1. Nyakörvös gyíkok (Lacerta L.)

Az összes magyarföldi fajok ebbe a nemzetségbe tartoznak. Ismertetőjegyeik: többé-kevésbbé karcsú test, a törzsnél mindig hosszabb, hengeres és hegyes fark. Testüket és hasukat pajzsok födik; törzsüket gyűrűkbe rendezett apróbb, farkukat örvösen összeállított nagyobb pikkelyek borítják, amelyek az alsó nyakon kitűnnek nagyságukkal és kerek örvvé egyesülnek. Innen a nevük. Ujjaik nagyon különböző hosszúságúak.

Ebbe a nemzetségbe nagyon sok faj tartozik, s ezek egymástól nehezen különböztethetők meg. Az idetartozó gyíkokat csoportokba osztjuk be, amely csoportok a fejalkotás, valamint a pikkelyek stb. révén ismerhetők föl. Az egyik ilyen csoportot, nevezetesen a fali gyíkokét, Méhely két törzsre osztja. A Dél-Európa és Nyugat-Ázsia sziklás hegyvidékeit lakó ódonszabású gyíkokat (Archaeolacertae) többnyire laposabb fej és hosszú, gyönge, rendkívül törékeny farok jellemzi, amelynek felső oldalán levő minden pikkelye hátsó peremén látható érzőidegvégződés; viszont a rendszerint füves helyeken s csak kivételesen sziklás helyeken előforduló újszabású gyíkok (Neolacertae) vaskosabb fejűek, erőteljes s különösen mozgásuk, ugrásuk alkalmával nagyon igénybevett farkukon vagy hiányoznak, vagy pedig fejletlenek az idegvégződések. Ez utóbbiak Dél-Európa és Észak-Afrika lakói. Ennek a nemzetségnek európai képviselői is oly nagy számban vannak, hogy még ezek mindegyikéről sem emlékezhetünk meg.

A pávaszemes gyík (Lacerta ocellata Daud.)

Délnyugat-Európában és Észak-Afrikában honos a család legnagyobb s egyúttal legpompásabb képviselője, a pávaszemes gyík, amelynek hossza 41–61 cm, sőt Bedriaga szerint az 1 m hosszúságot is eléri. A faj pikkelyei szembetűnően kisebbek, mint a nembeli többi rokonokéi. A test körül legkevesebb 70 pikkely van, amelyekből azonban 8–10 haspajzsnak számítandó. A fej felső részét nagy pajzsok födik, amelyek közül a fej hátuljának pajzsa kiválik nagy szélességével. Színe barnás, a fej oldalai zöldek, a hát sötét alapját oly sűrűen tarkítják a zöld vagy sárgás, egymásba folyó vonalak, hogy néha a világos szín válik túlnyomóvá. Ezenkívül mindkét oldalát körülbelül 25, feketével szegélyezett kék folt tarkítja; az alsó test egyformán világos sárgászöld; valamennyi többi rész többé-kevésbbé élénkzöld vagy zöldesszürke színű. A fiatalabb állatok sötétebb olajbarna színükkel és nagyobb számú fehér vagy kékes, feketével szegélyezett szemfoltjukkal különböznek az idősebbektől.

A pávaszemes gyík az Ibériai félszigeten, Dél-Franciaországban, valamint Itália északnyugati partvidékén addig terjed, ameddig az olajfa. Algírban és Tuniszban, a Szaharától északra elterülő vidékeken valamivel kisebb és zöldebb fajváltozata (var. pater) helyettesíti, amelynek csak nyolc haspajzssora van, s a hímek kék foltjai nem szegélyezettek, sőt esetleg egészen hiányoznak is. Marokkóban még kisebb fajta (var. tangitana) pótolja, amelynek csak 6–8 haspajzssora van.

