| HÜLLŐK | TARTALOM | ELSŐ REND: Pikkelyes hüllők (Squamata) |
Általános jellemzés
Amíg manapság semmiféle nehézséget sem okoz valamilyen hüllőnek, mint ilyennek a felismerése és a legközelebbi rokonságban álló egyéb gerincesektől való megkülönböztetése, addig teljesen elmosódnak a határok akkor, ha az ősi idők hüllőit tesszük vizsgálat tárgyává. Mert egyrészt kétségtelennek tekinthetjük ugyanis, hogy a hüllőket a páncélos kétéltűekből kell leszármaztatnunk, de másrészt belőlük származtak a madarak és emlősök is. A jelenkorban élő hüllőkre vonatkozólag mégis a következő sajátos jellemvonások állapíthatók meg.
A hüllők (Reptilia) „változó testhőmérsékletű” (hidegvérű) gerinces állatok, melyek életük minden szakában tüdővel lélekzenek, tehát átalakuláson nem mennek át. Csak egy hallócsontocskájuk van, amely a hallókészülék tojásdad ablakával van összeköttetésben.
Testük kültakaróján nincsenek sem tollak, sem szőrképződmények, hanem pikkelyek vagy páncélok, melyeknek felületét többé vagy kevésbbé elszarusodott hámréteg vonja be és mészlerakodások szilárdítják. Vérük piros, vérsejtjeik tojásdadalakúak és sejtmaggal bírnak. A szívnek egy tökéletlenül kettéválasztott kamrája és két pitvara van. Az aorta-törzs három részből áll: egy mindig meglévő jobboldali és egy baloldali aortából, s egy tüdőartériából. Olyan oldalszervek, mint amilyenek a halaknak és kétéltűeknek vannak, a hüllőkön teljesen hiányzanak. Bőrmirigyeik nincsenek. A bélcsatorna, a kiválasztó- és az ivarszervek egy közös üregbe, a kloakába nyílnak, mint a kétéltűekben. A külső párzószervek csaknem kivétel nélkül megvannak.
A hüllők testének alakja nagyon változatos. Egyeseknek a törzse hengeralakú, oldalt összenyomott, vagy korongszerűen lapos, másoké megnyúlt és féregalakú; az előbbieké lábakon nyugszik, az utóbbiaknak nincsenek végtagjaik. A nyak lehet nagyon rövid és nem mozgatható, de lehet hosszú és hajlítható is. Ha a lábak megvannak, akkor számuk rendesen négy, ha azonban egy pár hiányzik, akkor rendesen a mellső lábpár nem fejlődött ki. Nagyon kevés olyan hüllőt is ismerünk, melyeknek csak mellső lábaik vannak és a hátulsók hiányoznak. Különben is inkább a mellső végtagok csökevényesednek el, amit rendesen a test megnyúlása követ, miáltal a mellső végtagok távolabbra jutnak a hátulsóktól. Ha a lábak eléggé erősen fejlettek, mint sok gyík, krokodílus és teknős lábai, akkor a testet a föld fölé emelve tudják hordozni, a rövidlábú hüllők azonban hasukkal állandóan érinteni kénytelenek a talajt; ezek az igazi csúszómászók. Csak alapos megfigyelés után derült ki, hogy a hüllők sorában milyen gyakori a fölemelt törzzsel való mozgás. További vizsgálatokból azt is tudjuk, hogy a hüllőknek nemcsak kihalt óriásai (a Dinosaurus-ok rendjéből) tudtak hátulsó lábaikkal futni, hanem a most élő fajok között is sok mozog hasonló módon. Ezt csak azok a fajok tudják megtenni, melyeknek a teste nem lapos, hanem oldalt összenyomott s mindkét lábpárjuk nemcsak erős és hosszú, hanem a hátulsó lábaik még jobban meg is nyúltak. A lapostörzsű gyíkok lábai nem lefelé, hanem inkább oldalt kifelé nyúlnak és inkább a test előretolására, mint alátámasztására szolgálnak. Mind a hátulsó, mind a mellső lábaknak öt ujjuk van, de a rövidlábú gyíkok ujjainak a száma bizonyos fokig visszafejlődhetik.
A kültakaró rendkívül változatos; a legegyszerűbb esetben egyforma, boltozatos kidudorodásokból áll, melyek a tapadóujjú gyíkoknak csaknem az egész hátoldalát beborítják, de más fajoknak is legalább a szempilláin s a kéz- és lábfelületein megmaradtak. Szabályos és szimmetriás elrendezésű pajzsok sok gyík, kígyó és némely teknős fején láthatók. Ha az ilyen képződmény hátul szabad és az utána következőnek az alapját befödi, akkor igazi pikkelynek mondjuk. A pikkely lehet síma, vagy pedig egy, ritkán két taraja van, mely hátrafelé hosszú, hegyes tüskében folytatódhatik. Ilyen tüskés pikkelyek különösen a farkon vannak és jó fegyverül szolgálhatnak. Hosszú, oldalt összenyomott, háromszögű vagy kardalakú pikkelyek némely fánlakó gyík hátának és farkának középvonalában tarajt alkotnak. Ezek a pikkelyek mind a rostos kötőszövetből, idegrostokból, vérerekből, festéksejtekből alkotott és gyakran mészberakodásokat tartalmazó irhának a képződményei. Föléje borul a csaknem mindig erősen elszarusodott felső bőr, melynek csak az alján vannak festéksejtek s amely tetemesen elvékonyodik és rugalmassá lesz mindenütt, ahol két pikkely között bemélyed. Nagyobb táplálékdarabok elfogyasztását egyrészt a pikkelyek közötti bőr rugalmassága, másrészt meg az állat torkának kinyújthatósága teszi lehetővé. A felső bőr felszíni rétege vékony hártya, melynek sejtjeiben rendkívül finom, gyakran hálószerűen összekötött hosszanti lécecskék vannak; ezek okozzák sok gyíknak és kígyónak csodálatos fémes- vagy gyöngyszínű csillogását.
Némely gyík bőrében levő mészszemcsék a kezdetei a páncélképződésnek, mely éppen a hüllőkben éri el legnagyobb változatosságát és tökéletességét. A nagyobb lapos mészpikkelyek, mint amilyenek a „halpikkelyű” gyíkok bőrébe vannak beágyazva, mozaikszerű szerkezetűek, ami a test nagyobb hajlékonyságát teszi lehetővé. Az ilyen páncéllemezek vagy zsindelyszerűen fedhetik egymást, mint a bőr pikkelyei, vagy hajlékonyan ízesülhetnek egymással, mint a krokodílusok bőrében. A bőrnek ezek a csontjai a teknősökben nagyon korán összenőnek a csontváz bizonyos részeivel, míg a ráboruló felső bőr, nagymértékben elszarusodva, rendesen az úgynevezett teknőshéjjá lesz. Bár manapság egyetlen csupaszbőrű hüllőt sem ismerünk, mégis lehetséges, hogy sok kihalt fajnak hiányzott a pikkelyruhája.
A hüllők bőrére jellemző, különösen a kétéltűekkel szemben, hogy mirigyek teljesen hiányzanak belőle. Olyan jelenség ez, melyet a madaraknál is tapasztaltunk. Sok gyík combjának alsó részén, vagy a kloakanyílás előtt, vagy pedig ritkán a lágyék tájékán különös mirigyszerű szervek találhatók, melyek vagy csak a hímeken vannak meg, vagy ezeken jobban fejlettek, mint a nőstényeken. Ezek a sorokba rendezett szervek kerek vagy hasadékszerű nyíláson át sárgás anyagot választanak el, mely párzó hímeknél gyakran hosszú csapokban jut ki és levált, átalakult hámsejtekből áll. Ezeknek a szerveknek a szerepe és jelentősége ismeretlen. A gyíkok, kígyók és krokodílusok pikkelyein is sajátságos érzékszerveket fedeztek föl. A kültakaró szaruképződményeihez számítjuk az ujjak karmait, valamint egyéb szarv-, tüske- vagy papiroszacskó-alakú függelékeket is.
A bőrképződmények színeződésének szépségében a hüllők alig maradnak el más osztályok mögött. A legtöbbnek a színe megegyezik kedvelt lakóhelye, tehát a talaj, falevelek vagy fakéreg színével. A sivatagokon élő hüllők testének felső oldala világossárga, vöröses vagy sárgásszürke színű; a mocsarakban, pocsolyákban élőké szennyeszöld, a kopár Karsztvidéken élőké világosszürke, a tengeri kígyóké kékesszürke vagy kékeszöld. De a lakóhely környezetének színezetéből azok a fajok sem tűnnek elő, amelyeknek teste nagyon rikítóan, pompázatosan színezett. Némely talajlakó, rikító színekkel rendelkező hüllők, különösen kígyók esetében a test színezete és a tartózkodási hely között természetesen semmi összefüggést sem lehet felismerni. Egye fajok alkalmazkodási képessége többé-kevésbbé az akarattól függő, amennyiben az illető állatok testük színezetét valószínűleg a környezet változásainak hatására (meleg és hideg, fény és árnyék), valamint lelki indulatállapotok (harag, félelem, éhség stb.) következtében meg tudják változtatni. Ez a színezetváltozás lényegében bizonyos festéksejtek vándorlásain alapszik, melyek a felső bőrben, de leginkább az irhában vannak beágyazva, összehúzékonyak és kitágíthatók. A festéksejtek különböző színűek és bizonyos mértékben egymás fölött és alatt helyezkednek el. A legrégebben ismeretes és legalaposabban tanulmányozott a közönséges kaméleon színezetváltozása. De nemcsak a kaméleon sok faja, hanem számos gyík is nagy mértékben meg tudja változtatni teste színezetét. A többi hüllőnek azonban egyáltalában nincs meg ez a képessége. De bizonyos nagyon lassú színezetváltozás sok hüllő élete során előfordul, amennyiben a fiatal állatoknak gyakran nagyon élnék, az egyes nemek és családok fejlődéstörténetére annyira fontos felvilágosítást nyujtó mustrázata lassanként elhalványodik vagy más váltja föl. Előfordul az is, hogy az alapszín sötétebbé válásával egészen fekete színezet keletkezik, mint ahogyan a barlangi viperánál, a keresztes vipera fekete fajtájánál tapasztalható.
A hüllők csontváza csaknem teljesen elcsontosodott, azonban az egyes részei annyira különböző alkotásúak, hogy általánosan jellemzőt alig lehet megállapítani róla. Koponyájuk, mely sok tekintetben feltűnően megegyezik a madarakéval, többé-kevésbbé lapos és az állkapocs váza az arccsontokkal együtt túlsúlyba jutott rajta. Sok valószínűséggel föltételezhető, hogy a hüllők ősi koponyája olyan szilárd csontburok volt, melyen csak az orrnyílások, szemüregek és a dobhártya ürege voltak szabadok. Ezek a páncéllemezek a törzsfejlődés folyamán részben karcsú ívekké és pillérekké alakultak át, sőt teljesen vissza is fejlődtek, amint ez pl. a teknősökön s még inkább a gyíkokon tapasztalható.
A négyszögcsont, mely az alsó állkapoccsal létesít ízületet, a krokodílusokban, teknősökben és sok kihalt hüllőben szorosan összenőtt az úgynevezett halántékpikkellyel (pikkelycsont), amely viszont a koponya oldalfalával nőtt össze; azonban a teknősök és kígyók négyszögcsontja többé-kevésbbé szabadon mozgatható. Sok gyík esetében tapasztalható az is, hogy a nyakszirtcsontot csak szalagok kötik össze a falcsonttal, úgyhogy a koponya egész első, a nyakszirtcsont elé eső része felemelhető némileg, a négyszögcsont és az ínycsontok emelőhatása következtében. Hasonló mozgathatóságot, mint amilyen némely madáron (pl. a papagájokon) megfigyelhető, hol a felső csőrt a koponyának mögötte fekvő részétől egy, a szemüregek előtt harántul futó, vékonyhártyájú részlet választja el és a csőr kinyitásakor a hosszú harántcsont közvetítésével önmagából fölemelkedik, Versluys a Dinosaurusok kihalt rendjébe tartozó számos ragadozó hüllőnél mutatott ki.
