3. Agámák (Agama Daud.)

A szorosabb értelemben vett agámák ismertetőjegyei: a rövid, háromszögű, hátul duzzadt, alul lejtősödő, az orrcsúcson kerekded fej, az izmos, laposra nyomott törzs, a hosszú és karcsú lábak, a többé-kevésbbé hosszú, hengerded farok. Az orrlyukak közel esnek egymáshoz. A torkon ritkán van fejlett torokzacskó, a nyakon ellenben mindig van egy-egy gödör mindkét oldalon s egy nagyon fejlett harántredő. Többé-kevésbbé egyformán elrendezett, világosan ormozott zsindelypikkelyek födik a test fölső részét, számos, többnyire apró, lapos vagy földuzzadt pajzs a fejet, zsindely- vagy örvös pikkelyek a farkat. A nemzetségnek ma mintegy 64 faját különböztetik meg, amelyek Délkelet-Európától egész Afrikán és Délnyugat-Ázsián át Indiáig terjedtek el. Ahol előfordulnak, nagy számban élnek.

A vörösfejű agáma (Agama colonorum Daud.)

Vörösfejű agáma (Agama colonorum Dand.).

„A vörösfejű agáma hímje – írja nekem Reichenow A. – oly pompás színekben csillog, hogy a múzeumainkban borszeszben őrzött, megfakult példányok alapján erről fogalmunk sem lehet. Az élő állat egész feje tűzvörös, torka sárgán pettyezett; teste és végtagjai sötét acélkékesfényűek. Hátán fényes fehér csík szalad végig, amely azonban hiányozhatik is. A farok alsó része az alfeltől a közepéig szalmasárga, a megfelelő felső rész a fark tövén világos acélszürke, a farok további hosszában tűzvörös, végének fele sötét acélkék… A nőstény egyszerű barna pikkelyruhát visel, világos hátcsíkkal… Aguapim hegyeiben, az Aranypart belsejében szép fajváltozatát találtam a vörösfejű agámának és pedig mindig az erdő sűrűjében. Ezek hímjeinek mindig tiszta fehér volt a feje s ugyanily színű volt a különben tűzvörös farksávuk is. A meglett hím hossza 35 cm, amelyből a farkára 22 cm esik.

„A vörösfejű agáma hazája Afrika nyugati partjain észak felé Senegambiáig, dél felé a Kunéne-folyóig terjed. Dél felé azonban tapasztalataim szerint egyre riktább… Az Aranyparton minden helységben honosak a vörösfejű agámák. Mint a házi veréb, úgy ez a hüllő is az ember lakásához, életéhez, munkásságához van kötve… Mindenütt látni őket a kunyhók agyagfalain, a szalma- és gyékénytetőn, a fehér falakon, amelyek az európai épületeket bekerítik… Sajátságosak ez állatok mozdulatai, mihelyt valami szembeötlőt pillantanak meg vagy mihelyt ember közeledik hozzájuk. Mert ámbár megszokták az érintkezést az emberrel, s föl is keresik, azért mégis éppoly félénkek, mint többi rokonaik, s mindig résen állanak, hogy a vélt veszedelem elől meneküljenek. Ha nyugtalanítják őket, gyorsan föl és le mozgatják fejüket, s közben egyidejűleg egész felső testüket fölemelik és lebocsátják mellső végtagjaikon, s így úgy tűnik föl, mintha vörös fejükkel köszöntgetnének. Mennél közelebb megy hozzájuk az ember, annál gyorsabbak ezek a bólogatások, míg végre az állat villámgyorsan eltűnik valami falhasadékban. Midőn déltájban Akkra utcáin jártam, s mindenfelől láttam, amint a pompásszínű állatok oly sajátságos mozdulatokkal köszöntgettek, sohasem tudtam megállni, hogy lepkehálómmal ne vadásszak rájuk. De az agámák fürgesége miatt csak ritkán koronázta siker fáradozásaimat. Viszont kis madárpuskám egyetlen sörétje is elegendő volt megölésükre.”

Az atlaszi agáma (Agama bibroni A. Dum.)

Az előbb leírt fajhoz nagyon közelálló az, amely a nyugatalgíri Atlasz kiágazásait népesíti be. A kétségbeejtően sivár sziklás vadonban pompás látványt nyujt ez az élénk színezetű állat, amint egyik szikláról óriási ugrásokkal, mint a nyíl pattan át a másik sziklára. Egymagukban nem is sok sikerrel vadászhatunk reá, legföljebb csak abban az esetben, ha a hegység lábánál kövek alatt keres menedéket.

