8. Tüskésfarkú gyíkok (Uromastix Merr.)

Észak-Afrika és Dél-Ázsia sivatagos vidékein nagy és otromba testű agámák, a tüskésfarkú gyíkok tanyáznak. A nemzetség ismertető jegyei: a háromoldalú, laposra nyomott, majdnem a teknőséghez hasonló fej, amelynek rövid arcorri része tompán legömbölyített, továbbá az esetlen, rövid, széles és alacsony törzs, valamint a szintén laposra nyomott farok, amelynek felső részén örvös pikkelyek számos keresztsora látható. Lábszáraik rövidek és izmosak, lábujjaik rövidek, karmaik erősen hajlottak. A fülnyílások nagyok s előlről hátrafelé összenyomottak; a dobhártya mélyen fekszik, de azért világosan látható. Metszőfogaik szélesek, s ezeket a zápfogaktól hézag választja el. Ráncos bőrüket egyforma, kerekített négyszögletes is pikkelyek födik; fejükön apró pajzsocskák vannak. Comb-pórusaik vannak.

A dabb (Uromastix aegypticus L.)

A dabb vagy egyiptomi tüskésfarkú gyík testének hossza a 60 cm-t meghaladja; ebből mintegy 25 cm-t a farokra kell leszámítanunk. Berg I. 75 cm hosszú példányról tesz említést, s Werner szerint ekkora termetű állatok Kairó környékén nem is olyan ritkák. Testének felső oldala egyenletesen sárgás – vagy szürkésbarna – olajbarna; állkapcsainak szegélye és homloka gyakran kékeszöld. A végtagok felső oldala sötétbarnán pettyezett; a farok sárgásbarna, alul világosabb.

Valamennyi tüskésfarkú gyíknak – eddig nyolc fajukat ismerjük – nagyon sajátságos a külseje; általában ügyetleneknek, gyámoltalanoknak látszanak; ám a valóságban nem egészen így áll a dolog. A dabb biztosan csak Egyiptomból, a Sinai-félszigetről, Arábiából és Dél-Júdeából ismeretes. Anderson szerint Egyiptomban ide-oda kanyargó, mély lyukakban tanyázik, amelyeket mintegy 4 lábnyi mélyre váj be a kemény homoktalajba.

Táplálék után állítólag csak korán reggel vagy napszállta után jár. Ha nyugtalanítjuk, testének hátsó felét lehetően magasra emelve, tüskés farkával hevesen csapkod. Napközben látni néha, amint karjaira támaszkodva fejét magasra emeli, ami bizonyos büszke tartást kölcsönöz neki. Így sütkérezik a sziklákon. Különösen kedvező helyeken, nevezetesen ott, ahol hozzáférhetetlen búvóhelyek vannak, gyakran jelentékeny számban tanyáznak. Természetes búvólikaik hiányában maguk ásnak maguknak.

Ha a dabbal találkozunk, kígyózó mozdulatokkal siet búvóhelyére, s ez a mozgás, testének rövid és otromba volta, valamint farkának merevsége miatt nagyon sajátos. Haladása azonban meglepően gyors. Üldözését az is megnehezíti, hogy farka segítségével futásának irányát villámgyorsan meg tudja változtatni. Járás közben a teste nem, legföljebb farka hegye érinti a földet. Ha még nem vette észre az embert, lassan, ingadozva bandukol s e közben jobbra-balra forgatja fejét, mintha a legnagyobb óvatosságra szorulna. Rejtekhelyére érve teljesen nyugodt lesz, föltéve, hogy bizonyos mélységig lehatolhatott. Ha véletlenül vagy ügyes megkerüléssel elvágjuk menekülése útját, szembefordul az ellenséggel, tompa sziszegést hallat s támadásra készül. Főfegyvere a farka, amellyel erős és érzékeny csapásokat tud osztogatni. Harapásra csak ritkán szánja rá magát, de ha megteszi, nem egykönnyen engedi el, amit megfogott, még ha állkapcsa beletörik is.

Minden tüskésfarkú gyík növényevő. A legkülönfélébb levelekkel, virágokkal, fűmagvakkal táplálkozik. A fiatalok a rovarokat is megeszik. Az arabok ugyan azt mesélték Tristramnak, hogy ezek az állatok sohasem isznak vizet, viszont tény, hogy fogságban sokszor látták őket inni.

Az arabok néha azért tartják fogságban a dabbot, mert hitük szerint szerencsét hoz. Viszont a beduinok azért tartják egy ideig, hogy meghízlalják s aztán megegyék.

Az indiai tüskésfarkú gyík (Uromastix hardwickei Gray)

Indiai tüskésfarkú gyík (Uromastix hardwickei Gray.).

A nemzetségnek egy másik faja az indiai tüskésfarkú gyík, amelynek testhossza 28 cm; ebből 16.5 cm a farkára számítandó. A dabbtól s legtöbb más rokonától abban különbözik, hogy tüskés pikkelyei másként vannak elrendezve, mert lapjaik nem érnek össze a fölületükön, hanem a kisebb pikkelyek 2–3 keresztsora választja el őket. Háta pikkelyei egyformák. Arról is könnyen fölismerhető ez a faj, hogy combja mellső felén nagy fekete foltot visel. Máskülönben hátoldala homoksárgától a vasszürkéig ingadozó, alsó oldala pedig egyszínű szarufehér.

Ez a tüskésfarkú gyík, amely gyakran eljut állatkertjeinkbe is, Észak-Indiában és Beludzsisztánban honos.

Életmódjáról fogságban tartott példányokon tett megfigyelések alapján Fischer közöl néhány érdekes dolgot. Minthogy a nagy forróságot nehezen tűri, aligha sivatagi állat. A nedvességet viszont, még ha meleg is, nem keresi, de nem is kerüli. Alkonyat után éjjeli tanyájára megy. Az egyetlen hang, amit hallat, meglehetős erős sziszegés.Teljesen ártalmatlan. Farkcsapásokat csak akkor osztogat, ha már sokáig ingerelték. Egymással jól megférnek, más állatokkal nem törődnek. Fogságban nemcsak szelídséget, hanem valósággal ragaszkodást tanusít ápolója iránt. Már néhány hét mulva meg lehet simogatni. Az állat úgy megy az elébe tartott csemege után, mint a kutya, s nem soványkodik, hanem élénk és okos marad mindvégig. A lisztkukacot nagyon kedveli.

Látása és hallása nagyon éles. Ami ízlését illeti, rövid, rózsapiros nyelve valóban hihetetlenül érzékeny. Olyan különbségeket is megérez, amilyenre az ember képtelen. Nyelve egyúttal tapintó- és fogóeszköz is. Sokat és szívesen ás, s ilymódon rendetlenséget okozhat a terráriumban. Horgosan görbült karmai is azt látszanak bizonyítani, hogy a szabadban üregeket szokott ásni.