Gyakran volt módomban a pávaszemes gyík megfigyelése. Rendszerint valami odvas fa körül sürög-forog, nem ritkán némi magasságban a föld színe fölött, sőt kúszik és mászkál is az ágakon. Az ember közeledtére gyorsan abba az üregbe menekül, amelyben lakik; eltűnik benne, s aztán a lyukon kidugja a fejét, hogy kémlelődjék. Ameddig csak teheti, mindig kereket old, de nem a kutyák és macskák elől, mert ezekkel bátran szembeszáll, nekik ugrik, fogaival belecsimpaszkodik az orrukba vagy a nyakuk elejébe s ezzel rendesen el is kergeti őket. Ha véletlenül elvágják üregétől, fölkúszik a legközelebbi fára, fölszalad a rézsutosan álló ágakon és leskelődve, hallgatózva figyeli, hogy üldözik-e. Ha üldözik, gyakran hatalmas szökéssel leugrik a földre s most már valami üregbe siet. Ha kő alá bujt, s ezt a követ fölemeljük, rendesen erősen lelapul a földre, s ilyenkor könnyű megfogni. Ha ügyetlenül fogjuk meg, akkor harap, többnyire nagyon alaposan, s éles karmainak is iparkodik hasznát venni. Egyáltalán senkinek sem tanácsolnám, hogy a nagyobb példányokat puszta kézzel fogja meg a szabadban. Elég bajjal jár a védekezés is ellenük, ha dühösen beleharaptak és belecsimpaszkodtak a nadrágba vagy csizmába.

Táplálékuk többnyire az, amit a mi gyíkjaink is esznek. Erejükhöz mérten azonban jobb szeretnek nagyobb állatokra vadászni, legkivált más gyíkokra, fiatal kígyókra és egerekre. Mellékesen azonban megeszik a szőlőbogyót, friss fügét és más édes gyümölcsöt is. „Ha zsákmányt lát – mondja Schinz– merően a zsákmányra függeszti villogó szemeit, s a legnagyobb sebességgel ráugrik, megragadja fogaival, néhányszor hevesen megrázza a fejét, s aztán lassan lenyeli a megfogott és szétmorzsolt állatot. Ezután nagy elégedettséggel megnyalogatja szája szélét, mint tejet ivott macska. Duges megfigyelte, hogy madarakat és hüllőket is fölfal, még a maga fajtájából valókat is. Két fogoly pávaszemes gyík közt, amelyeket ez a búvár ápolt, az egyik vemhes nőstény volt, amelynek tojásai majdnem érettek voltak a lerakásra; s ennek a gyíknak testi terjedelme – a búvár legnagyobb meglepetésére – napról-napra csökkent a nélkül, hogy Duges csak egyetlen egy tojást látott volna. Ellenben az ürülékükben ráakadt a tojások maradványaira, s később azt is látta, hogy pávaszemes gyíkjai más gyíkok és kígyók eléjük rakott tojásait is fölfalták. Az apróbbakat habár némi nehézséggel, egészben nyelték le, a nagyobbakat viszont feltörték s tartalmukat úgy nyalták föl, mint egyéb folyadékot. Egyébként valamennyi nyakörvös gyíknak megvan a hajlandósága a kannibalizmusra, s főként a hímek egyenesen vadásznak a saját fajbeli fiatalokra.

Nász idején a hímek elkeseredetten harcolnak egymással, mind a szabadban, mind a fogságban s támadásaik kivált az ellenfél farkára irányulnak. A 6–10 tojást rendszerint az olajfa pudvájába rakják. Tofohr megfigyelése szerint a fiókák 90 nap mulva bújnak ki. Werner azt tapasztalta, hogy az algíri pávaszemes gyíkok a pázási idő után is szívesen élnek párosan, amit egyébként a mi zöldgyíkunkon is megfigyeltek.