Az atlaszi agáma hímjeinek egész hossza 27 cm; a nőstény valamivel kisebb. A hím színezete a délelőtti verőfényben pompás acélkék, feje sárga; a hátán sárga sáv fut végig. Farka oldalt kissé összenyomott, s rajta alacsony pikkelytaréjt visel. A nőstény szép sárgásbarna, egyszínű; hátán esetleg vörhenyesbarna harántsávok is mutatkoznak. Fogságban elég sokáig megmarad, s mind színjátékával, mind pedig kedves, vidám lényével sok örömet szerez ápolójának.

A sivatagi agáma (Agama mutabilis Merr.)

Az agámák más csoportjába tartozik a sivatagi agáma, amely Észak-Afrika sivatagjainak legnagyobb részén, a nyugatalgíri Szaharától Egyiptomig igen elterjedt, s helyenként nagy tömegben él. Ez a faj a köves sivatag lakója, míg a futóhomokos területen teljesen hiányzik. A rendkívül gyér bozóttal födött Sinai- és Mokattam-sivatagon, valamint a keletalgíri Szaharán is gyakran figyelte meg Werner.

Jellemző bélyegei, hogy hátulsó nyakszirtpikkelye nem nagyobbodott meg és farokpikkelyei nem körkörösen helyezkedők, combjait pedig egyforma pikkelyek födik. Színezete állandóan világossárgás, hátoldalát rendszerint élénk vörhenyesbarna rajzolatok tarkítják. A kifejlődött hím a torkán látható kékes sáv révén ismerhető fel. Thilenius, aki a sivatagi agámát Tuniszban tanulmányozta, megjegyzi, hogy ott a füves régióban él, a hegyes vidéken hiányzik és homokos területeken is nagyon ritka. Mint egyéb, a sivatagon élő rokonai, ő maga is leginkább sáskákkal táplálkozik. Keveset, de rendszeresen iszik. Thilenius azt is megfigyelte, hogy a nőstény a homokba jó mélyre ássa be tojásait, nagyon szeret fölöttük heverészni, s ha elriasztják, újra csak visszatér oda.

Fogságban elég könnyen eltartható, mert svábbogarakon, hernyókon, bogarakon, lepkéken és sáskákon kívül nagyon szívesen megeszi a lisztkukacokat is. Ha szerét ejtheti, a kisebb gyíkokat is fölfalja.

A sápadt agáma (Agama pallida Reuss)

Éppoly nagy számmal, mint a vörösfejű agáma az Aranyparton, található a sápadt agáma Afrika északkeleti vidékein. Hátulsó nyakszirtpikkelye ennek sem nagyobbodott meg, háta egyenlőtlenül pikkelyes és teste csak félakkora, mint a vörösfejű agámáé. Magam nagy számban találtam Egyiptomban és Ázsiában, Schweinfurth pedig a földrész belsejében is. „Legnagyobb számmal voltak – írja Schweinfurth – a kedélyes agámák, amelyeknek állandó bólogatása bosszantja a hitbuzgó mohamedánusokat, mivel azt hiszik, hogy az ördög csúfolja ki imádkozásukat. Ugyanezt a fajt figyeltem meg korábban a Vörös-tenger partjain, a sivatag pusztai völgyek kopár sziklafalain. Itt, a Bongo-földön éppúgy ott tanyázott a kunyhókban, mint az erdei fákon; legkedvesebb tanyája azonban a cölöpkerítés ócska faszerkezete volt, ahol ezer számra nyüzsögtek. Érdekes, hogy jóllehet a mohamedánusok gyűlölik, ürülékét azonban mégis gyüjtik, mert kendőző szert készítenek belőle.

A közönséges agáma (Agama stellio L.)

Közönséges agáma (Agama stellio L.).

A közönséges agáma abban különbözik a többiektől, hogy a törzse izmosabb, s farkát gyűrűsen körülfutó, szúrós pikkelyek födik. A majdnem háromszögletű fej lapos, a kantár környékén bemélyedő, a pofák tájékán kissé földuzzadt; a törzs hol inkább, hol kevésbbé zömök, a szabálytalan ráncokkal borított nyak vékonyabb a tarkónál és meglehetős rövid. A farok közepes hosszúságú, tövénél összenyomott, egyébként azonban hengeres. Végtagjai aránylag hosszúak és izmosak. Az orrlikak az arcorr csúcsán oldalt állók; a fülnyílás meglehetős nagy, a dobhártya látható. A felső testet egyenlőtlenül ormozott pikkelyek födik, míg az alsót zsindelypikkelyek borítják. A fejen apró, sokszögű pajzsok láthatók, ezek a nyakszirt meg a halántékok felé kúpalakú vagy tüskés pikkelyekbe mennek át.

