5. Legyezőujjú gekkók (Ptyodactylus Cuv.)

Észak-Afrika, Szíria, Arábia és Észak-India sziklás vidékein élnek a legyezőujjú gekkók. Ujjaik vékonyak, tövükig szabadok, de végükön erősen kiszélesednek, s ennek a korongnak alsó lapján legyező formában egymástól távolodó két sorban kis tapadókorongok sorakoznak. Minden ujjuk karmot visel, a karom egy résbe visszahúzható. Testüket apró pikkelyek fedik, ezek közé azonban éles gerincű nagyobb pikkelyek is vegyülnek. A nagy szem szemcsillaga merőleges helyzetű ellipszis, amely erős napfényben keskeny réssé szűkül.

A közönséges legyezőujjú gekkó (Ptyodactytus hasselquisti Donnd.)

A legismertebb, közönséges gekkófajok egyike. Az Atlasz-hegység Szahara felőli lejtőin, Egyiptomban, továbbá Núbiától a Szomáli-földig, s végül a Togo-földön, Szíriában és Arábiában fordul elő. Amint szinte elvárható, ezen a nagy területen egymástól feltűnően eltérő fajváltozatokban ismeretes. Így a Magas-Atlaszban a kistermetű var. oudrii Lat., Szíriában és Palesztínában a tekintélyes nagyságú var. syriaca Perc., míg Egyiptomban a típusos, karcsú alak (P. hasselquisti) honos. Erre a gekkófajra éppúgy rábukkanhatunk a szabadban, mint a lakásokban. Erősen fejlett combjai elárulják, hogy nagyon gyors futó és ügyes ugró; emellett éppoly harcias természetű, mint minden gekkó. Werner Észak-Afrika több vidékén megfigyelte, s azt tapasztalta, hogy árnyékos, hűvös helyeken napközben is hihetetlen gyorsasággal futkos a síma sziklafalakon, s így vajmi bajos megfogni.

Testének felső oldala világos sárgásbarna vagy homoksárga, s ezen világosabb vagy sötétebb foltok láthatók. Az alapszín napfényben hamarosan nagyon sötétvöröses, sőt szürkésbarnára változik át. A rendkívül gyengéd, karcsútermetű egyiptomi, közönséges legyezőujjú gekkó éppoly gyakori jelenség a karnaki és thebai templomokban és királysírokban, mint a luxori előkelő szállodákban. Ez utóbbiakban éjjelenként szorgalmasan vadássza a különféle rovarokat, s újabban az alkalmazottak is – nagyon helyesen – védelmükbe fogadták.

Amint szíriai példányain Tofohr is megállapította, tapadókorongjaiknak rendkívül nagy a tapadó képessége. Ez magyarázza meg, hogy a leghosszabb ugrás után is úgy vesztegel az állat a kiszemelt helyen, mintha csak odaragasztották volna; s ilyenkor egészen mellékes, hogy ez a kiszemelt hely a szoba mennyezete, merőleges üvegfal, avagy valamely szekrény fényezett oldala-e. Szerzőnk alapján azt is elhihetjük, hogy ezt a kis állatot ugyancsak nagyon nehéz kezünkről lefejtenünk, ha ő jószántából nem akar onnan leugrani. S ha a holt állat tapadókorongocskáit gyengén végigsimítjuk, akkor is észrevehetően érezzük a tapadást. Hangja messze elhallatszik és marakodó egerek csipogásához vagy visításához hasonlítható. Ilyet akkor is hallat, amikor a ránézve nagyon veszélyes nagyobb gyíkok vagy kígyók egyikét megpillantja. Amikor támad, hátát felpúposítja, fejét lehajtja, s rövid visítást hallatva hirtelen ráront a prédára vagy ellenségére, s azt megmarni igyekszik. Való, hogy ilyeténformán csakugyan sikerül néhány, nála nem sokkal nagyobb ellenséget elriasztania.

Megfelelő gondos ápolás mellett – lisztkukaccal, léggyel, sáskával, svábbogárral etetve – nagyon jól bírja a fogságot.