A hüllők koponyájának egyik legfontosabb ismertetőjele a nyakszirtcsont egyetlen, páratlan ízületi feje, amely erősen kidomborodva az első nyakcsigolya üregébe nyúlik be. A nyakszirtcsonthoz, amely egy felső páratlan, egy pár oldalt fekvő és egy alsó páratlan, az ízületi fej alkotásában különböző mértékben résztvevő tagból van összetéve, csatlakozik előrefelé a felsorolás sorrendjében a halántékcsont, homlokcsont, orrcsont és az állközötti csont, melyek a hüllők egyes családjaiban hol párosak, hol páratlanok. A koponya felső részének felépítésében még számos más csont is résztvesz, melyeket itt nem sorolunk fel.
A koponya alsó részén, ismét hátulról előre haladva, a következő páratlan, a középvonalban fekvő csontokat találjuk: az alsó nyakszirtcsontot és az ékcsontot, melynek oldalsó nyúlványai a szárnycsontokkal ízesülnek és amelynek elülső vékony, szálkaszerű nyúlványán a gyíkokban egy függőleges, gyakran teljesen bőrnemű választólemez helyezkedik el a két szemgödör között. Mint a szájpadlás páros darabjai, a szárnycsontok után előrefelé az ínycsontok és a némelykor összeolvadt ekecsontok következnek, amelyek ismét az állkapocsközti csonthoz vagy csontokhoz csatlakoznak. A gyíkok és kígyók íny- és szárnycsontjai a középen többé-kevésbbé messze eltávolodnak egymástól; leginkább eltávolodhatnak a kígyókéi, melyek mindkét csontpárja, valamint a felső állkapocs is eltolható oldalt. Csekélyebb mértékben van ez meg a gyíkokban, amelyek szájpadlását mozgathatatlannak tekinthetjük. Tökéletes, elcsontosodott szájpadlása van mindig a krokodílusoknak és a teknősöknek; ezeknek belső orrnyílásai (choanák), melyek pl. a gyíkokban meglehetősen messze elől a torokban nyílnak, messze hátul helyezkednek el.
Meg kell emlékeznünk még sok hüllőnek két érdekes támasztócsontjáról is. Az egyik a koponyaoszlopocska (columella cranii; nem szabad összetéveszteni a hallókészülékhez tartozó columella aurisszal!), karcsú, pálcaalakú csont, mely a koponya tetejétől csaknem függőlegesen a szájpadlásig, mégpedig a szárnycsontokig húzódik és a legtöbb gyíkban megtalálható. A másik a harántcsont (transversum vagy ectopterygoideum), mely a szárnycsontot köti össze a felső állkapocs hátulsó részével és megvan több hüllőrendben, a krokodílusokban éppen úgy, mint a kígyókban. A szárnycsontok rendszerint elérik a négyszögcsontot; ritka eset az, pl. némely kígyóéban és kaméleonéban, hogy nincsenek vele összeköttetésben.
Az alsó állkapocs mindegyik fele legalább négy darabból, sok hüllőé azonban hat darabból van összetéve. A kígyók alsó állkapcsának két ágát csak szalagok és izmok kötik össze, úgyhogy tetszés szerint közelíthetők egymáshoz, vagy jó messzire eltávolíthatók egymástól. A gyíkokban ellenben rostporc, a krokodílusokban pedig csontvarrat köti össze őket; a teknősök alsó állkapcsának két fele pedig többnyire látható összeköttetés nélkül nőtt össze.
Sok hüllő gerincoszlopa nyak-, mell-, lágyék-, medence- és farkrészre osztható, mindig elcsontosodott és jól feltűnő csigolyákra tagolódik. A csigolyák száma azonban az állat testének hosszúsága szerint rendkívül változó, úgyhogy a teknősöknek alig 30 csigolyájuk van, a kígyóknak azonban 400-nál is több lehet. A legalsóbbrendű hüllők csigolyái mindkét oldalt bemélyedtek, a krokodílusokéit és a felemásgyíkokéit rostos korongok választják el egymástól.
A hasonlóan nagyon változószámú bordák mindenütt tökéletesen fejlettek, ám a kígyókéi bizonyos mértékig még tökéletesebben, mint a többi állatokéi, mert szabadon mozgathatók. Úgynevezett hasbordák, melyek semmiféle összefüggésben sincsenek a gerincoszloppal, a krokodílusok és felemásgyíkok mellkasa és medencéje között találhatók. Ilyen haspikkelyekből lehet leszármaztatni a teknősök haspáncéljának hátulsó szakaszát, míg az elülső részben a mellövből keletkezett. Ez ugyanazokból a részekből áll, mint a kétéltűeké. A mellcsont (és a vállöv) sok lábatlan hüllőben hiányzik. Kulcscsontja nemcsak a lábatlan, hanem némelyik jól fejlett végtagokkal rendelkező hüllőnek, pl. a kaméleonoknak sincs. A gyíkok medenceöve többé-kevésbbé éppen úgy elcsökevényesedett, mint a vállövek, számos kígyóé egyetlen csontpárrá lett vagy teljesen hiányozhatik is. A többi hüllő végtagjai a fejlettség legkülönfélébb fokozatát tárják elénk.
A fogazatról semmi általánosan érvényes törvényszerűséget sem lehet mondani. A teknősöknek egyáltalában nincsenek fogaik, csak éles szaruléceik, melyek az állkapcsok peremét bevonják. A többi hüllőnek rendesen jelentékeny számú foga van, nemcsak az állkapocs csontjain, hanem sokszor az íny- és szárnycsontokon és kivételesen (pl. a fiatal felemásgyíkokban) még az ekecsonton is. Ezek a fogak csaknem mindig a zsákmány megragadására és megtartására valók s csak ritkán szolgálnak a szétrágásra. Rendesen egyszerű kúpalakúak, egyenesek vagy hátrafelé görbültek. De akadnak olyan fogak is, melyek oldalt összenyomottak s koronájuk redős vagy tarajos, sőt a gyümölcs- és magevő vagy keményhéjú csigákkal táplálkozó gyíkokban félgömbalakú koronával bíró zápfogak is találhatók. A fogak vagy tömörek, belső üreg nélkül, vagy pedig gyökérrészükben belső üreg van, vagy végül az elülső oldaluk majdnem teljes hosszúságában barázdás vagy átfúrt. A fogak legnagyobb részét tömött, ínas kötőszövet rögzíti a fogat hordozó csontok sekély csatornájába; mások azonban úgy ülnek az állkapocs élén, s úgy nőttek össze vele, hogy csak tarajt alkotnak rajta; végül a krokodílusokéi köröskörül zárt fogmedrekbe vannak beágyazva. Fogaik rendesen nem váltódnak, de új fogak állandóan keletkeznek, a régiek mellett vagy alatt. Peracca azonban megfigyelte, hogy egy ausztráliai síma gyík fiatal korában egyszer váltja a fogait mindkét állkapcsában.
Amíg egyes hüllők fogai teljesen egyformák, addig más fajok fogazatában már többé-kevésbbé messzemenő különbözőséget állapíthatunk meg s jól meg tudunk különböztetni kicsiny, egyszerűen kúpalakú metszőfogakat, nagy, kúpos szemfogakat és csipkézett, redőzött (a lombevőknél) vagy gömbölyű koronájú zápfogakat. A kígyók fogazatának sokoldalú kiképződéséről majd azok tárgyalásánál lesz szó.
A táplálócsatorna szervei nagyon változatosak. Egyes fajok, pl. a krokodílusok nyelve csak egy előreugró, lapos dudorodás, mely a szájüreg fenekén fekszik, ahhoz mindenütt hozzánőtt és egyáltalában nem mozgatható. Más fajoké, pl. a teknősöké, húsos, rövid, vaskos; a gyíkoké tojásalakú, lapos, vagy két rövid, puha, háromszögű, esetleg lekerekített, illetőleg hosszú, elszarusodott hegyben végződik s különösen a kígyóké hihetetlenül mozgékony. Sok faj nyelve hüvelybe húzható vissza, melyből pl. a kaméleonok nagy célbiztossággal tudják kilökni. A gyíkok rendszerint a nyelv nyaló mozdulataival is isznak, a kígyók azonban erre ritkán vagy egyáltalában nem használják nyelvüket, mert a víz fölvétele az alsó állkapocs rágó mozdulatainak a segítségével megy végbe.
A legtöbb kígyó tágas nyelőcsöve hihetetlenül kinyujtható és észrevétlenül folytatódik a terjedelmes, vastagfalú gyomorban, melyet a béltől egy redő vagy szelep választ el. A krokodílusok és teknősök gyomra inkább harántállású, a gyíkoké és kígyóké ellenben a test hosszanti irányában nyúlik ki. A bél széles, kevés hajlású, rövidebb vagy hosszabb; ám leghosszabb a növényevő szárazföldi teknősöké. A vékonybélből való átmenet helyén a végbélnek vakbele van s az hátul az erősen tágult kloakában folytatódik. A máj az epehólyaggal, valamint a vékonybél elülső részének U-alakú hurkában fekvő hasnyálmirigy és a lég mindig megvannak. A teknősök abban is különböznek a többi hüllőtől, hogy nyelvalatti mirigyük van. Számos gyíknak és kígyónak ajakmirigyei vannak és sok kígyóra az is jellemző, hogy halántékuk táján a felső állkapcsi nyálmirigy egy bizonyos részének megfelelő mirigyük van, mely sok kígyócsalád tagjaiban mérget választ el s a barázdás vagy átfúrt méregfogakhoz vezet.
A vesék rendszerint erősen fejlettek, gyakran többszörösen lebenyesek. A belőlük kifutó húgyvezetékek a kloaka hátulsó falába torkollanak. A legtöbb gyíkban és teknősben a kloaka előtt húgyhólyag fejlődött ki. A herék mindig a hasüreg belsejében fekszenek; kivezető csatornáik rendesen mellékherében gyűlnek össze s ebből erednek az ondóvezetékek. A párzószervek minden hüllőben kifejlődtek, kivéve a felemásgyíkokat. A petefészkek mindig elkülönültek a petevezetékektől.
Amint már említettük, a lélekzőszervek mindig mint tüdők fejlődnek ki. Csupán a lágypáncélú teknősöknél bukkanhatunk a tüdőlélekzés mellett a vízi lélekzés nyomaira, mert ezek a garat bolyhos képződményeivel is lélekzenek. A tengeri kígyók esetében hasonló lélekzésre vall a száj, különösen a foghús nyálkahártyájának vérerekben való rendkívüli gazdagsága is. A toroknak sajátságosan nyelő, úgynevezett „oscillatorius” mozgásait, melyek csupán a kígyóknál hiányzanak és amelyek még szembetűnőbben a kétéltűeknél jelentkeznek, Heinemann C. a visszafejlődött kopoltyúlélekzés nyomainak tekinti s azokat átöröklött lélekzőmozgásokként próbálja megmagyarázni; azt hiszi, hogy e mozgásokat a tüdőlélekzés idegközpontja mellett egy külön idegközpont végezteti. Jól elkülönült gégefő és gégefedő különböztethető meg; ez utóbbi a sziszegő hangok létrehozásában is szerepelhet. A kétéltűekben nehezen megkülönböztethető légcső itt mindig világosan felismerhető s fél- vagy egész porcos gyűrűk támasztják meg.