Míg Spanyolországban laktam, Reinhold öcsémmel egyetemben nagyon gyakran fogtunk pávaszemes gyíkokat, de kalitkában sohasem figyelhettük meg, mert szállodáink női személyzete mindig roppant izgatott lett, valahányszor kirándulásainkról ilyen gyíkkal tértünk haza s az állatokat titokban vagy szabadon engedték vagy pedig elpusztították. Fogságban való életmódjukat legjobban Tofohr írja le, akinek alkalma nyilt nagyobbszámú pávaszemes gyík megfigyelésére; neki szaporításuk is sikerült.

„Ha ezt a termetes gyíkot – amely fogságban sohasem szelídül meg annyira, mint közeli rokona, a zöldgyík – valamely rejtekhelyünkről megfigyeljük, bizonyára rendkívül meglep, hogy zömök termete ellenére szinte példátlan ügyességet tanusít a kúszásban s villámgyors futását bátran hasonlíthatjuk a hardunéhoz… Különösen a párosodás idején figyelhettem meg hajszolódásaikat. A szerelemre vágyó hímek elkeseredetten viaskodnak egymással s kölcsönösen nagy dühhel hajszolják egymást. Mihelyt összeakaszkodnak, dühösen marakodnak s amikor néztem őket, gyakran aggódtam, hogy pompás hosszú farkuk áldozatul esik, mert leginkább ez volt a támadás célja. S csakugyan gyakran vesztették el ilyenkor farkukat. A nőstényeket mindig jámborabbaknak találtam; többször volt olyan példányom, amelyik – noha bizonyos aggódó tartózkodással, de – kezemből is elvette a nyujtott falatot. A feldühödött hímek különben gyakran egymás fejébe, hasába vagy combjába is belemártották fogaikat, vagy pedig egymás állkapcsát ragadták meg kölcsönösen s ilyenkor perceken át dulakodtak és hengergőztek ide-oda a földön, amíg végül megelégelték ezt a viaskodást. Mindig csodáltam, hogy ilyetén goromba dulakodás és marakodás közben aránylag ritkán harapták egymást véresre. Azt pedig tapasztalatból tudom, hogy állkapcsaik, illetőleg fogaik valóban alkalmasak véres sebek ejtésére. Sőt azt is megfigyeltem, hogy párosodás alkalmával a hímek a nőstényeket rendesen véresre harapják. Ez különösen akkor fordult elő, amikor hiány volt megfelelő számú nőstényben. Amikor a hím a kiszemelt nőstényhez közeledett, valóban érdekes színjátékszámba menő volt viselkedése. A hím úgy nekiszegte a fejét, mint az öklelni készülő dühös bika; hátát felpúposította, akár csak a kandúr, egész testét sajátságosan kétoldalt belapította, lábait megmerevítette s ennek következtében teste magasabbnak és boltozottnak tűnt fel. Ilyen alakot öltve méltóságos léptekkel menetelt a nőstény felé. Kalitkáját a mi éghajlatunk alatt nappal jóformán állandóan fűtenünk kell, mert különben csak a legforróbb nyár déli óráiban friss s csak ilyenkor van étvágya, míg hosszabb ideig tartó hűvös időben lesoványodik s csakhamar el is pusztul. Ezzel szemben éjszaka hűvösen tartsuk; minél hűvösebb a helye, annál jobb.

„Télen, habár csak rövid ideig, de pihennie kell. Legjobb tehát hűvös, de fagymentes helyre tennünk, hogy téli álomba merülhessen. Spanyolországi pávaszemes gyíkjaimat három hónapig, az algíriakat két hónapig hagyom pihenni.”

„De bárhonnan származtak légyen, a pávaszemes gyíkok csodálatos teremtések. Bárki szemlélte meg terráriumaimat, legelsősorban hatalmas zöldgyíkjaim szúrtak szemet s mindenki nagy érdeklődéssel figyelte sürgölődéseiket. Hajszolódásuk egyenesen leírhatatlan. Amikor az erőteljes állatok kergetőznek, csak úgy dübörög, döng az egész alkotmány. A porondot hatalmas erővel lódítják szerteszéjjel, hogy csak úgy harsognak az üvegfalak; s ami nincs szorosan szöggel, csavarral helyhezrögzítve, ugyancsak szanaszét repül.