Az agámák közt ez a faj érdekelhet bennünket leginkább, mert Európában is előfordul. Meglett korban 28 cm hosszú, amiből a farokra 17 cm esik. Színe és rajza, mint oly sok gyíké, jelentékenyen változó. A hátoldal barnássárga, amely feketésszürkéig sötétedhetik és szögsárgáig világosodhatik. Mustrázatát a hátvonal mentén nagyobb világossárga foltok és fekete pontok alkotják. Oldalai és végtagjai világosabb színűek szoktak lenni. Farkán, amely mindig inkább barnásba játszik, a hegye felé feketés gyűrűk vannak. Alsó teste sárgás alapon sötétfoltos, a farok alsó felülete azonban egyszínű, piszkos narancs- vagy okkersárga. A hímet a nősténytől főként aránylag nagyobb feje, 3–5 sor alfel-pórusa, valamint a hasa közepén kettős sorban sorakozó hasonló pórusai révén különböztethetjük meg.

A mi földrészünkön Szaloniki környékén, valamint az Égei-tenger néhány szigetén fordul elő. Ezenkívül Kis-Ázsia, Szíria, Mezopotámia és Egyiptom északi része a hazája. Ehrhard szerint a Kykladokon nem ritka, de seholsem oly gyakori, mint Mykonos-szigetén, ahol még a korábban űzött méhtenyésztést is lehetetlenné tette. Nagyon gyakori Kephalóniában is, ahol az odavalók ma is éppúgy hívják, mint Herodotos idejében: „krokodilos”-nak, vagy „korkodilos”-nak.

Nagyon gyakori gyíkja ez Alsó-Egyiptomnak is, ahol az arabok „hardun” néven ismerik. Ámbár látszólag esetlen állat, mozgási ügyessége dolgában alig marad el a mi gyíkjaink mögött. Futása kígyózó, de nagyon gyors. Ilyenkor magasra tartja fejét, s ezért nagyon vakmerő s arcátlan állatnak látszik.

Rendkívül gyorsan tud a datolyapálma koronájáig fölkúszni, mégpedig a fatörzsnek mindig a nézővel ellentétes oldalán. Ha a fáról lezavarjuk, minden tétovázás nélkül leveti magát a földre, s a hatalmas puffanás ellenére egy pillanatnyi pihenés után a legközelebbi pálmára kúszik föl. Bólogatása hasonló a már említett agámákéhoz. Egyiptomban a kígyóbűvölők éppúgy megfogják és nyilvánosan mutogatják a hardunt is, mint valamennyi nagyobb gyíkot. Napjainkban hozzánk is gyakran eljut. Én is többször ápoltam ilyen gyíkokat, de tüzetesebben nem foglalkoztam velük.

Simon a következőket írja a foglyok életmódjáról: „Eleinte fölötte félénk volt mind a két állat, úgyhogy vad futással menekültek búvóhelyeikre, még ha 10–15 lépésnyire voltam is a terráriumtól. Táplálékul naponta elegendő lisztkukacot adok nekik, néhanapján földigilisztát is, itt-ott tücsköt, legyet, pillangót is kaptak… Téli álmot nem aludtak, de ha órák hosszáig voltak a 0 fokhoz közelálló hőmérsékleten, éppúgy megdermedtek, mint a többi gyíkok. Közönséges szobalevegőben csakhamar ismét föléledtek.”

Bedriaga J. szerint a közönséges agámának is megvan az a képessége, hogy a nap vagy belső izgalom hatása alatt színét változtatja s egymás után különféle árnyalatokat válthat. „Az Erhardt-féle egészen fekete fajváltozatot – írja Bedriaga – Mykonos szigetén többször volt alkalmam megfigyelni, s ekkor azt tapasztaltam, valamennyi A. stellio, mihelyt a perzselő napot érzi, sötétebb árnyalatú lesz s lassanként oly fekete színt ölt, mint a szurok. A párzási ösztön szintúgy színváltozást idéz elő ezeken az állatokon. Így pl. ebben az esetben mind a fej felső része, mind pedig a nyakszirt szép téglavörös lesz. A hím színei mindig rikítóbbak, mint a nőstényéi. Ezt az ideiglenes, csak a párzás idején mutatkozó ékességet nem lehet mesterséges eszközökkel eltüntetni. Az én párzó gyíkjaim, amelyeket borszeszbe tettem, megtartották a fej és nyakszirt vörös színét.”