A tüdők maguk hártyás zacskók, tágas belső üreggel és sejtes fallal, melyből kötőszövetből álló lécek nyúlnak be a belső üreg felé, mint a gyíkokban, a kígyókban és a kaméleonban. A tüdő első részét ezekben rendszerint tömöttebb lépes szerkezet vonja be, mint a hátulsó részt, mely egyenesen símafalú is lehet s ebben az esetben csak mint levegőtartó szerepel, mint a kígyókban. A nagyobb kaméleonfajok és néhány gyík tüdeje a hasoldal felé, vagy hátra több vagy kevesebb, fonál- vagy bunkóalakú nyujtványban folytatódhatik. A rövid, zömöktestű hüllők tüdeje is rövid, zacskóalakú, háromszögű vagy elliptikus kerülettel, a nyulánktestű, kígyóalakú fajoké ellenben hosszú, tömlőalakú és ebben az esetben az egyik tüdőfél (leginkább a baloldali) többé-kevésbbé elcsenevészedik. Az óriáskígyókban a bal tüdő többnyire még tökéletesen megvan, jóllehet már fél oly hosszú sincs, mint a jobboldali, de a lélekzésben még mindenesetre résztvesz, a többi kígyóban azonban már visszafejlődött. Némely kígyófaj légcsöve, az elülső és porcgyűrűkkel kifeszített fal kivételével, kisebb-nagyobb mértékben erősen kitágult és belső falából teljesen olyan támasztószerkezet ered, mint a jobboldali tüdőszárnyé, melyet élettani működésében lényegesen segít, úgyhogy légcsőtüdőnek lehet elnevezni. A krokodílusok és teknősök légcsövének ágai mélyen belenyúlnak a tüdőbe; ez utóbbinak nincsen egységes ürege, hanem a maga egészében tömött, kötőszövetből álló szivacsos szerkezet tölti ki, amely kicsiny, hálózatos és sejtes üregeket zár körül.
A szív, amint már szintén említettük, négy részből áll, mégpedig két elkülönítet pitvarból és két kamrából. Ez utóbbiak választófala – egy piciny nyílást leszámítva – csak a krokodílusokban tökéletesen zárt, míg az összes többi hüllő szívkamráinak választófalát többé-kevésbbé nagy nyílások törik át, melyeken keresztül a balkamra vére összekeveredhetik a jobbkamráéval. „A teknősökben, kígyókban és a legtöbb gyíkban a választófal tökéletlensége következtében – mondja Vogt – mind a tüdő, mint a test vérerei a jobb szívkamrából erednek, a krokodílusokban azonban a tüdő osztóerei és a test egyik baloldali osztóere a jobbkamrából, a nagyobbik jobboldali aorta ellenben a balkamrából ágazik ki. Ha a testből visszatérő vér maga a szív belsejében levő különleges billentyűszerkezet következtében a tökéletlen választófal ellenére is leginkább a tüdőütőér felé, a tüdőkből befutó vér pedig főleg az aorta felé fut is tovább, mégis másrészt mind itt, mind a krokodílusokban, a kétféle vér keveredik azért, mert az embrió eredeti kopoltyúívéből maradó tágas összekötő ágak kapcsolják össze a nagy vérértörzseket. Az aorta többnyire egy, két vagy három ívből van összetéve… A nyirokérrendszer nagyon jól fejlett és a nagy gyüjtőedényeken kívül, melyek rendesen a gyomor tájékán helyezkednek el, még két, gyakran négy különleges, ritmikusan verő nyirokszíve van az állatnak, melyek közül kettő mindig a lágyéktájon közvetlenül a bőr alatt vagy mélyebben befelé a keresztcsonton helyezkedik el; tartalmukat a legközelebbi gyüjtőérbe vezetik.” Belső billentyűik ezeknek a nyirokereknek nincsenek. A vérsejtek mindig tojásdadok és sejtmagjuk van. A nagy vérerek sajátságos összeköttetése magyarázza meg, hogy a hüllőknek olyan keveset kell lélekzeniök. Brücke kifejti, hogy anyagcseréjük lassúságának megfelelően a belélekzett oxigénmennyiséggel sokkal hosszabb ideig beérik, mint a magasabb fejlettségű emlősök és madarak, s még akkor is tovább élnek, ha a lélekzésben erőszakosan akadályozzák őket, mert a tüdőérkörnek vérrel való túltelítettsége, ami a lélekzés elmaradásának következménye, azonnal megszűnik azáltal, hogy a vér a nagy vérkörbe átfolyhat. A hüllők testmelege meglassúdott vérkeringésük következtében csak csekély mértékben emelkedik a levegő, illetőleg a környezet hőmérséklete fölé.
A hüllők agyveleje sokkal tökéletlenebb, mint az emlősöké és madaraké, de azért sokkal fejlettebb, mint a kétéltűeké és a halaké. Három egymás mögött elhelyezkedő velőtömegből áll, úgymint az elülső-, a középső- és a hátulsó agyból. Ez utóbbi olyan szerv, amely Edinger L. szerint az állat egyensúlyi helyzetét szabályozza; a krokodílusokban különösen fejlett, a teknősökben és a kígyókban fejletlenebb. Hasonlóan viselkedik az elülső agy is. A gerincvelő és az idegek az agyvelőhöz viszonyítva erősen tömörek, azért az utóbbinak az idegműködésre gyakorolt hatása aránylag csekély. Érzékszerveik között mindig legfontosabb a szem, ámbár gyakran nagyon kicsiny és néha még egészen el is van rejtve a bőr alá. A szemhéj alkotása nagyon jellemző a különböző családokra és csoportokra. „A legegyszerűbb a kígyók szemhéjának alkotása – mondja Vogt K. – mert ezeknek, úgy látszik, mind a két szemhéjuk hiányzik; pedig valójában összenőttek… A könnyváladék megtölti a szemgolyó körüli teret és széles, a belső szemzugban lévő csatornán keresztül az orrüregbe folyik ki. A felső szemhéj csaknem az összes többi hüllőkben gyengén fejlett és rendesen csak egy merev, félig porcos bőrredő alkotja, ellenben az alsó, sokkal nagyobb és mozgathatóbb szemhéj az egész szemgolyót bevonhatja, gyakran külön csontlemezke támasztja meg, más esetekben meg a szem látónyílásával szemben átlátszó részlete van. Ehhez járul még a legtöbb gyík, teknős és krokodílus esetében a pislogó hártya; ebben gyakran szintén van egy porcos léc és az az elülső szemszögletből többé-kevésbbé messze a szemgolyó fölé húzható. A hüllők között teljesen egyedül állanak a kaméleonok, melyeknek köralakú, az előredomborodó szemgolyóhoz szorosan hozzásímuló szemhéjuk van, melyen csak egy szűk nyílás látszik és amely sokkal jobban mozgatható, mint amennyire más hüllőknél tapasztalható. A szem belső részletei keveset különböznek a magasabbrendű állatokéitól.”
Sok hüllőnek a szemei nem nagyon mozgathatók; ilyenkor lassan és lökésszerűen mozognak, amint ez a kígyók esetében észlelhető. Előfordul azonban ennek az ellenkezője is, mégpedig olyan mértékben, a hogyan egyetlen más ismert állaton sem: a kaméleon a szemeit egymástól teljesen függetlenül különböző irányba tudja forgatni. A szem szivárványhártyája többnyire élénk színű, de nincsen olyan fémes színezete, mint a kétéltűek szemeinek. Egyes fajok szembogara kerek, másoké függőlegesen hasított, mint a macskáé és bagolyé, s ekkor nagyon tágulékony, miáltal az állat az éjszakai életre is alkalmassá válik. A szembogár ritka esetben haránt irányban nyúlik meg, mint pl. némelyik fán élő nappali kígyóé, melyek éjszaka aludni szoktak. A kígyóknak és gyíkoknak Koganei J. szerint harántcsíkos rostokból álló erős, a szembogarat tágító és szűkítő izmuk van, az alligátoroknak azonban nincsen ilyen izmuk.
Az utolsó évtizedek egyik legérdekesebb fölfedezése volt egy különös érzékszerv maradványának a felismerése, melyet fejtetőszemnek neveztek el. Olyan a szerkezete, mint a zsákállatok (Tunicata) szemének s a fejtető közepén fekszik. Némelyik gyíknál a fölötte elhúzódó bőr átlátszó, de alakja és színezete miatt környezetéből gyakran világosan kiemelkedik. Az úgynevezett tobozmirigy nem egyéb, mint a fejtetőszem nyele. Ha meggondoljuk, hogy a kihalt ősvilági páncélos kétéltűek és bizonyos hüllők rendjeinek fejtető-varratában egy nyílás található, melynek helyzete teljesen megfelel a ma élő gyíkok fejtetőszemének, akkor föl kell tételeznünk, hogy ez a fejtetőszem a mai gerincesek kipusztult őseinek az életében nagy szerepet játszott s valamilyen eddig ismeretlen érzékszerv gyanánt szolgált. A fejtetőszemnek a tobozmiriggyel való összeköttetése különben csak a felemásgyíkokban maradt fenn. Egyes tudósok föltételezik, hogy a gyíkok, felemásgyíkok fejtetőszeme – ha korlátolt mértékben is – még ma is mint látószerv szerepel; más búvárok bőrérzékszervnek vagy hőérzékszervnek nyilvánítják, végül mások tagadják, hogy jelenleg valamilyen tevékenysége volna. Credner H. vizsgálatai azonban bebizonyították, hogy a fejtetőszem az ősi időkben valódi érzékszerv volt. Leydig F. ellenben határozottan tagadja, hogy még ma is valamilyen működése volna, mert neki nem sikerült az állítólagos érzékszervhez vezető valamilyen ideget kimutatnia. Ugyanez a tudós azonban még egy pár mellékfejtetőszemre bukkant, melyek alkotásukban, helyzetükben és a rendes homlokszemmel alkotott hármas voltukban érdekes módon hasonlítanak sok ízeltlábúnak éppen úgy rendezett egyszerűbb szemeihez.
A hüllők hallása határozottan tökéletlenebb, mint a magasabbrendű állatoké: hiányzik a fülkagyló, amelyet némely gyíknál a mélyen besüllyedt, másoknál ismét felszínesen fekvő (ismét másoknál izmokkal és bőrrel befödött) dobhártya védelmezésében pikkelyek helyettesítenek. Hallóüregük belseje sokkal egyszerűbb, mint a melegvérű állatoké. De a hüllők fülében is megvan a csiga, amely egyszer kerek, hártyás zacskó, máskor rövid csatorna tökéletlenül fejlett, csavarosan hajló választófallal és palackalakú függelékkel. „A belső fül ilyen módon minden lényeges alkotórészével együtt megvan, és a madarak és emlősök hallószervének további kifejlődése nem a részeknek a szaporodásán, hanem azok lényeges tökéletesedésén fordul meg.” A középfül és a dobüreg nagyon különbözően alakult. Ez utóbbi hiányzik a kígyókban, melyeknek sem dobhártyájuk, sem Eustach-kürtjük nincsen. A többi rendben a többé-kevésbbé szabadon fekvő dobhártya zárja el kifelé a dobüreget. A dobhártya és a tojásdad ablak közötti összeköttetést a gyakran nagyon hosszú columella tartja fönn. Arra a kérdésre, hogy a hüllőkben keletkeznek-e valódi hangérzetek, teljes bizonyossággal igenlően csak a krokodílusokra és a tapadóujjúakra nézve felelhetünk, mint amelyek hangot is tudnak adni. A többi hüllőt illetőleg semmiféle bizonyítékaink sincsenek arra vonatkozólag, hogy valóban hallanak. A zenét kedvelő teknősökről és gyíkokról terjesztett régi történetek, a zene segítségével történő kígyószelídítés nyugodt lélekkel mondhatók egyszerű kitalálásnak vagy önámításnak.