„Táplálék tekintetében nem válogatósak. Azt mondhatjuk: mindenevők, de főként – sokatevők! Egy-egy gyík egész kényelmesen fölfal 50 lisztkukacot egy étkezésre. Egyszerre hármat-négyet ragad föl a tálkából. Különös étvággyal fogyasztják a földigilisztát. Ebben a tekintetben úgy viselkednek, mint a zöldgyíkok.”

„Ez év májusában – írja tovább Tofohr – az iskolásgyerekek sok cserebogarat hoztak. Ezek valósággal ínyencfalatok voltak pávaszemes gyíkjaim számára. Amikor a kapálódzó, félig dermedt cserebogarak a meleg terráriumban magukhoz tértek s ott nehézkesen ide-oda röpködni kezdtek, csakhamar kezdetét vette az irtózatos mészárlás. A gyíkok itt is, ott is megragadtak egy-egy bogarat, egyetlen harapással szétmorzsolták s védekezésre képtelenné tették, s ekkor szájukban tartva hevesen a földhöz csapkodták. Ezen az úton-módon ügyesen leválasztották fedőszárnyaikat, amelyek nem voltak ínyükre a gyíkoknak s talán nyeléskor is akadályul szolgáltak. A cserebogarakon valósággal meghíztak gyíkjaim. Gyakran adtam nekik nagy svábbogarakat is, amelyek szintén ízlettek neki. Első pávaszemes gyíkomon ugyan azt kellett tapasztalnom, hogy mindennemű növényi eledelt megvetett, később azonban azt láttam, hogy gyíkjaim mindenféle édes gyümölcsöt szívesen megettek. Banánt, szőlőt, cseresznyét, barackszeleteket nagyon szívesen fogadtak el. Bizonyára nem kell külön hangsúlyoznom, hogy kis gyíkokat nem szabad a pávaszemes gyikok kalitkájába tennünk, mert azokat azonnal felfalják vagy legalább agyonharapják.”

Az erélyesen védekező pávaszemes gyíkokat jóval kevesebb ellenség fenyegeti, mint kisebb termetű rokonait. Legveszedelmesebb ellensége a kígyászsas, az ölyv s a holló. A spanyolok nevetséges módon félnek tőle s félelmükben ott pusztítják, ahol érik.

A zöld gyík (Lacerta viridis Laur.)

Zöld gyík (Lacerta viridis Laur.).

A Magyarországban honos fajok közt nagyságra és szépségre a zöld gyík a legelső. Nálunk körülbelül 30 cm hosszúra nő, míg délibb vidékeken a 63 cm hosszúságot is eléri (Méhely). A fej és törzs azonban ennek legfeljebb csak harmadrészét teszi s a törzsnél kétszerte hosszabb farok miatt nagyon karcsúnak látszik. Igazában izmostestű állat. A fej pikkelyezése azzal tűnik ki, hogy az orrlyuk mögött rendesen két kis orrkantárpajzsocska éppen egymás fölött fekszik, a nyakszirt pajzsa háromszögű és nagyon apró, s a halánték tája szabálytalan pajzsokkal és pikkelyekkel födött. „A szemöldökpajzsokat apró, kerekded szemcsék választják el a szemhéj fölötti pajzsoktól; a hát pikkelyei hosszúkásak, kerekded hatszögűek s ormósak, a has felé közelítők nagyobbak és laposabbak, de a hát és testoldal pikkelyei között folytonos átmenet észlelhető. Torokránca kivehető; a nyak alján álló, nagyobb pajzsok alkotta nyakörv fogazott; a haspajzsok nyolc hosszsorban állanak; a szélső sorok pajzsai aprók; egy pajzs hosszára a hát két pikkelysora megy. Farkpikkelyei hosszúkás ötszögűek, hátul hegyesek s a hátoldalon állók ormósak. Mellső végtagjai előfelé hajlítva az orrnyílásokig, a hátulsók hónaljig érnek. A hím farktöve duzzadt. A comb alsó oldalának hátsó szélén 16–20 mirigy szájadéka (a comb-pórusok) tűnik elő.” (Méhely) Az állközti csontban 9–10, a felső állkapocsban mindkétfelől 19–20, az alsóban ellenben 23–34, végre a szárnycsontokon mindkét oldalon 8 nagyobb s néhány kisebb fog van.

