1. Anoliszok (Anolis Daud.)

Amerika melegebb vidékein nagyon elterjedt a leguánoknak egyik igen kedves nemzetsége, amelynek tudományos nevéül az Antillákon közhasználatban levő anolisz nevet választották. Jellemző bélyegeik: kúpos fej, karcsú test, a karoknál hosszabb lábak, rendkívül különböző hosszúságú lábujjak, szokatlanul hosszú, görbült, hegyes karmok, igen hosszú, vékony farok, valamint az igen piciny pajzsocskákból álló pikkelyruha. Fogazatuk elől kissé görbült, kúpos, hátrább összenyomott, háromcsúcsú fogakból áll. A szárnycsontokon is vannak apró fogacskák. Színezetük pompás színekben ragyog és színváltoztató képességük sokkal nagyobb, mint a közismert kaméleoné.

A nemzetségnek máig 150-nél több faját ismerjük, de még ma is úgy áll a dolog, hogy Dél- és Közép-Amerikában nem fordul meg olyan utazó, aki újabb anoliszfajt ne fedezne föl. Anoliszokkal mindenütt találkozunk; erdőkben, pusztákon éppúgy, mint emberi lakásokban. Mindenütt nagyon serényen és rendkívüli ügyességgel üldözik a bogárságot. Egész napon át serénykednek s rokonaikkal is állandó háborúságban élnek.

A párharcnak csöndes szemlélői is akadnak, többnyire nőstények. Párzási időszakban élénkebb minden mozdulatuk. A nőstény fa vagy fal tövében kezeivel gödröt ás s ebbe rakja piszkosfehér tojásait. Kiköltésüket a napra bízza.

Szeretetreméltó lényük barátjukká tette az embert, aki nem üldözi. Megfelelő ápolás esetén fogságban hosszabb ideig elélnek s így Európába is gyakran hozzák.

A vöröstorkú anolisz (Anolis carolinensis D. B.)

Vöröstorkú anolisz (Anolis carolinensis D. B.).

Jellemző bélyegei a következők: feje megnyúlt, lapos és háromszögletű, teste éppoly magas, mint széles, farka csaknem hengeres, tövénél összenyomott, csúcsán örvösen elhelyezkedő, kicsiny, bordás pikkelyekkel fedett. Élő állatok felső oldala ragyogózöld, alsó fele ezüstfehér, a toroklebeny égő vörösszínű, a halántéktáj fekete, a váll kék szemfolttal díszített, míg a farok feketén pettyezett. A zöld alapszín azonban barnásba, sőt barnába és más színbe is átmehet. Schomburgk szerint a fölizgatott állat a zöldesszürkétől a sötétszürkén és barnán át a ragyogózöldig az elképzelhető összes színárnyalatokat bemutatja. A mustrázat hasonlóképp nagyon változó. Az állat testhossza az ivar szerint 14–22 cm s ebből kétharmadrész a farokra számítandó. A hímek, mint más gyíknemzetségekéi is, nagyobbak, erőteljesebbek és élénkebb színűek, mint a nőstények.

Louisiana, Karolina államokban, valamint Cuba szigetén a vöröstorkú anolisz a legközönségesebb hüllők egyike: fákon és kertek kerítésein éppoly gyakran találkozhatunk vele, mint a házak külső falán, sőt a lakások belsejében is. Holbrook szerint ez a gyík épp annyira eleven, vidám, mint tolakodó és harcias természetű teremtés, amelyet az ember jelenléte a legkisebb mértékben sem aggaszt vagy befolyásol. A földön való futása rendkívül gyors s minthogy ilyenkor fejét magasan hordja, nagyon kecsesnek mondható: az ember azt vélné, hogy nem is fut, hanem repül. A fákon való kúszásban és ugrándozásban is meglepően ügyes; távolságban saját hosszának tizenkétszeresét is átugorja. S már akkor is megkapaszkodik, ha egyetlen levelet elkap, mert kiszélesedett ujjainak segítségével egy pillanat alatt úgy megtapad, mint a gekkók. Még a simított deszkalapon, sőt üvegen is meg tud tapadni s így az sem csoda, ha a szoba mennyezetén is futkározik.

Táplálékát az állatország szolgáltatja. Schomburgk szerint darazsakat és egyéb fullánkos rovarokat is veszély nélkül elfogyaszthat. A párzás idején fokozódik az anoliszok élénksége s bizonnyal nem meglepő, hogy a hímek késhegyig menő párviadalokban iparkodnak vetélytársaikat legyőzni. Ha pedig egymás állkapcsát kölcsönösen megragadják, jó hosszú ideig tartják így egymást fogva. Ilyen alkalmakkor figyelhető meg legjobban gyors színváltoztató képességük. Őszkor valamennyien megnyugszanak s nagyobb csoportokban is békésen férnek meg egymással.

Schomburgk rendszerint két tojást talált a petevezetékben s ezek egyikének érettségi foka mindig előrehaladottabb volt, mint a másiké. A nőstény semmi gondot sem fordít tojásai elhelyezésére s így hol valami homokos helyen, hol pedig sziklán vagy éppen a szoba padlóján pottyantja el. Shufeldt megfigyelte, hogy az anoliszoknak a házimacska a legnagyobb ellensége. Lényük általában a mi ügyesebb gyíkjainkéhoz hasonlatos, de ez utóbbiaknál jobb kúszók.

Az anoliszokat egyesek kivételével nagyon nehéz egymástól fajilag elkülöníteni s minthogy általában véve életmódjukban is megegyezők, a további fajok ismertetésére itt nem térünk ki.