A fejlettség foka szerint a hallószerv után a mechanikai érzékszervek következnek. A hüllők ma élő minden rendjében megtalálták a bőr tapintószerveit (tapintószemölcsök, pikkelynyílások). A hüllők érzékenyek a külvilág hatásai iránt, amit már azzal is bebizonyítanak, hogy nagyon kedvelik a nap melegét. Más esetekben azonban olyan érzéketlenséget tanusítanak, amely egyenesen érthetetlennek látszik. A tapintószerv ellenben nagyon fejlett lehet s különösen azoké a fajoké fejlett jól, melyek nyelvüket használják tapintásra. Kétségtelen, hogy a kígyók nyelvük segítségével olyan szilárd testekről is tudomást szerezhetnek, amelyeket közvetlenül nem is érintenek meg, amit a gyorsan lengetett nyelv által mozgásba hozott levegő visszaverődésével kell magyaráznunk. Minden jól kifejlett lábbal bíró hüllő testén nagyon érzékeny helyek a hónaljak és a lágyék.
Úgy látszik, hogy amilyen mértékben fejlett a tapintás szerve, olyan mértékben csökevényesedik el az ízlelés szerve. Kétségtelen, hogy a teknősök és a gyíkok tudnak ízlelni s különösen az édes gyümölcsöket és gyümölcsnedveket kitünően meg tudják különböztetni egyéb élelmiszerektől. Meglehet, hogy az ízlelőszerv a krokodílusokban is megvan. Nehezen tételezhetjük fel, hogy ez a képesség a kígyókban is megvolna.
A szaglás szerve szintén nem fejlődik ki különös mértékben; semmieesetre sem hat nagy távolságra. A hüllők orrüregeit mindenütt porcos orrkagylók támasztják ki s azok a torokba nyílnak. A szaglóidegek kifejlődtek s megvan a hálózatos vérerekkel bevont nyálkahártya is, de megállapították, hogy a szaglónyálkahártya a vízben élő hüllőkben kisebb, mint a szárazföldiekben.
Már az eddig elmondott adatokból is következtetni lehet arra, hogy a hüllők agyműködésének aránylag csekélynek kell lennie. Ám nem szabad elfelejtenünk, hogy az állatok cselekedetei csak annyira bonyolultak, mint amennyire ezt az önfenntartás és a fajfenntartás megköveteli. És a bonyolultság olyan mértékben nő, amilyen mértékben a táplálékszerzés és az élet általában nehezebbé válik. Olyan hüllők tehát, amelyek pl. valamely félénk és óvatos rágcsáló állatra vadásznak, bizonyára magasabb szellemi működést fejtenek ki, mint azok, amelyek egyszerűen férgekkel táplálkoznak. Más részről azt sem szabad elfelejtenünk, hogy valamely állatosztály legmagasabban fejlett tagjai rendszerint több „szellemi képesség”-ről tesznek bizonyságot, mint az utánuk következő magasabbrendűek legalsóbb tagjai. Ezért tehát bizonyos gyíkok, a krokodílusok és a teknősök ebben a tekintetben valószínűleg némely alsóbbrendű emlősállatot is túlszárnyalhatnak.
A hüllőknek itt tekintetbe jövő képességeiről teljes bizonyossággal különben is még olyan keveset tudunk, hogy legjobb esetben is csak azt mondhatjuk, hogy ennek az osztálynak legtökéletesebbre fejlődött tagjai világos helyemlékezetről és korlátolt tapasztalatgyüjtő képességről tesznek tanuságot. Így pl. a krokodílusok nagy izgalomba jönnek, ha megpillantják azt a deszkát, melyen húsadagjukat szokták fölvágni; az óriáskígyók nyomban előbujnak, mihelyt előhozzák azt az edényt, amelyben az ivóvizet szokták tartani; a krokodílusok rövidesen felhagynak azzal, hogy beleharapjanak a vasrúdba, amellyel ingerlik őket, és így tovább.
De nem szabad félreismernünk egyéb szép lelki jelenségeiket sem. Könnyen megszokják a nagyobb élőlényeket és szívesen tűrik azokat, akik nem bosszantják őket. Szeretettel gondoskodnak az ivadékról is, amin azonban nem az ivadékgondozás ösztönszerű végrehajtását, hanem a fiataloknak az anyaállat által való és egyedileg rendkívül különböző megvédelmezését kell értenünk. Olykor-olykor észrevehetően bizonyos ragaszkodással viseltetnek más fajba tartozó állatokal szemben. Rövidesen megismerik természetes ellenségeiket, amelyek elől bizonyos körülményeknek és különösen a helyi viszonyoknak megfelelő cselekvésekkel elmenekülni igyekeznek (az öregebb hüllők óvatosabbak, mint az ifjak). Sőt saját fajtájukkal szemben is tanusíthatnak bizonyos fortélyosságot.
Ám ebben a tekintetben a pontos vizsgálati módszerek hiányossága miatt nagyon kezdetleges ismeretekkel rendelkezünk s csak egyetlen példát tudunk hasonló vizsgálatra fölemlíteni, amelyet Yerkes végzett egy teknősbéka tapasztalatszerzésére vonatkozólag. Szerzőnk a Chelopus guttatus (= Clemmys guttata) nevű teknősbékával kísérletileg igyekezett kideríteni azt, hogy milyen módon jut valamilyen tapasztalathoz. Meglepő eredményekhez jutott. Először egy ládából labirintust készített olyan módon, hogy három párhuzamos és egy átlós választófallal több rekeszre osztotta s ezeket a teknősök testnagyságának megfelelő ajtócskákkal kötötte össze. A labirintus végén, a negyedik rekeszben, kényelmesen berendezett fülke volt, melyben az állat, útjának befejezése után, egy darabig pihenhetett. S íme, amíg a teknősnek első útja alkalmával 35 percre volt szüksége ahhoz, hogy odáig jusson, a 30. és 40. próba alatt az egész utat ugyanannyi másodperc alatt tette meg, mégpedig kerülő út nélkül! Egy új, nagyon bonyolult labirintusban egy zsákutca és három ferde alapú részlet volt, melyek közül az egyik a fészekhez vezetett. A teknősbéka először 1 óra és 31 perc alatt vándorolt végig céljához. Az ötödik útnál már csak 16 percre volt szüksége ehhez.
Végül meg kell emlékeznünk a hüllők hangjáról. A magasabbrendű gerincesek közül kevés nem tud hangot adni, a hüllők között azonban nagy azoknak a száma, amelyeket némáknak nevezhetünk. A teknősök fujtatnak vagy fütyülnek; a gyíkok és kígyók, amint ismeretes, gyakran többé-kevésbbé hangos sziszegést hallatnak. Sok hüllő azonban még ilyen hangot sem hallat. Csupán a krokodílusok és a gekkók, éjjeli életet élő gyíkok, valamint néhány galléros gyík tud erős, határozott és részben panaszos hangokat adni.
A legtöbb hüllő tojásokból fejlődik, melyek általában a madarak tojásaihoz hasonlítanak. Nagy, olajban gazdag sárgájuk és többé-kevésbbé jelentékeny fehérjetömegük van s bőrnemű, gyakran nyujtható héj veszi körül őket, melybe kisebb-nagyobb mennyiségű mésztömeg rakódik be. A tojások fejlődése az anyaállat petevezetékében legtöbbször már a lerakás előtt megkezdődik. Egyes fajok embriója már itt teljesen kifejlődik: a fiatal állatka a tojás héját még a petevezetékben, vagy rögtön a tojás lerakása után áttöri s így elevenen születik (elevenszülő pl. a lábatlan gyík és a keresztes vipera). A megtermékenyített tojás sárgájának fölületén elmosódott határvonalú kerek terület látható, melynek fehér színe van és a tyúktojás ama helyének felel meg, amelyet a nép nyelvén „kakashágás”-nak mondanak. Ez a csira apró sejtekből áll, melyek csaknem színtelenek s a tojássárga színével szemben a fehéres színt okozzák. Ez a hely a fejlődés első alapja s mindazoknak az átalakulásoknak középpontjául szolgál, amelyek során e csirából kész állat lesz. Amint a csira fejlődni kezd, a világos folt megnyúlik s tojásdad alakú koronggá lesz, mely a közepén átlátszóbb, mint a szélein. Ebben a középső részben, a magzatudvarban, nemsokára kitüremkedik a hátdudor; a dudor középvonalában egy csatorna, a hátbarázda fut végig, mely végül is felül boltozatszerűen bezárulván, az agy és gerincvelő csatornájává alakul át. Alatta fejlődik ki a pálcaalakú gerincoszlop. Az előrefelé kiszélesedő hátbarázda elején lassanként meg lehet különböztetni az agyvelő egyes részeit, melyek közül már jó korán az előagy a legjelentékenyebb. Mihelyt a fej végre jobban kivehetővé válik, azonnal szembetűnik az alacsonyabb- és magasabbrendű gerincesek közötti az az általános különbség, amelyet fejgörbületnek neveznek.
A lapos embrió ugyanis enyhén hajló hasoldalával a tojássárga felületén fekszik, mégpedig a tojás haránttengelyében; most miközben kiemelkedik és oldalt a sziktől elválik, fejvége feltűnően hamar elkülönül, s ugyanakkor olyan módon hajlik be előrefelé a szikbe, mint amikor fejünket a lehető legerősebben meghajtjuk és mellünkhöz szegezzük. Ez a fejgörbület olyan szilárd, hogy lehetetlen a fej és nyak alsó felületét megvizsgálni a nélkül, hogy a fejet erőszakkal föl ne emeljük. Közvetlenül a hátbarázda elzáródása, a gerinchúr és a fejgörbület megjelenése után megkezdődik a magasabbrendű gerincesek magzatját jellemző szervnek, az úgynevezett amnionnak a képződése. Az embrió külső sejtrétege, melyből lassanként a kültakaró fejlődik, az egész sziket körülöleli ugyan, de ugyanakkor elől és hátul ráncot alkot, amely átborul a fej és fark végén. Már az amnion keletkezése és végleges kifejlődése előtt megvannak a többi szervrendszernek az alapjai is. A csirahártyának átlátszatlan részében, az úgynevezett érudvarban, megjelentek az első vérerek üregei, valamint az első vérsejtek. Ugyanakkor a nyaktájékon, a fejgörbülettől eltakarva, egy sejtcsomó keletkezett, amely lassanként a tömlőalakú szívvé tökéletesedik. Kezdetben az embrió egész teste laposan a sziken, a szív mögött fekszik, úgyhogy a bélcsatorna helyét egy hosszú lapos csatorna foglalja el, mely a szikkel áll érintkezésben. De a hasfalak lassanként összezáródnak, a csatorna boltozata elkészül és nemsokára csővé alakul át, amely egy nyitott járat útján még csak egy meghatározott helyen van összeköttetésben a szikzacskóval. Közben a bél és has falai a szik felé mind jobban és jobban összezárulnak, s végül mint utolsó összeköttetés csak a köldök marad meg az embrió és a sziktömeg között. A köldök csak a születés alkalmával záródik el teljesen.
