4. A varangyfejű gyíkok (Phrynocephalus Kaup)

Közép-Ázsia füves térségeinek és sivatagjainak jellemző kistermetű, fürge gyíkjai a varangyfejű gyíkok, amelyek néhány faja Dél-Oroszországban is előfordul. A nemzetségbe sok faj tartozik. Jellemző bélyegük a dobhártya elrejtett mivolta. Hátukon nincs taréj; comb- és alfelpórusaik sincsenek. A síkságokon lakó fajok tojást tojnak, míg a hegyes vidékeken és fennsíkokon élők elevent-szülők.

A szakállas varangyfejű gyík (Phrynocephalus mystaceus Pall.)

Nemzetségének egyik legnagyobb faja. Hossza a 18 cm-t is meghaladja. Minden rokonától megkülönbözteti a mindkét szájzugban látható pikkelyes lebeny. Hátoldalának alapszíne homoksárga, amelyen sötét hálós rajz és világos pontok ötlenek szembe. A test alsó oldala fehér; mellén és farka végén egy-egy fekete folt tűnik föl.

Úgy látszik, a nemzetség minden fajának megvan a képessége, hogy farka végét bekunkorítja, becsavarja. Lábujjainak külső oldalán tüskeképű, hosszú pikkelyei vannak; ez a fölszerelés az ásást könnyíti meg. Hazája Dél-Ororszország, Transzkaszpia és Turkesztán.

Zandernek idevágó megfigyelései szerint a szakállas varangyfejű gyíknak éppúgy szokása a homokba betemetkezni s éjjel így aludni, mint kisebbtermetű rokonainak. Nyilván a dombosvidéket kedveli, ahol mindig a napos oldalon sürög-forog. Az embertől rendszerint futásnak ered, de néha – a nélkül, hogy sarokba szorítanák – bevárja üldözőjét. Ilyenkor „haragos állás”-ába vágja magát, ami szerfölött mulatságos. Terpesztett és megmerevített végtagjain lehetőleg fölemelkedve, farkát be- és kicsavargatja. Fejét a támadó felé fordítva, magasra emeli, négyszögletes szemei villámot szórnak, széles száját egészen kitátja, miközben éles, hegyes fogsorát mutatja. S mindehhez a szájzugok mellett lévő lebenyek különös elváltozása járul. Ezek ugyanis tekintélyesen megduzzadva, félhold alakot vesznek föl. S minthogy mellső peremük a száj belsejének sötét rózsaszín színét veszi föl, valóban úgy látszik, mintha a kis állatnak rettentő nagy lenne a kitátott szája. Ez az ijesztő berendezés, az egyébként is nagyon gonosznak látszó arckifejezéssel párosulva, rendszerint fölötte hatásosnak szokott bizonyulni. S ha az ember nem elég óvatos, csakhamar alkalma lesz meggyőződni arról, hogy a kis állat föllépése nem is egészen üres ijesztgetés. Mert villámgyors ugrással néha nagy távolságból is ráugrik az eléje tartott ujjra vagy kézre s éles fogait oly mélyen vájja be, hogy a seb néha több napig is sajog. Ha az állat már harapott, s ezután megfogjuk vagy fölemeljük, végtagjait és farkát ernyedten lógatva, szemeit behúnyja; de amit fogaival megragadott, ezután sem engedi el.

Rendkívül érdekes, hogy a kis állat természete fogságban gyökeresen megváltozik: nemcsak társaival szemben békés, hanem egyáltalában föl sem ingerelhető.

Hazájában főként szárnytalan rovarokkal és galacsinhajtóbogarakkal táplálkozik. Zander azonban azt is valószínűnek tartja, hogy kisebb rokonait is fölfalja s e mellett az ott honos gyíkok tojásait is megeszi.