leugranak a magasban lévő fészkükből és néha mérföldes utat kell a vízig megtenniök.

A fogságban nagyon megszelídülnek és megfelelő ápolás mellett szaporítanak is.

A vörös ásólúd Magyarország egyik legritkább madara, amely átvonuláskor szokott előfordulni és pedig április, május, valamint augusztus és szeptember hónapokban, tehát elég szokatlan időben. Mindössze a következő példányok ismeretesek:

A Nemzeti Múzeumban van egy példány, amely a Sajó-folyón lövetett, a bécsi Hofmuseumban pedig szintén egy, amely a pozsonymegyei Holicson került kézre. Közelebbi adatok ismeretlenek.

Petényi hátrahagyott iratai szerint 1830 április 10-én 60–70 darab jelentkezett Jászfényszaru mellett; 1831 tavaszán lőtte Stetter Fr. a Maroson, valószínűleg Déva mellett; ugyanő látott később egy Orsován lőtt példányt. A Nemzeti Múzeum példánya 1853 május 8-án lövetett, a fehérmegyei Nagylók-pusztán. Clarke angol ornithologus 1883 június 2-án a Kazánszorosban látta; Csató pedig 1895 augusztus 21-én ejtett el egy példányt Nagyenyed mellett, amely jelenleg a Madártani Intézetben van. Azóta csak 1912 szeptember elején került kézre újra és pedig Brassóban, ahol előző este csapat vonult át s valószínűleg ebből maradt ott ez a példány.

A kilenc előfordulásból öt esik Erdélyre és az ú. n. Bánátra, teát valószínűleg főleg délkelet felől, a Dobrudzsában lévő fészkelőterületéről látogat el hozzánk ez a ritka madárfajunk.

A bütykös ásólúd (Tadorna tadorna L.)

Szintén az úszórécék alcsaládjának egyik nemének képviselője. Feje és nyaka fényesen sötétzöld, vállának két nagy foltja fekete, az elül felé szélesedő nyakörve, hátközepe, szárnyfedői, oldalai és a feketén végződő faroktollai vakítófehérek; a széles mellszalag és néhány felkari evező szép fahéjvörös, a mellközép és a has szürkefekete, a farkalja sárgás, az evezők feketeszürkék, a tükörtollak fémesen zöldek. A szem sötét dióbarna, a tövén bütyköt viselő csőr kárminpiros, a láb hússzínű. Hossza 63, kiterjesztett szárnymérete 110, szárnyhossza 12 cm. A tojónak kevésbbé színes, de hasonló a ruházata; csőrén nincs bütyök. A fiatalok nyakhátulja szürke, hátuk eleje barnaszürke, alsó felük sárgásszürke, de mellszalagjuk nincsen.

Az Északi- és Keleti-tenger partjain gyakori. Észak felé körülbelül Svédország közepéig, délnek pedig Észak-Afrikáig honos, ahol a vizeken mindenütt gyakori, télen pedig olykor megszámlálhatatlan tömegekben látható és e tájakat pompás színezetével nagyon ékesíti. Ugyanígy díszíti a schlesvigi, jüttlandi és dániai szigeteket is, ahol félig házi szárnyasképpen tartják. A tojó hangja récehápogásszerű, a hímé mély „korr”, párzási hangja pedig dallamos fütyülés, mely Naumann szerint ilyen: „tiuioiaiuiei”. Feltűnő e madárnak az emberhez való ragaszkodása is. Bár túlnyomó részben a tengeri növényfélével él, állati táplálékra is feltétlenül szüksége van és ezért az apró halakat, lágytestűeket és rovarokat is serényen vadássza. Fogságban a halakon és rákokon kívül a nyershúst is megeszi.

Kizárólag odvakban fészkel, Bodinus szerint nemcsak elhagyott, hanem hiteles megállapítás szerint a lakott róka-, borz- és üreginyúlkotorékokban is. Sylt szigetén, hol Hansen szerint szentmadárnak tekintik, a lakosok mesterséges odvakat ásnak számára, a gyeppel fedett dünákon. A szárazfűvel és mohával előkészített fészekhely fölé gyeptéglával fedett aknát készítenek, hogy a fészket megfigyelhessék. Ha a 64.7–68.7 mm hosszú és 48.1–49.1 mm vastag tojásból álló fészekaljat a tulajdonos kiszedi, ezáltal 20–30 tojás lerakására is kényszerítheti a tojót. E madarak annyira megszelídülnek, hogy az aknazáró gyeptégla elemelésekor is ülve maradnak s csak érintésre húzódnak az oldaljáratba.

A 26 napi kotlás után az anya a legközelebbi tengerparthoz vezeti a fiakat, melyeket Selby szerint néha csőrében is cipel odébb és szívesen pihen meg velük néhány napra az útbaeső édesvizeken is. Veszély esetén a fiak már egynapos korukban kitünően buknak.

Sylt lakóinak ez az ásólúd nemcsak tojásaival válik hasznára, hanem a költés után a fészekben visszamaradó pelyhével is, amely alig marad el értékben a dunnaréce pelyhe mögött. Fiatalon befogva könnyen felnevelhető, nagyon megszelídül, de csak ritkán szaporít.

