5. alcsalád: Lúd-formák (Anserinae)

FEJEZETEK

E népes, negyvennél több fajt számláló és az egész földön elterjedt alcsalád tagjait jellemzi: a zömök törzs, a jócskán rövid nyak és csőr és az aránylag magas, inkább a törzs közepe alatt álló láb. A fej hosszával alig vagy fel sem érő csőr felül boltozatos, alul lapos, tövén nagyon magas és ezért sokkal magasabb, semmint széles, hogy felé alacsonyodó és oldalt is erősen keskenyedő, fent és lent élesszélű, széles és domború körömbe végződő; oldalt kemény fogakkal fegyverzet, különben lágy bőrrel födött; a láb középnagyságú, csaknem sarkáig tollas, többnyire teljes úszóhártyával felszerelt és rövid, erős, laposan hajló karmokkal ellátott; a szárny hosszú, széles és hegyes, minthogy a második evező a leghosszabb; a hátsó evezők nem oly fejlettek, mint a hattyúknál; a kézízülettájon kemény dudor van, mely több fajnál erős sarkantyúvá fejlődött; a 14–20 tollas fark rövid, szélesen elkerített vagy egyenes; az aprótollazat rendkívül lágy és tömött, a fejen sugaras, a háton erősebben elhatárolt, a nyakon sok fajnál sajátságosan huzagolt; a pehelytollazat nagyon fejlett. Az ivarok többnyire csak kissé különböznek, a fiatalok már az első évben szüleikéhez hasonló ruházatot érnek el.

Minden világrésznek megvannak a sajátos lúdfajai. Ázsiában és Európában több faj csaknem egyenlő tömegben fordul elő; egyesek az egész föld északján el vannak terjedve; dél felé élesebben el vannak választva. A többi lúdformáknál kevésbbé élnek a vizen, életük egy részét a szárazon, sőt a fákon is töltik. A síkságon többen vannak, mint a hegységben, bár utóbbit sem kerülik és egyes fajok nagy magasságokban is találhatók. Kitünően gyalogolnak s ha úszóképességben el is maradnak a récék a hattyúk mögött, mégis elég ügyesen és gyorsan haladnak s a fiatalok, vagy veszély idején az öregek is, nagy mélységekig bukni is tudnak. Suhogó repülésük könnyed és szép; nagyobb utakon ékalakba rendeződnek. Több faj dörmögő, mások kodácsoló, egyesek végül nagyon kellemes és messzireható hangon szólanak, haragjukban sziszegnek.

Hogy mi okból keveredtek a ludak az együgyűség hírébe, azt alig bírjuk fölfogni, mert a megfigyelésük az ellenkezőt tanusítja. Valamennyijük óvatos és vad; a seregek őröket állítanak ki. Jól meg tudják különböztetni a vadászt és minden más, rájuk veszélyes embert a földmívestől vagy pásztortól. A fogságba hamar beletörődnek és rövid idő mulva nagyon megszelídülnek. A gúnár nagyon hű a párjához s ha a kotlásban nem is vesz részt, később az egész család vezére és őrzője. Lehetőleg biztos, kevéssé járt helyeken, mint pl. kiterjedt és dúsnövényzetű mocsarakban, kis szigetekre vagy zsombékokra rakják nagy, egyszerű fészküket, melyet pihével bélelnek; egyesek fákon is költenek, odvakba vagy ágakra rakva fészküket, vagy ragadozó madarak elhagyott fészkét rendezik be. 6–12 vastaghéjú, többé-kevésbbé fénytelen, egyszínű tojásuk van. Körülbelül négy hét mulva kelnek ki a szép, lágy, szürkés pihével fedett fiak, melyek, ha fán születtek, onnan a földre ugranak. Első naptól kezdve gyorsan és ügyesen szaladnak, a vizen is épp annyira otthonosak és szüleik vezetésével azonnal az élelemkereséshez látnak. Oly gyorsan fejlődnek, hogy már mintegy két hónap multán szüleikhez hasonlókká és önállókká válnak; de azért sokáig szüleikkel maradnak, zárt családban. Éjjeli vonulásukon, ha köd miatt nagyon alacsonyan repülnek, néha a községekbe is betévednek.