A bél elzáródásának kezdetén képződik ki a „húgyhártya” (allantois), melynek gazdag vérérhálózata van, ami az embrió lélekzését is végzi. A fejlődés vége felé – amint Vogt K. vázolja – meg lehet figyelni az embriót az amnionba burkolva; hasoldalán látszik a köldöknyílás, melyből mint körtealakú, eléggé hosszú nyéllel ellátott hólyag, a szik maradványa és a húgyhártya tágas burkoló zsákja nyúlanak ki. A szikcsatorna csakhamar teljesen elzáródik, hasonlóan a húgyzacskó nyele is, melynek csak a vérerei maradnak meg. Ekkor az embrió áttöri az amniont, majd a tojás héját. Az áttörést sok faj esetében egy sajátságos éles, páratlan fog végzi, mely az orrhegyen foglal helyet és az állkapocsközti csontból nő ki s amelyet tojásfognak neveznek. Ez később lehull. Születés után a húgyzacskó vérerei összezsugorodnak, miután a lélekzés feladatát a tüdő vette át és a köldök csakhamar nyomtalanul, teljesen beforrad.
A hüllőkről joggal mondhatjuk, hogy csak multjuk van. Mert az ősvilági állatokról való jelenlegi ismereteinkből kitűnik, hogy egész rendek, mint a halgyíkok (Ichthyosauria), tengeri sárkányok (Sauropterygia), a theromorfák (Theromorpha), az óriásgyíkok (Dinosauria), a repülőgyíkok (Pterosauria) és sok más rend kihaltak és napjainkig csak a felemásgyíkok, teknősök, krokodílusok és a pikkelyes hüllők maradtak meg. Állatosztályunk régebben élt fajainak megkövesedett maradványai a különleges, rendkívül nevezetes állatok hosszú sorát tárják elénk, melyek nemcsak testük felépítésében és életmódjukban emlékeztetnek a most élő magasabbrendű gerincesekre, hanem egyrészt valóban is nagyon közeli rokonságban vannak az emlősök és madarak gyanítható törzsalakjaival, mint ahogyan másrészről csaknem észrevehetetlen átmenetek útján az ősvilág legalsóbbrendű hüllői összeköttetésben vannak a páncélos gőtékkel (Stegocephala), amelyek a most élő hüllők gyökerének tekinthetők.
A kihalt hüllők elterjedése azt mutatja, hogy ez az állatosztály a halak és páncélos kétéltűek után, de már a föld kőszénkorszakában jelent meg. Észak-Amerika paleozói rétegeiben talált újabb leletek bebizonyították, hogy a hüllők közvetlenül a páncélos gőtékből fejlődtek ki, míg a kétéltűek egy másik ág képviselnek, mely szintén a Stegocephalákhoz vezet vissza.
Észak-Amerika permkori rétegeiben érik el virágzásukat a Naosaurus-nem érdekes tagjaival a teljesen kipusztult Pelycosauriák, valamint Theromorphák formákban nagyon gazdag csoportjai is. Ez utóbbiak közt változatosan fejlett ragadozók, növényevők és rágcsálók vannak és sok tekintetben az emlősökhöz hasonlítanak a nélkül, hogy ezért a theromorfákat az emlősök őseinek tekinthetnők.
Talán az ősi felemásgyíkok és az első theromorfák között kell keresnünk a fiatalabb hüllők elődjeit s valóban éppen ezen a két csoporton keverednek az ismertetőjegyek olyanképpen, hogy az a legkülönfélébb irányokban való fejlődést tette lehetségessé.
A triász-korszakban jelennek meg a tengeri sárkányok a partokon lakó Nothosauridákkal együtt, melyeknek végtagjai még lépkedésre voltak alkalmasak, valamint a halgyíkok a Mixosaurusszal. Mind a két rend valószínűleg olyan ősöktől származott, amelyek a felemásgyíkokhoz voltak hasonlók, de eredetüket még nem lehet biztosan megállapítani. Legrégibb alakjaik már nagyon messze eltávolodtak a paleozoikus hüllőktől, és nyilván nagy utat tettek meg már a továbbfejlődés folyamán a nélkül, hogy ősvilági maradványok segítségével tovább tudnók követni őket. Európa, India és Észak-Amerika keuper-rétegeiből előkerült legrégibb krokodílusok (Parasuchia és Pseudosuchia) még sokkal közelebb állanak a felemásgyíkokhoz, mint a liászban fellépett Eusuchiák, melyeknek közvetlen elődei szintén ismeretlenek előttünk, s amelyektől az összes ma élő krokodílusok is származnak. A krokodílusok mellett mint legközelebbi közös származású rokonaik az óriásgyíkok tűnnek fel; ezeknek is vagy a felemásgyíkoktól, vagy még valószínűbben a Theriodontiák-ból kellett leszármazniok. A Sauropoda- és Theropoda-csoportokra való szétválásuk már a triászban megtörtént, a júra-korszakban csatlakoznak hozzájuk az egyoldalúbban fejlett Orthopodák, melyek a felsőkréta-korszakban érik el legmagasabb fejlettségüket és ott el is tűnnek végleg.
Az első teknősök a felsőtriászban jelennek meg, mégpedig máris magasan fejlett alakban (Proganochelys, egy szárazföldi teknős), valamint néhány más nemnek bizonytalan maradványai. A gyéren található triász-kori ősök után a júra- és kréta-korszakban a nyakrejtő és nyakfordító teknősöknek számos képviselője jelenik meg, amelyek testalkotásuk lényegtelen megváltozása nélkül a mai napig fennmaradtak. A teknősök szétágazása valószínűleg már a paleozoikus korszakban megtörtént; eredetük hihetőleg nem áll messze a theromorfákhoz tartozó Anomodontiák eredetétől, amelyekkel némileg megegyeznek. A legősibb teknősök szárazföldi állatok voltak s az édesvízhez és tengerhez való alkalmazkodásuk csak sokkal később következett be.
Teljesen önálló, már a felsőkréta-korszakban kihalt oldalágat képeznek a repülőgyíkok. Ezek is a liász-korszakban jelennek meg, már minden sajátosan jellemző bélyegeikkel fölszerelten. Hasonló életmódjuk következtében olyan bélyegekre tesznek szert, amelyek a madarakéira emlékeztetnek, a nélkül azonban, hogy közelebbi vérrokonságot árulnának el ezekkel.
A felemásgyíkok oldalágának tekinthetjük a gyíkokat is. A gyíkok a Purbeck- és Wealden-rétegekben jelennek meg először, de csak a geológiai harmadkorban, és a jelenkorban érik el teljes kialakulásukat. A kréta-korszak idején a gyíkokból ágaztak el a tengerben élő Pythonomorphák és más irányban a kígyók. De csak ez utóbbiak élnek a kaméleonokkal együtt ma is tovább, melyeknek csak egyetlen kövült képviselőjét ismerjük. A Pythonomorphák, mint nagymértékben egyoldalúan fejlődött alakok, már a kréta-korszak végén végleg eltüntek.
A hüllők családfája tehát minden valószínűség szerint gyíkszerű Stegocephalákra vezethető vissza, melyeknek pikkelyes bőrük, hosszú farkuk, elül-hátul homorú halcsigolyáik, kétcsigolyás keresztcsontjuk, ötujjú járólábaik, felső és oldalsó harántnyílásokkal és a fejtetőn levő lyukkal ellátott, elől hegyessé váló koponyájuk és az állkapcsok peremére nőtt fogaik voltak. Ezekből az őshüllőkből fejlődtek ki a felemásgyíkok és ez utóbbiakból a gyíkok, három oldalágukkal: a kaméleonokkal, Pythonomorpákkal és kígyókkal együtt. Valamennyi többi rend már a paleozói korszakban, vagy a mezozói korszak elején ágazott el és olyan gyorsan megváltoztatta testalkotását, hogy rokonságbeli vonatkozásaik mind egymás között, mind az őshüllőkkel meglehetősen elmosódtak.
Napjainkban különben még mindig 3800-nál több különböző fajú hüllő él. Boulengernak 1896-ból származó összeállítása szerint mintegy 1893 gyíkfaj, 1639 kígyófaj, 23 krokodílusfaj, Werner szerint 87 kaméleonfaj és Siebenrock szerint 232 teknősbékafaj és 1 felemásgyík él, de szinte évenként fedeznek fel különösen ismeretlen kígyó- és gyíkfajokat.
Nagyon érdekes a földön ma élő hüllők térbeli elterjedése. Günther A. meghatározott lakóterületeket határolt körül a szerint, hogy egyes családok és nemek lakják őket, avagy hiányzanak róluk. Feltűnő, hogy a hüllők népes rendjei közül egyik sem jellemző a föld valamelyik területére, mint pl. az emlősök között a kloakás állatok Ausztráliára. Ezt a jelenséget csak úgy magyarázhatjuk meg, hogy a különböző rendek és alrendek fajai az ősvilágban nagyon különböző időkben terjedtek el a földön, amikor a szárazföldek és a vizek megoszlása lényegesen más volt.
A legtöbb hüllő az egyenlítőkörnyéki országok síkságain lakik; számbelileg minden más gerinces családnál nagyobb mértékben fogynak, amint a sarkvidékek felé haladunk. Ugyanez érvényes a különböző magassági övekre is. A melegség életföltétel számukra: minél forróbb a vidék, annál nagyobb számban jelennek meg, s minél hidegebb valamely ország, annál szegényebb hüllőkben. A sarkköröket nagyon kevés faj lépi át. Európa magas hegységeiben egyesek, mint pl. a hegyi gyík és a keresztes vipera, 3000 m magasságig felhatolnak. Schlagintweit a Himalája 4660 m magasságában is talált több hüllőt, sőt Zugmayer Tibet északnyugati részén 5400 magasságban békafejű gyíkokat (Phrynocephalus) is gyakran észlelt.
A magasabb hőmérséklet a hüllők életműködését minden tekintetben fokozza. Érdekes, hogy azok a fajok, melyek több szélességi fok között terjednek el, délen gyakran jelentékenyen nagyobbak és színpompásabbak, mint északon, úgyhogy bizonyos körülmények között nehéz őket fölismerni. Viszont pl. az európai viperák északibb hazájukban nagyobbak és erősebbek, mint délen, ami különösen a keresztes és homoki viperára vonatkozólag figyelhető meg. A melegség mellett sok fajnak nedvességre is szüksége van, viszont a föld legforróbb sivatagjain élő sok faj úgy tengeti életét, hogy egyáltalában nem vesz vizet magához.
Az egyenlítői vidékeken élnek a legnagyobb fajok, a mérsékelt égövön belül azonban csaknem kivétel nélkül apróbb fajok találhatók. Ez a tapasztalat mindenesetre csak a jelenkorra vonatkozik, mert a júra-korszakban Közép-Európában és Észak-Amerikában is óriási hüllők éltek, különösen a Dinosaurusok rendjéből. Sőt a nemrégen Halberstadt mellett számos kitünő állapotú maradványban megtalált Dinosaurus a jól megtermett medve testnagyságát érte el.
A hüllők valamennyi faja leginkább ugyanahhoz a helyhez kötött életet él. Talán a tengeri teknősök kivételével egyetlen faj sem vállalkozik nagyobb vándorlásokra, ámbár a legújabb időkben az európai kígyókról kimutatták, hogy kisebb kiterjedésű területeken vándorolni szoktak. Önkénytelen vándorlásokat azonban nagyon gyakran megfigyeltek, nevezetesen a gekkókat és síma gyíkokat uszadék-fatörzsek, esetleg az ember hajókon tüzifával vagy bútorokkal hurcolta egyik helyről a másikra. Így lehet megmagyarázni azt, hogy némely gyíkfaj a távoli világtengerekben újonnan keletkezett tűzhányókon vagy korallszigeteken is érthetetlen módon előfordul.