A bütyköslúd Magyarországon a ritkább átvonulók és részben téli vendégek sorába tartozik, amely valószínűleg részben észak felől, részben délkelet felől látogat el hozzánk. Az északiakhoz tartoznak a téli példányok, a délkeletiekhez, a Fekete-tenger felől érkezőkhöz a nyári példányok. Nyári példányt 1907 június 22-én a Hortobágyon figyeltem meg, ahol már több ízben észlelték és a környékén is elég sokszor került kézre. A keleti gócpont mellett a Velencei-tó a nyugati előfordulási gócpontot alkotja, mert itt szintén gyakran került elő, legutóbb 1929 szeptember 15-én Szemere László észlelt kb. 30-as csapatot. Az eddigi lelőhelyek a következők: Tyukod, Szeged, Fülöpszállás, Jázsdózsa, Hódmezővásárhely, Szabadka, Baba-puszta, Pancsova, Hortobágy, Hajduböszörmény, Nyíregyháza az Alföldön; Nagyunyom, Zalagógánfa, Guta, Kismarton, Keszthely, Velencei-tó a Dunántúlon; Nalácvád, Russ, Felek, Hátszegivölgy Erdélyben. Előfordulási ideje novembertől áprilisig, de májusban is akadt, sőt júniusban is, de csak az ország keleti részén. Az utolsó évtizedből 9 előfordulás ismeretes, tehát határozottan gyakrabban mutatkozik, mint régebben.

Gazdasági szerepe nálunk nincsen; mint feltűnő, könnyen felismerhető madarat látásból is meg lehet határozni, tehát nem kell okvetlenül lelőni ezeket a ritka vendégeket.

Nagyon valószínű, hogy a bütyköslúd régebben fészkelt is Magyarországon. Marsili híres olasz utazó az 1700-as években tanulmányozta a duna- és tiszamenti madarakat és idevágó munkájában a bütyköslúd tojásait is lerajzolta

Az egyiptomi lúd (Alopochen egyptiacus L.)

[Régi neve: Chenalopex aegyptiacus.]

Az alcsaládnak ez az afrikai képviselője rendszeresen ellátogat Dél-Európába. Némely tekintetben átmenetet közvetít a récéktől a ludakig. Jellemzi a karcsú termet, a vékony nyak, a nagy fej, a rövid csőr, a magas láb, a széles szárny és a pompás tollazat. A csőr félhengeralakú, a homloknál felemelkedő, elől nagyon alacsony és laposan boltozott; széles, kerek körömbe végződő; a csűd a sarok felett egy darabig csupasz, karcsú; a lábujjak kicsinyek; a szárnyat a kézízület rövid sarkantyúja és az erősen fejlett, harmadrendű evezők jellemzik; a rövid farok 14 tollból áll. A fejtető és a nyak eleje sárgásfehér, finoman permetezett; a szem körüli folt, a nyak hátulja és a széles nyakörv rozsdabarna; a hátoldal szürke és feketén, a hasoldal fakósárga és fehéren meg feketén harántul hullámozott; a mell- és has közepe világosabb, a mell egy nagy, kerekded, fahéjbarna folttal díszített; a farktollak szép rozsdasárgaszínűek, a szárnyfedők fehérek, hegyük előtt pompás fémfényűen feketék, az evező- és farktollak hegye fényesfekete. A szem sárga vagy narancssárga, a csőr kékesvöröses, felül világosabb, töve és körme kékszürke, a láb vörös. Hossza 70, kiterjesztett szárnymérete 140, szárnyhossza 42, farka 14 cm. A tojó nagyon hasonló a hímhez, de valamivel kisebb, rajzolata kevésbbé szép.

Az egyiptomi lúd hazája Afrika, Egyiptomtól a Kapföldig és a keleti parttól messzire befelé, de a nyugati parton, úgy látszik, hiányzik. Afrikától Palesztinát és Szíriát is megszállta és ismételten elkerült már Görögországba, Dél-Olaszországba és Spanyolországba is. A Belgiumban, Német- és Franciaországban elejtett példányok valószínűleg állatkertekből szöktek meg.

Ez a lúd elsőrendű futó, mélyen besüllyedt mellel úszik, üldöztetve gyorsan és kitartóan bukik; nagy zúgással, de könnyen és gyorsan repül, párosával egymás mögött, csapatban hosszú utakon ékalakba rendeződve. Hangja nem erős, rekedt, rossz trombitáéhoz hasonló: „kéhk-kéhk”, nyers „téng-téng”, majd „téngterréngténgténg”.

A mezőkön lúdmódra legel, a folyamok iszapos öbleiben récemódra görcsökél, mélyebb víz fenekéről bukva is felszedi az állatkákat, de a halakat nem látszik kedvelni. A fiatalok, legalább időnként, a sáskákat is nagyon szívesen eszik.

Lehetőleg fákon fészkel, északkeleti Afrikában leginkább egy mimózafélén, magasan lévő sziklaodvakba csak szükségből települ. Ágakra rakott, gallyakból készült és fűvel bélelt fészkében, saját észleletem szerint, 4–6, néger vadászaim szerint azonban 10–12 tiszta fehér tojás van, melyek 60–64 mm hosszúak és 43–47 mm vastagok. A költés ideje a tavasz beálltához igazodik. Egyiptomban március elején, Szudánban csak szeptemberben kezdődik, az esős időszak beálltával. A tojó maga kotlik, 27–28 napig, a hím eközben hűen őrködik. A csakhamar valamilyen vízre vezetett fiak veszély esetén pompásan bukva menekülnek.

Egyiptomban mind a törökök, mind az európaiak vadásszák e madarakat; keleti Szudánban, úgy látszik, csupán a sasok és a krokodílok veszélyeztetik őket. Húsuk, véleményem szerint, nem különbözik a többi vadrécéétől.

Az egyiptomi lúd valószínűleg előfordult Magyarországon Marsili idején, tehát 1700 körül, mert remek művében ezt a fajt is lerajzolta és leírta és pedig olyan híven, hogy az egyiptomi lúdra pontosan és könnyen rá lehet ismerni. Az újabb időben azonban nem fordult elő, legalább is példány nincsen. Petényi szerint a Poprádon láttak volna 13–14 darabot, azonban ezeknek az adatoknak az alapján a magyar madarak közé nem lehet felvenni.