2. Díszes gyíkok (Calotes Cuv.)

Ezek is tökéletes fán élő (arboricol) állatok; 22 fajuk Dél-Ázsia szárazföldjén s a közeli szigeteken él. Testük alkotása általában kecses. A törzs kétoldalt összenyomott; fejük négyoldalú piramisforma, rövid, a farok hosszú, hengeres; végtagjaik nagyon karcsúk. Hosszú ujjú lábaik jellemzők. Pikkelyruhájuk egyforma; többnyire nagy, ormos, ferdenégyszögű zsindelypikkelyekből alkotott. A hátgerincen rendszerint szaruképződményből álló taraj látható. A hímnek rendesen többé-kevésbbé fejlett tokája van. Kitünően kúsznak és ugranak. Sodronykeménységű farkuk hegyét többé-kevésbbé fölfelé kunkorítva viselik.

A tarka díszes gyík (Calotes versicolor Daud.)

Ezt a csinos állatot hazájában „vérszopó”-nak hívják a bennszülöttek. Ennek a névnek ma sem tudjuk magyarázatát adni. Kelaart azt hiszi, a név onnan ered, mert a kis állat feje gyakran vörös színben ragyog. Egész hossza 41 cm, ennek azonban csaknem háromnegyede farkára esik. Főbb ismertetőjegyei: a hátra és fölfelé irányuló oldalpikkelyek, két egymástól elválasztott töviscsoport mindenik füljárat fölött, mérsékelt magasságú taraj a nyakon, valamint a hát előrészén, amely a vénebb állatokon egész a farokig terjedhet. De mindennél jobban megkülönbözteti sokféle és gyors színeváltozása. Sok állatnál túlnyomó az egyforma barnás vagy szürkés olajszín, avagy a sárga szín, a háton pedig a széles barna csíkok, amelyeket az oldalakon sárga hosszanti sáv tör át, továbbá a szemtől sugárszerűen szétágazó fekete vonalak, valamint szürkés hosszanti sávok a hason. Csak ez a gyík képes a legkülönfélébb és bizonyos körülmények közt a legpompásabb színeket fölvenni. Néha az egész állat fekete foltokkal tarkázott csillogó vörösnek tűnik föl; egyes esetekben a színváltozás csak a fejre szorítkozik, más esetben a törzsre és farokra is kiterjed. Jerdon és Blyth azt hiszi, hogy ez a ragyogó színpompa csak a hím tulajdonsága, s neki is csak párzás idején, amely állítólag május és június hónapokra esik. Tofohr megjegyzi, ha ezt a gyíkot hirtelen megijesztjük, csaknem egy pillanat alatt fakósárga színt ölt.

A tarka díszes gyík Dél-Ázsia legközönségesebb gyíkja, mert hazája Afganisztánból és Beludzsisztántól az egész indiai szárazföldön és Hátsó-Indián át Dél-Kínáig terjed. Különösen Ceylon-szigetén gyakori. Forró, napos időben látni az állatot, amint nyitott szájjal, rendesen egyesével, valami ágon vagy falon élvezi a verőfényt, egy-egy zápor után azonban nagy buzgalommal vadászik mindenféle rovarra. Ilyen még a földre is lejön, amit egyébként nem szokott megtenni. A nőstény 5–16 tojásdad, lágyhéjú tojást rak faodvakba, vagy a puha talajba ásott lyukakba és ezekből a tojásokból 8–9 hét mulva bújnak ki a kicsinyek.

Úgy látszik, a tarka díszes gyíkok hímjei is heves párviadalokat vívnak; ezt bizonyítja a keletindiai hollandusoktól kapott „harci kakas” elnevezés is. De az is lehet, hogy ez az elnevezés az állatoknak arra a tulajdonságára vonatkozik, hogy fölingereltetve mérgesen harapnak, s amit egyszer megfogtak, többé semmi szín alatt sem engedik el, még ha egy fogukba, vagy akár állkapcsuk egy részébe kerül is. Rendszerint természetesen menekülnek minden nagyobbtermetű ellenségüktől, miközben igen gyorsan kúsznak és ugrálnak egyik ágról a másikra.

Fogságban – De Girjs szerint – könnyen eltarthatók. Évente egyszer vedlenek, gyíkokat, lisztkukacokat, nagy bogárlárvákat és különböző keményhéjú bogarakat szívesen elfogadnak táplálékul. Nagy kígyóktól félnek, a kisebbeket megtámadják. Finn tapasztalatai szerint a rovarevő madarak által megvetett mérges nappali lepkéket (Danais) gyíkunk minden baj nélkül elfogyasztja. Rendkívül hosszú farka nagyon érzékeny, s ha veszélyt érez, annyira fölkunkorítja, hogy hegye az állat fejét érinti.