A hüllők tartózkodási helye nagyon különböző, de általában mégis szárazföldi állatoknak vehetjük őket. A tengerben csupán néhány teknős és meglehetősen sok kígyó él; a többiek szárazföldön laknak, mégpedig részben száraz, részben nedves vidékeken. Az édesvizekben nagyon sok fajuk él; a legtöbben azonban bizonyos időszakokban a vízen kívül tartózkodnak, hogy a napon sütkérezzenek és pihenjenek s közülük csak nagyon kevés az állandó vízlakó. A mocsárnál és víznél fajokban még gazdagabb az erdő, mely állataink egyik legfontosabb lakóhelye. Itt a talaj felszínén, vagy a talajban, bokrok és gyökerek között, a fák törzsein és ágain élnek, de nagyon sok faj az erdőtisztásokat és irtásokat kedveli s a napsugárban szegény, tulajdonképpeni erdőt elkerüli. Végül sok más faj tanyázik a száraz, homokos és sziklás vidékeken: így sok gyík és kígyó található csak a steppéken és a sivatagok olyan helyein, amelyek látszólag a megélhetésnek még lehetőségeit sem nyujtják.
A legtöbb hüllő helyváltoztatása mászás vagy futás, a szerint, hogy végtagjaik milyen mértékben fejlődtek ki. Sokan ügyesen tudnak kúszni; a jólábú gyíkok jókora ugrásokat tudnak tenni s a legtöbb hüllő, legalább rövid távolságon, úszni is tud, sőt egyes fajok bizonyos értelemben repülni is képesek, repülőhártyájuk segítségével, melyet ejtőernyőként használnak. A kihalt ősvilági repülőgyíkok nagyrésze azonban éppen olyan ügyes repülő volt, mint a mai denevérek s biztosan jobb, mint sok madár. A siklórepüléshez különben még olyan repülőhártyára sincs szükség, mint amilyen a repülősárkányoknak és repülőgekkóknak van, mert pl. a Maláji-félsziget és szigetvilág néhány fán élő kígyója minden segédeszköz nélkül egyik fától a másikig nagy távolságokra tud repülni, amikor ferde irányban nyílsebesen siklik tovább.
Az a sajátságos körülmény, hogy a hüllők között sok olyan faj van, amely járás és futás közben hasoldalát a föld fölé emelve hordja, amint már a bevezetésben vázoltuk, a legújabb időkig, úgy látszik, sok zoológusnak elkerülte a figyelmét. A végtagokkal bíró hüllők mozgása sebesség tekintetében nagyon különböző; sok faj, mint pl. a szárazföldi teknősök, de még inkább a tengeri teknősök, az elképzelhető leglassúbb és leggyámoltalanabb állatok közé taroznak. Ezzel ellentétben sok gyík és kígyó mozdulatai valósággal villámgyorsak s még a krokodílusok is meglepően fürgék a szárazon. A kígyóalakú, csökevényes lábú vagy lábatlan gyíkok testüknek oldalirányú mozgásaival gyakran olyan gyorsan futnak, mint maguk a kígyók, miközben akkor sem használják lábaikat, ha ezekkel még elérik a földet. A végtagokat csak lassú járásra használják. Sok kígyó, pl. a fákon élő nappali kígyók, gyorsaság tekintetében csak kevés gerinces állat mögött maradnak el. Azt, hogy ez miként lehetséges, tulajdonképpen még nem tudjuk biztosan. Az az általánosan használt magyarázat, hogy bordáik csúcsaival, mint valami lábakkal kúsznak tova, csakis a lassú kúszásra alkalmazható; pl. szűk lyukakban való mozgásnál vagy a vedlés alkalmával akkor, midőn a régi bőrből kimásznak, valóban látható a bordák járó mozgása. Még Rehnek az a bizonyára helyesebb magyarázata, mely szerint a helyváltoztatás a haspajzsok szabad végeinek gyors és váltakozó felemelése és letevése által menne végbe, sem magyarázza meg elfogadhatóan a síma talajon való gyors mozgást.
Úszni nagyon különböző módon úsznak, de csaknem minden hüllő, legalább ideig-óráig, a víz fölött tudja tartani magát, bár hosszabb úszás alkalmával különösen a gyíkok könnyen kifáradnak és vízbefúlnak. Még maguk a kő módjára alámerülő, gyámoltalan szárazföldi teknősök sem pusztulnak el a vizek fenekén. A folyóvizekben élő teknősök széles evezőjű lábaikkal úsznak; a tengeri teknősök nagy úszóikkal nemcsak gyorsan és ügyesen, hanem könnyedén és kitartóan is szelik a vizet. A krokodílusok főleg farkukat használják erre a célra s az úgy működik, mint a hajó farán elhelyezett csavar. Végül a gyíkok és a vízikígyók úgy úsznak, hogy kígyózó mozgásokat végeznek, melyek bámulatos gyorsasággal viszik tovább őket. A terjedelmes tüdők és a csekélyfokú lélekzési szükséglet a vízben való hosszabb tartózkodást még a szárazföldi fajoknak is megkönnyítik, a vízben lakó fajoknak pedig, mint pl. a vízi kígyóknak és teknősöknek, több óráig tartó alámerülést tesznek lehetővé.
A hüllők között nagyon sok ügyes kúszó is van. Egyes gyíkfajok a legsímább fákon és sziklákon éppen olyan gyorsan rohannak fölfelé, mint mások a földön. Sok faj hegyes, sarlóalakúan görbült karmai kiválóan alkalmas műszerek az akaszkodásra és kapaszkodásra, vagy pedig horogszerűen kiszélesedett, alul levélforma keresztlécekkel ellátott ujjaikkal arra is képesek, hogy vízszintesen álló faágak vagy sziklák alsó felén legyek módjára megkapaszkodhassanak és ott a legnagyobb biztonsággal szaladgálhassanak. A kígyók éppen olyan módon kúsznak, mint ahogyan futnak vagy úsznak: kígyózó mozgásokkal haladnak előre, a nélkül azonban, hogy a faágat körülölelnék, amint ezt sokszor leírják s a fölfelé való kúszás alkalmával haspajzsaik szabad hátsó széleivel olyan szilárdan megkapaszkodnak a fakéreg vagy valamely sziklafal egyenetlenségeiben, hogy az akaratlan lecsúszás ellen teljesen biztosítva vannak. Ezenkívül nagyon lényeges különbség ismerhető fel az éjszakai és a nappali fán élő kígyók között, mert az előbbiek aránylag lassan kúsznak a sokszorosan begörbíthető és fogásra alkalmas farkukkal, egész testükkel szorosan hozzásímulnak az alzathoz és pihenés alkalmával összegombolyodnak. A fán élő nappali kígyók ellenben mozgásaikat tekintve, rugalmas drótra emlékeztetnek, az ágak között szédítő sebességgel siklanak tova a nélkül, hogy valamiben megkapaszkodnának.
A hüllők minden életműködése fokozódik a környezet emelkedő hőmérsékletével, azért ugyanaz a kígyó egészen másként viselkedik forró nyári napon, mint hűvös időben. Minthogy a lélekzés és a vérkeringés szervei a hüllőknek nem tudnak belső meleget nyujtani, azért a test melege többé-kevésbbé a külső hőmérséklettől függ. Ezt veszik föl testükbe, ebben élednek föl s ámbár a testet takaró képződmények: a páncél, a pikkelyes bőr annyira fölmelegszik is, hogy érintéskor süti a kezünket, azt a meleget sokáig, gyakran feltűnően hosszú ideig megőrzik s nagyon lassan ismét leadják, míg az egyensúly újból helyre nem áll a külső környezet és testük hőmérséklete között. Azok a hüllők, melyek külsőleg és belsőleg a nap hevétől melegednek föl, hogy ne mondjuk, átfűttetik testüket, még naplemente után is melegnek érzik magukat. Testhőmérsékletük azonban az éjszaka folyamán a levegő hőmérsékletére süllyed s az ősz vagy a hűvösebbé váló évszakok folyamán éppen úgy csökken, mint ahogyan növekedett tavasszal és nyáron. Ez magyarázza meg azt is, hogy mindazoknak a fajoknak, melyek hidegebb vidékeken laknak, a téli hónapokban el kell bujniok, meg kell dermedniök vagy téli álomba kell merülniök: a hideg megsemmisítené őket, ha ennek kitennék magukat.
Amint láttuk, a szív a vérnek csak nagyon csekély részét hajtja a tüdőkbe tisztítás végett s az oxigénben gazdag vér sokszor összekeveredik a széndioxidot tartalmazóval. Ehhez járul még a gerincvelőnek aránylag nagy függetlensége az agyvelőtől és az erre visszavezethető érzéketlenség, amellyel összhangban van állataink rendkívüli életszívóssága. Boyle a légszivattyú alá tett egy viperát s kiszivattyúzta a levegőt. Az állat teste és nyaka fölfúvódott, állkapcsai kinyíltak, a hangrés egészen az alsó állkapocs széléig türemlett elő s messze kiöltötte a nyelvét. Félórára az állatkínzás után még mindig lehetett észlelni rajta az élet jeleit. Amikor 23 óra mulva levegőt engedtek hozzá, a vipera becsukta a száját, majd újra kinyitotta s ha a farkát megcsípték, még mozgott egy keveset. Egy sikló 11 órán túl élt a légüres térben. Hasonló eredményekhez jutottak más kísérletekkel is. Lefejezett teknősök még 11 nap múlva is mozgatták tagjaikat. Egy másik teknőst megfosztottak a haspáncéljától, szívétől és minden belső szervétől s az állat másnap magától megfordult és elmászott. Ezek a kísérletek bizonyítják, hogy a hüllők agyveleje nem szabályozza a test működéseit olyan mértékben, mint ahogyan ez a magasabbrendű állatok esetében történik és többé-kevésbbé minden testrész független a másiktól.
Ezzel van összefüggésben állataink visszaszerző ereje is. Legalább is a szabadon élő nagyobb és erősebb hüllőfajok olyan sebei, amelyek a magasabbrendű állatokra nézve föltétlenül halálosak volnának, begyógyulnak. A legtöbb gyík, melynek farka letört, újra visszaszerzi azt. De ez a visszaszerző képesség hiányzik – amint Werner kimutatta – mindazoknál a fajoknál, amelyek farkukat munkaeszköznek (úszáskor evező, kúszásnál tartószerv) vagy védőfegyvernek (ütések osztogatására) használják. Ezek farka nem törik el s nem nő ki újra, ha erőszakkal letörtük vagy levágtuk. A képesség, hogy a farok kár nélkül letörik (öncsonkítás, autonómia), azon alapszik, hogy a farkcsigolyák közepén alakulnak ki törési helyek. Az első eltörhető farkcsigolyák valamivel a kloakanyílás mögött fekszenek. A farok csakis a csigolya közepén törhetik el, és sohasem két csigolya között.A farktengely az eltörött csigolya első feléből képződik újra.
Rendkívül nevezetes, hogy az újranőtt farok pikkelyezettsége az illető gyíkcsalád ősi fajainak pikkelyezettségével egyezik meg. Az ilyen farkon hiányzik minden kúpos pikkely, pikkelytaraj s más hasonló képződmény.
Fraisse P. vizsgálatai szerint a gyíkfarok újraképződése alkalmával a vékony, újranövő gerincvelőt csonthüvely veszi körül, mely mellett vékony vérerek és sok idegfonál sorakozik. Az embrió pikkelyei parányi bőrszemölcsökből keletkeznek, az újranövő farkon azonban hosszanti csatornák képződnek, s ezekben megy végbe a pikkelyek újraképződése. Az eredetileg a felbőrben lerakott festékanyag később az irhába vándorol. Fraisse szerint a visszaszerzést egyáltalában nem lehet megmagyarázni a táplálék fokozottabb felvételével, sem pedig a növekedés ellenállásának megszüntetésével, hanem az átöröklött jelenség, melynél a szövetek különleges és gyakran nagyon bonyolult alkalmazkodásai működnek közre s az a törvény is, hogy bizonyos szövetek más szövetek rovására képződhetnek. Különben is egyetlen gyík sem tudja farkát önkényesen letörni vagy elvetni s így saját magát megcsonkítani. Ehhez mindig külső erő szükséges s elegendő, hogy a gyíkot farkánál megragadják. Éhező, vagy téli álomba merült gyíkok farka sokkal kevésbbé törékeny. Az újonnan képződött fark, amelynek persze egyetlen csigolyája sincs s ezért kiképződött törési helyei sincsenek többé, teljesen hajlékony s a farok még egyszer csupán abban az esetben törhetik le, ha a törési hely előtt még megfelezett csigolya áll rendelkezésre. Ha a farok és a gerincoszlop csak eltörik, a nélkül, hogy teljesen eltörnék, akkor a törési helyen újabb farok sarjad. Ilyen módon sűrűn egymásután következő többszörös eltörés következtében a farok többszöri kiújulása is előfordul s így három-ötfarkú gyíkok nem a legritkábbak.