Mindnyájan elsősorban növényevők. Kemény, élesszerű csőrükkel lelegelik a gabonát, füveket, lehámozzák a fiatal fácskákat, lecsipkedik a leveleket, bogyókat, kalászokat, kihámozzák a hüvelyes magvakat, a sekély vízben is növényi anyagokat keresve görgicsélnek. Egyes fajok rovarokat, lágytestűeket és apró gerinceseket is esznek. Ahol tömegesen lépnek fel, kárt is okozhatnak, viszont kiváló húsukkal és dús tollazatukkal hasznot is hajtanak. Minden fajukat buzgón vadásszák, kivált vedlésük idején, amikor néhány hétig nem képesek repülni. Az emberen kívül a nagyobb sasoktól, többféle emlős ragadozótól, a trópusokon a krokodílusoktól is szenvednek. Költésüket még több veszély fenyegeti, de az öregek bátran védekeznek.

Ha meggondoljuk, hogy a legtöbb lúdfaj öregen befogva is mily könnyen szelidíthető és bírható szaporodásra, csodálnunk kell, hogy eddig csak oly kevés fajukat tették háziállatokká és ezek közül is csak kettő terjedt így el.

A nyári lúd (Anser anser L.)

Házilúdunk őse. Háta barnásszürke, melle sárgásszürke, gyéren és szabálytalanul feketével foltozva; az apró szárnyfedők tiszta hamuszürkék; a farcsík, a has- és farkalja tollai fehérek, a hátoldal különben fakószürke, világosabb szegésekkel; a szárny- és farktollak feketeszürkék, száruk végig fehér. A szem világosbarna, a csőr tövén halvány húsvörös, körme viaszsárga, a láb halvány húsvörös. Hossza 98, kiterjesztett szárnymérete 170, szárnyhossza 47, farka 16 cm.

Egyetlen európai vadludunk, amely Németországban is költ, mert inkább a mérsékelt övnek, semmint az északnak madara. A 69–70-ik északi szélesség valószínűleg elterjedésének legfelső határa egész Európán és Ázsián keresztül, dél felé pedig a 45. szélesség a határ. Vonulásán Dél-Európa minden országát, valamint Észak-Kínát és Indiát is meglátogatja, néha Közép-Indiáig és talán Észak-Afrikáig. Németországban február végén, március elején jelenik meg és foglalja el fészkelőhelyét családosan vagy kis társaságokban. Mihelyt július végén vedlését befejezte, máris útra készülődik, melyen legalább kezdetben nagyon kényelmesen halad, többnyire csak családonként, ritkán nagyobb seregekbe tömörülve. Régebben Németország minden nagyobb állóvizén költött, ma már az északi és keleti részeken is csak néhány pár; legtöbb még Pomerániában és Kelet-Poroszországban.

Büszkébb tartású és gyorsabb mozgású, mint a házilúd. Kecsesebben és könnyebben jár, jól úszik, nagy veszélyben mélyen bukik is; de a vizen mégsem olyan ügyes, mint a szárazon. Nagy robajjal kél szárnyra, vízre ereszkedésénél is hasonló zörejt hallat. Rövidebb úton nem száll oly magasan, mint különben szokott; ilyenkor rendesen a tojó repül elől, míg a vándorláson felvett ékalak csúcsát mindkét ivarbeli elfoglalhatja. Hívóhangja gyorsan ismételt „gáhkahkakgat” és felelgetés közben „gikgak”-ba módosul; beszélgető szavuk „tattattattatt”, örömszavuk „téng”, ijedtség esetén pedig elnyujtott „kékahkak-kahkak-kakakakahkak”; haragjában mindkét ivarbeli sziszeg.

Csaknem kizárólag a szárazról szerzett tápláléka tisztára növényi, gyökerekből, csirákból, hajtásokból, levelekből és magvakból áll. Nagyon szívesen jár a mezőkre, ahol borsót, lencsét és mindenféle gabonát, kivált árpát és zabot eszik. Legjobban kedveli a fiatal herét és zsendülő gabonavetést, de a békalencsét is.