A kígyók, krokodílusok és teknősök visszaszerző ereje már sokkal csekélyebb s a farok legkülső csúcsára és a bőr nagyobb részére szorítkozik csupán. A teknősök a páncél súlyos megsérüléseit is helyrepótolhatják a csontok újraképződésével.
A hüllők mindennapi, otthoni s ha szabad úgy kifejezni, társas, helyesebben társadalmi élete rendkívül egyhangú. A teknősök között vannak olyanok, amelyek a szárazföldön és nappal élnek; a legtöbb víziteknős azonban leginkább éjszaka tevékeny. A krokodílusok legtöbbnyire sötétben járnak vadászatra, ámbár nappal sem mulasztják el az alkalmat, ha zsákmányra tehetnek szert. Nappali állatoknak csak a gyíkokat, kaméleonokat és a nem mérges kígyók jelentékeny részét mondhatjuk. Ellenben a gekkók, csaknem az összes mérges kígyók, sok nem mérges kígyó, különösen az óriási kígyók, napnyugta után indulnak zsákmányt szerezni. A víz, mint rendesen, annyiban változtatja meg életmódjukat, hogy a benne élő állatok a nap különböző szakjai között nem tesznek olyan pontos különbséget, mint azok, amelyek a szárazföldön tanyáznak. De a vízi hüllők nagy része is csak éjszaka élénkül föl.
Táplálékukra való tekintettel az osztály valamennyi tagját, kivéve a szárazföldi teknősöket, néhány víziteknőst és gyíkot, ragadozóknak kell mondanunk; sőt egyeseket a legfélelmetesebb ragadozók közé kell sorolnunk. Csaknem mindegyik állatosztály áldozatot hoz nekik. A krokodílusok meg merik támadni a kutya- vagy sertésnagyságú emlősöket s az embert is éppen olyan kevéssé kímélik, mint a vízhez közelítő kisebb ragadozókat, de mégis leginkább a vízi állatokra, főleg halakra leskelődnek. A teknősök is halakra, kisebb emlősökre, madarakra és hüllőkre, de szívesebben kétéltűekre, csigákra, rovarokra, rákokra és férgekre vadásznak. A gyíkok emlősökkel, madarakkal, saját rendtársaikkal, csigákkal, rovarokkal, különféle férgekkel s nagyon kevesen kétéltűekkel vagy halakkal táplálkoznak. A kígyók főleg gerinceseket támadnak meg, ám egész családok vannak, amelyek csak férgekből és rovarokból élnek s csak néhány faj táplálkozik csigákkal. Zsákmányukat csaknem mindnyájan egészben nyelik le, s csak nagyon kevesen, különösen a teknősök és krokodílusok tudnak darabokat leharapni, amint ezt azok is teszik, amelyek növényekkel táplálkoznak. Ez azzal jár, hogy az evés és lenyelés egyes fajoktól jelentékeny erőfeszítést követel meg.
Az emelkedő hőmérséklettel együtt nő a hüllők étvágya is. A meleg évszakokban egyesek úgyszólván tartalékanyagokat gyüjtenek maguknak az egész esztendőre. Némelyek hatalmas falatokat nyelnek le egyszerre s azután az emésztés befejezéséig napokon keresztül többé-kevésbbé egy helyen lustán pihennek s szükség esetén hónapokon át tudnak koplalni. Ismét más fajok, különösen a növényevő kisebb gyíkok és víziteknősök naponként táplálkoznak.
A teknősök és krokodílusok bőre fokozatosan és észrevétlenül egészen kis cafatkákban ugyanolyan módon vedlik, mint az emlősöké és madaraké. Müller L. azonban megfigyelte, hogy egy délamerikai kígyónyakúteknős páncélja bizonyos korban levedlik, amikor az érdes, sötétbarna hátpáncél símává és foltossá lesz. Más megfigyelők azt tapasztalták, hogy különböző teknősök páncéljának szarulemezei válnak le. A többi hüllő igazi módon vedlik, azaz a bőr cafatokban vagy többé-kevésbbé egyszerre hull le s egyeseké olyan tökéletes egészben, hogy a nép joggal beszélhet „kígyóing”-ről, „kígyóruhá”-ról. Vedlés után különösen mohók és falánkok, mert az elszenvedett veszteséget kell helyrepótolniok. A legtöbb gyík bőre nagyobb vagy kisebb cafatokban vedlik le, úgyhogy a vedlés hónapokig tart. A vedlés az úgynevezett vedlőszőröcskék közreműködésével megy végbe; parányi, mikroszkopikus, a felső bőr alsó sejtrétegeiben keletkező szőrök ezek, mely sejtrétegek oszlásuk útján a bőr felső szarurétegét is létrehozzák s leválnak róla, mihelyt új szaruréteg képződött. Némely hüllő (a tapintóujjúak) megeszi levedlett bőrét, mint ahogyan ezt csaknem minden kétéltű, skorpió és némely sáska teszi, de nem azért, hogy annak nyomait eltüntesse, hanem azért, mert ez a gyenge, vékony bőr még táplálékul értékesíthető alkotórészeket tartalmaz (a vastag szaruréteggel bíró hüllők sohasem eszik meg a levedlett bőrrészeket).
A fajfenntartás ösztöne a hüllőkben tavasz kezdetével ébred föl. Az északi országokban lakó fajok a kikelet első verőfényes napjain bujnak elő rejtekhelyeikből; a mérsékelt, vagy forró égöv országaiban lakó fajok meg, melyek a szárazság idejére a földbe ássák magukat, az első eső után ébrednek föl. A párzási ösztöntől hajtva egyesek hevesen viaskodnak egymással. A krokodílusok dühösen kergetik egymást s bőszen verekszenek. A gyíkok szintén heves párviadalokat vívnak egymással. A kígyók bizonyos helyeken nagyszámban gyülekeznek össze s zűrzavaros gomolyagot alkotva sziszegnek vagy egyéb jeleit adják izgatottságuknak, amíg végre nősténnyel egyesülhetnek. Maga a párzás órákig vagy napokig eltart; utána azonban a legtöbb fajnál ismét tompa közömbösség váltja fel a két nem közötti látszólag olyan heves vonzalmat. A nőstény jó idő mulva, ha nem elevenen hozza fiait a világra, megfelelő helyet keres tojásai számára. A legtöbb hüllő pergamentszerű vagy kemény mészhéjjal körülvett tojásait, melyeknek száma 2 és 150 között ingadozik, már kész vagy magaásta gödrökbe rakja le a földön, vagy nedves, meleg helyen moha és falevelek közé s azok kikeltését vagy a napra, vagy a növényi anyagok korhadásakor keletkező melegre bízza, a nélkül, hogy továbbra is törődnék velük. Ez alól néhány kígyó és krokodílus tesz kivételt. A torzszülöttek elég gyakoriak, de ritkán fejlődnek ki teljesen: már a régiek is teljes joggal beszélnek kettősfejű kígyókról; napjainkban kétfejű gyíkokat és teknősöket is megfigyeltek.
A fiatalok aránylag gyorsan növekszenek s világrajövetelük első napjától kezdve szüleik életmódját folytatják. Sok hüllő elevenen hozza fiait a világra, melyek rendszerint már az anyaállat testében, vagy mindjárt a lerakás után áttörik a vékony tojásburkot. Csupán a krokodílusok és teknősök között nem ismerünk elevenszülő fajokat. A gyíkok között azonban sok, nevezetesen a síma vagy turkáló gyíkok, azután a hegyi gyíkok és a kaméleonok egyes fajai, sok (amerikai) óriáskígyó, a tengeri kígyók, a legtöbb vipera és sok mérges sikló elevenen hozzák fiaikat a világra.
Az északi mérsékelt égöv hüllői a tél közeledtével mélyen beássák magukat a földbe vagy más védett búvóhelyet keresnek föl, ahol azután hullaszerűen megmerevednek, amely állapot némely emlős állat téli álmának felel meg. Minthogy a déli mérsékelt égövben, Dél-Amerikának a déli szélesség 42 ° -ától délre fekvő vidékein, egyetlen hüllő sem él, a többi déli kontinens pedig egyáltalában nem terjeszkedik ki olyan messzire a Sark felé, hogy a téli időszak éghajlati viszonyai olyan kedvezőtlenek volnának, mint az északi félgömbön, azért a téli álom jelenségei is (pl. Ausztráliában) sokkal kisebb mértékben mutatkozhatnak s így leginkább a Földközi-tenger országaiban jelentkező téli pihenésnek felel meg, amely meleg napok alkalmával könnyen megszakítható. A forró égöv steppeszerű vidékein (pl. Szudánban) a hüllők (de csupán azok a fajok, melyeknek több vízre van szükségük, köztük különösen sok kígyó) a száraz évszak kedvezőtlen viszonyai ellen szintén úgy védekeznek, hogy a földbe vagy a vízpartok iszapjába ássák be magukat. Ott, ahol a viszonyok az év minden idején körülbelül egyformák maradnak, mint pl. a sivatagokon vagy a trópusok nedves őserdeiben, a hüllők sem szakítják meg életük folytonosságát hosszabb pihenési időszakkal.
A hüllők mind a nyári, mind a téli álom idején mozgékonyak maradnak bizonyos fokig, vagy pedig gyorsan visszanyerik mozgékonyságukat, mihelyt a viszonyok kedvezőbbekké válnak. Csörgőkígyók, amelyeket dermedt állapotban gyüjtöttek és kerültek a vadász tarisznyájába, nagyon gyorsan fölébredtek, mihelyt a vadász tűzhöz közeledett; de újra megmerevedtek, amint a hidegre kerültek. Úgy látszik azonban, hogy – amint Schinz hangsúlyozza – a meleg elvonása náluk is szükségszerű feltétele a téli álomnak. „Könnyen megérthető, hogy azok az állatok, melyek éber állapotukban veszedelem nélkül böjtölhetnek hónapokig is, egy egész telet ki tudnak bírni táplálék nélkül. Hogy azonban reájuk nézve is érvényes ugyanaz a törvény, mint a téli álmot alvó emlősökre, vagyis hogy a test folyadékai, bármilyen csekély mértékben is, de felhasználódnak, az kiviláglik abból, hogy a hüllők tönkremennek, ha ősszel a téli álomba való merülés előtt a táplálékban hiányt szenvedtek. Az, hogy a téli álom idején a test életműködései milyen fokban szünetelnek és melyek pihennek teljesen, nagyon nehezen figyelhető meg az olyan állatoknál, melyeknek életműködései éber állapotban olyan gyakran megszakíthatók a nélkül, hogy az állat életére káros volna. De mégis valószínű, hogy vérkeringésük nagyon lassú és megszakított, a lélekzésük meg csaknem teljesen szünetel, ami ezeknek az állatoknak csekély oxigénszükségletére való tekintettel nem is lephet meg bennünket. A kemény és tartós hideg mindenesetre megöli őket is. A hüllők testsúlya a téli álom alatt kissé csökken.” Állataink különben egyáltalában nem erőtlenek az előbúvás alkalmával, sőt éppen a téli álom után különösen elevenek.
Kivétel nélkül minden hüllő nagyon lassan növekszik. Életműködésük lomhasága tehát ebben is megnyilvánul. Hasonló viszonyok, mint az emlősök és madarak körében, ebben az osztályban nem fordulnak elő: még a kisebb fajoknak is néhány évre van szükségük ivarérettségük eléréséig. Azért mégis igen magas életkort érhetnek el. Teknősök fogságban 100 évig, sőt egyesek adatok szerint még sokkal hosszabb ideig is eléltek. Afrika bennszülöttei egyes krokodílusokat emberemlékezet óta megfigyeltek ugyanazon a helyen. A nagyobb kígyók is tekintélyes életkort érhetnek el. Úgy látszik, hogy a betegségek ritkák a hüllők között, ámbár a fogságban tartott fajok körében megfigyeltek betegségeket is. Olyan lassú, fokozatos elpusztulásukat, amelyet vénségi gyöngeségnek, végelgyengülésnek szoktunk nevezni, még senki sem tapasztalt: legtöbbjük erőszakos módon, vagy legalább is külső hatások következtében pusztul el. Az, aki kisebb hüllőket a legbiztosabban és lehetőleg fájdalom nélkül akar megölni, megőrzés céljából, úgy járjon el, hogy a megölésre kiszemelt állatot légmentesen záró edénybe tegye, melyben azután éterrel átitatott szivacsot helyez el. Ha az elkábított állat már nem mozog, gyorsan át kell tenni jó borszeszbe, melyet egyszer vagy kétszer, mindenesetre azonban addig kell megújítani, amíg színtelen nem marad.
„Abból a célból, hogy a szabad állapotukban csak nehezen megfigyelhető hüllőket pontosan tanulmányozhassuk – írja Fischer J., aki állatainkat bizonyára legtöbb sikert elért ápolója volt – kitünő alkalmat nyujtanak a terráriumok, azaz tenyésztőházak kicsiben, amelyekben az állatokat térbeli korlátok veszik körül. Természetesen pontosan kell ismernünk életmódjukat, hogy olyan terráriumokat szerkeszthessünk, melyeknek lakói jól fejlődjenek s a szemnek is tetszetősek legyenek, az állatok ne bántalmazhassák egymást s a természetes viszonyok között uralkodó összhang is megmaradjon. De ismernünk kell azoknak a növényeknek az életföltételeit is, amelyekkel ápoltjainkat körül akarjuk venni. Iparkodnunk kell közöttük olyan helyes állapotot teremteni, hogy állataink és növényeink egymás mellett zavartalanul fejlődhessenek és tenyészhessenek. Ha mocsárban lakó állatokat akarnánk steppe-növényekkel beültetett terráriumokban elhelyezni, akkor azok csakhamar kiszáradnának és elpusztulnának. Viszont ha a sivatagi állatokat mocsári növényekkel együtt tenyésztenénk, akkor az egyiknek vagy a másiknak pusztulását okoznánk. A talajnak megfelelő kiválasztása, a világosság és levegő, nedvesség és meleg helyes mértéke mind nagyon fontos előföltételei mind az állatnak, mind a növénynek.
„Szükséges még, különösen a tenyésztendő állatoknak olyan megválogatása, hogy ne háborgassák, meg ne csonkítsák vagy meg ne ölhessék egymást. Mérlegelni kell még a terráriumok állatainak és növényeinek önmaguk és egymás közötti számbeli viszonyait is: ha nagyon sok növényt helyezünk el nem eléggé terjedelmes terráriumban, akkor levegőhiány miatt csakhamar elpusztulnak s viszont a sok állat egymást korlátozná, agyonnyomná vagy fölfalná… A helyesen berendezett és hüllőkkel benépesített terrárium még télvíz idején is pompás és gazdag alkalmat nyujt kutatásra és tanulásra minden olyan gondolkodó embernek, aki szereti azt, hogy a természet szemléletébe belemélyedjen. Az ilyen terrárium nagyszerű alkalmat nyujt arra, hogy állatainkat elevenen, cselekedeteikkel és tevékenységükkel behatóan megfigyelhessük, a helyett, hogy csak a gyüjteménynek jól-rosszul kitömött vagy borszeszben meghalványodott, legszebb ékességüktől, a színtől megfosztott hüllőket vizsgálnók. A két módszer azonban jól kiegészítheti egymást.”
A hüllők haszna, a többi gerinces állat hasznosságával összehasonlítva, nagyon csekély. Közvetlenül használnak nekünk bőrükkel a krokodílusok, a nagy varánusz- és tejugyíkok, valamint az óriáskígyók. Bőrükkel mindenféle tárgyat bevonunk és díszítünk, s ezért némely faj a biztos pusztulásnak néz elébe. A teknősök teknőikkel nyujtanak hasznot, melyeket a mindennapi élet sokféle használati tárgyának, valamint a kisipar művészeti tárgyainak dolgoznak fel; használnak még húsukkal és tojásaikkal is. Közvetett hasznuk van különösen a gyíkoknak a káros rovarok és férgek elpusztításával, sok kígyónak kártékony rágcsálóállatok megsemmisítésével. Az óriáskígyók némelyik faját, mint a patkányok csöndes, igénytelen pusztítóit, Afrika és Amerika forróégövi vidékein nagyrabecsülik. Azokat a kisebb hallopkodásokat, melyeket még kisebb teknősök és némely kígyó is elkövet s a nagyobb gyíkoknak és kígyóknak a házi szárnyasok ellen elkövetett merényleteit nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk.
Másrészről a hüllők egy aránylag kicsiny száma már ősi idők óta az ember és a háziállatok legfélelmetesebb állati ellenségei közé tartozik. De mindinkább kiderül, hogy sokszor túlhajtott az az aggodalom, mellyel sokan a mérges kígyókkal szemben viseltetnek. Mindenesetre nagyon különös, hogy éppen csak Elő-Indiából jutnak tudomásunkra azok a borzalmas számok, amelyek évente embereknek és háziállatoknak a mérges kígyók által történő meggyilkolására vonatkoznak, holott sem a fajszám, sem az egyedek száma nem nagyobb, mint pl. a közeli Asszamban, ahol Wall, bár hosszabb ideig tartózkodott ott, nemcsak egyetlen harapásról sem szerzett tudomást, hanem azt is tapasztalta, hogy az illető kerület kórházában addig a kígyómarásnak egyetlen betegét sem kezelték. Olyan gondatlanság mellett, mint amellyel a bennszülöttek különösen Afrikában a kígyókkal szemben viselkednek, egyenesen csodálatraméltó a kígyómarás eseteinek ritkasága. A krokodílusok okozta veszedelem ugyan a legnagyobb a Szunda-szigeteken, de mégis sok ember pusztul el tőlük Indiában, Afrikában s valamivel kevesebb Amerikában is.
De a kegyelemkérés szavát kell fölemelnünk az ártatlanoknak nagy tömegéért, amelyeknek a csekély számú bűnös miatt szenvedniök kell. Különösen a csinos gyíkokat, törékeny gyíkot és a tavi teknősöket vesszük védelmünkbe, amelyek mozdulataikkal, elevenségükkel és gondatlanságukkal gyönyörűséget okoznak s felélénkítik az erdőt, mezőt és magányos tavakat. Senkinek sem ártanak s azért itt néhány jó szót szeretnénk szólni érdekükben. Ami a kígyókat illeti, célszerűnek gondoljuk, ha megöljük azokat az állatokat, amelyeket pontosan nem ismerünk. De mindjárt engesztelésként e gyilkosságért mindig vigyük haza az agyonvert állatot s borszeszben tegyük el abból a célból, hogy alkalomadtán kígyóismerőnek megmutathassuk s megtanulhassuk tőle, hogy példányaink mérgesek-e vagy ártalmatlanok. Ezzel az okulással együtt kell haladnia annak, hogy a kígyókat figyelmesen megvizsgáljuk, szájukat kinyitjuk és a fogaikat megszemléljük. Az ilyen saját szemlélet útján nyert tudás nem fog terméketlenül maradni és ha véletlenül ártalmatlan kígyót öltünk volna meg, ösztönözni fog arra, hogy máskor ugyanazt a kígyót megkíméljük.
Pontosabb ismeretek alapján csakhamar meg tudjuk majd különböztetni az ártatlan vízi siklót és kockás siklót a mérges keresztes viperától s gyönyörűséggel figyelhetjük a nem mérges kígyók sürgés-forgását. Kegyetlenség volna tőlünk, ha minden kígyót agyonütnénk, csak azért, mert közöttük talán egy keresztes vipera is van, amely veszélyes lehetne valakire. Ma már jól tudjuk, hogy hazánkban hol él a vipera. S ahol vipera valóban él, ott jól ismerik; ismernie kell minden gyermeknek, mert harapásának szörnyű következményeire s a megfelelő ellenszerekre figyelmeztették őket szüleik otthon és az iskolában kötelességüket híven teljesítő tanítóik. Ahol előfordul, ki kell irtani, még a magját is. Ahol azonban hiányzik, meg kell kímélni minden kígyót, mert nekik is éppen olyan joguk van az élet gyönyörűségeinek élvezéséhez, mint az embernek!
Ez volt a nézete Brehmnek a mérges kígyókról s ez a nézete az emberek túlnyomó többségének is. Azért mégis célszerű lesz, ha a természetvédelmi parkokban a védelemből nem zárjuk ki a viperákat sem, melyektől a jó vastagbőrű lábbelit húzott természetbarátnak a legegyszerűbb elővigyázat alkalmazása mellett sem kell félnie. Mind számosabb leírását olvashatjuk buzgó kígyóápolóknak, akik éppen a viperákat úgy festik le, mint nyugodt, sőt tulajdonságaikra való tekintettel aránylag könnyen szelídíthető, ámbár – s ezt egyáltalában nem szabad elhallgatnunk – mindig veszedelmes és elővigyázattal kezelendő, azonban mindenesetre nagyon érdekes ápoltakat. Ezenkívül mind több bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy a mi keresztes viperánk veszedelmes voltát sok esetben túlhajtják s halálos kimenetelű harapások nálunk nagyon ritkán fordulnak elő, amint az utóbbi időkben különösen Méhely, Wiegand, Zimmermann és mások bebizonyították. Így többé nem minősíthető bűnös könnyelműségnek, ha itt még a mérges kígyók kímélésére is felemeljük kérő szavunkat, hacsak valamely természetvédelmi terület korlátozott keretein belül is.
A régen elmult időkben az emberek istenként tisztelték azokat a hüllőket, amelyek borzalommal töltötték el őket. A régi egyiptomiak szelídített krokodílusokat tartottak templomaik közelében s ezek hulláit gondosan bebalzsamozták. A keletázsiai népek, különösen a kínaiak és japániak, istenségeik képeit kígyó- és gyíkalakúakra festették. A régi görögök és rómaiak képletesen használták a kígyókat, meséltek és költeményeket írtak ravaszságukról és okosságukról, jóslótehetségükről és egyéb tulajdonságaikról. A mi mondáink is nagyon tüzetesen foglalkoznak velük s egyáltalában nem irtózattal, hanem látható kedélyességgel; az emberi nem megálmodott ősanyját s általa a férjét velük csábíttatja el, mint ahogyan a régi rómaiak mondája szerint a világ uralkodója is kígyóvá változik át, hogy megejthesse Éva számtalan leányainak egyikét, akihez a szerelemszomjas isten tüzesen vonzódott…A természeti népek még ma is tisztelik és imádják a krokodílusokat és kígyókat.
| HÜLLŐK | TARTALOM | ELSŐ REND: Pikkelyes hüllők (Squamata) |