Kétéves korában kezd szaporítani. A fészekrakásnál a gúnár nem segédkezik, csak őrködik. A kórókból, sás- és nádlevelekből, kákából rendetlenül és lazán épített fészek finomabb szálakkal és pihével van bélelve. Idősebb tojók 7–14, fiatalabbak 5–6, a házilúdéhoz hasonló tojást raknak. Öregebb tojók fészkében már március elején van tojás. A 28 nap multán kikelt fiókák egy napig vannak a fészekben, azután a vízre vezetik őket, ahol eleinte békalencse, vízifűféle a táplálékuk. Később a rétekre és mezőkre látogatnak, de két hétig még éjjelre mindnyájan a fészekre térnek vissza. Minél nagyobbak a fiak, a gúnár annál kevésbbé aggódik értük és vedlése idejére el is hagyja őket, a nádba rejtőzve el.

A fiatalon befogottak hamar megszelídülnek; az öregen fogottak is beletörődnek a rabságba és hozzászoknak ápolójukhoz. De még a háziludak által felneveltek sem tagadják meg természetüket. Mihelyt felnőttek, felébred bennük a szabadság érzete: repülni kezdenek és ősszel délre vonulnak el a szabadon élő vadludakkal, hacsak ebben erőszakkal meg nem akadályoztatnak. Megtörténik néha, hogy egyes példányok visszatérnek, és újra felkeresik azt a tanyát, hol felnövekedtek.

Az öreg nyári ludak gyakran válnak a nagyobb sasok és nemes sólymok zsákmányává, de néha a rókák és farkasok is elcsípik őket. Az embertől állandóan óvakodnak, és vadászatuk így nagy körültekintést igényel. Az öreg nyári ludak húsa kemény és rágós, a fiataloké azonban rendkívül ízletes, és így vadászatuk indokolt. A vadlúdtollat nagyrabecsülik, és joggal tartják jobbnak, mint a házilúdét; főleg pehelytollait tartják kitünőnek. A nyári lúd nem elég gyakori ahhoz, hogy a gabonaszemek felszedegetésével, a kalászok kiszemezésével, a vetés lelegelésével, a káposztalevelek és más egyebek letépdesésével jelentékeny károkat okozzon. Naumann azonban mintegy 100 év előtt megjegyezte, hogy oly vidékeket is ismert, hol a vadludak miatt a mocsarak körül gabona helyett csak krumplit termeszthettek, mert a gabonában azok rendkívüli károkat okoztak.

A nyári lúd – tőkés, szürke, márciusi, nagy vadlúd – Magyarország megfelelő területein elég gyakori fészkelő madár, amely a hajdani nagy állományhoz képest a vízszabályozások következtében természetesen már jócskán megfogyott. Jelenleg még rendszeresen fészkel a dunántúli nagy tavakon, Fertőn, Balatonon, Velencei tavon, az Alföldön Apaj- és Ürbő-pusztákon és a Duna-Tisza köze egyéb nagyobb kiterjedésű nádas tavaiban és turjányaiban s az aldunamenti mocsarakban. Vonuló, részen átvonuló madár, amely sokszor már február végén érkezik és október folyamán vonul el tőlünk. Mint átvonuló, főleg a tiszántúli vidékeken gyakori, mert valószínűleg ezeken a területeken vonulnak át a nagy oroszországi mocsarakban fészkelő nyári ludak.

Gazdasági jelentőségét tekintve, a többi lúdhoz hasonlóan inkább káros, ezért a madárvédelmi törvény nem is védi, azonban a költés és fiókanevelés időtartama alatt az új vadászati törvény rendelkezései szerint vadászata tiltva van. Ez a rendelkezés nagyon is megszívlelendő, mert a nyári lúd is immáron a pusztuló madarak listájára került s minthogy lényegesebb kárt nem szokott tenni, a fészkelőterületeken a tilalmi időn kívül is megérdemli a védelmet, amelyben egyes megértő vadászterület-tulajdonosok és bérlők saját jószántukból máris részesítik.