A hím a nősténytől hosszabb és domborúbb feje, duzzadtabb farktöve, izmosabb lábai s többnyire jelentékenyebb nagysága révén különbözik. Mindezeken fölül színezete is elütő. Élénk, gyakran ragyogó zöld; a színezet a kékestől a smaragdzöldön át a fűzöldig változhatik, az alsó test zöldessárga. A felső testet fekete pontok díszítik, ezek a fejen foltokká szélesedhetnek. Ezzel szemben az alsó test, a gyakran kékszínű torok és alsó állkapocs kivételével mindig egyszínű. A nőstény színe ugyan elég gyakran hasonlít a híméhez, a torka is gyakran kék, de rendszerint többé-kevésbbé barnába játszó, az oldalakon sárgásfeketével szegélyezett, hosszanti sorban álló foltokkal díszített a pikkelyruhája. A fiatal állatok színe túlnyomóan bőrbarna, 1–2 sárga oldalcsíkkal. Mind a két ivar különben eléggé lényeges ingadozásoknak van alávetve, amennyiben kora és hazája szerint meglehetősen különböző. Egészen fekete példányok is előfordulnak.

A zöld gyík hazájának a Földközi-tengertől keletre és északra eső országokat tekinthetjük. Nagyon gyakori Spanyolországban és Portugáliában, a Balkán-félszigeten a legközönségesebb fajok közé tartozik; ugyanúgy Kréta-szigetén, Kis-Ázsiában, Sziriában mindenütt gyakori s itt fejlődik a legnagyobbra (var. major); honos továbbá Perzsiában, Kaukáziában, Transkaspiában (var. strigata), s végül szórványosan Ausztriában és Németországban is találjuk.

Föltéve, hogy a talaj szilárd kőzet (mészkő, homokkő vagy pala), minden hely jó neki tartózkodásra: akár síkság, akár dombos vagy hegyes a terület. A tenger színétől egészen 1000 m magasságig, sőt még magasabbra is fölnyomul. Ahol gyakori, mindenütt találkozhatunk vele: sziklákon vagy naptól áthevített köves helyeken, utak, ösvények és folyampartok mentén, az előhegységekben és bokrokban, ritkábban a síkon vagy a szőlőhegyeken. „Egy bokorban – írja Bedriaga – van a rejteke egy zöld gyík párocskának. Az állatok mindig bizonyos távolságban sütkéreznek búvóhelyüktől, hogy a bokor miatt a legcsekélyebb árnyék se essék rájuk. Egész hosszúságukban elnyúlva fekszenek valami kövön, s élénk színük szembetűnő módon üt el a sziklától.” A zöld gyík nagyon szeret bokrokra, sőt fákra is felkúszni, hogy sütkérezzék. Dél-Franciaországban majdnem valamennyi vízfolyás mentén honos; kitünően úszik és bukik.

Mozdulatai bámulatra méltók; éppoly gyorsak, mint ügyesek, éppoly kecsesek, mint fürgék. „Villámhoz hasonlóan keresztezi az utakat” – énekli róla Dante. „Ha ugrik – mondja Leydig – kinyujtott farkkal, mint a nyíl röpül egyenes irányban jó darabon, sokszor még célján túl is.” Ha üldözik, a fákon keres menedéket. Ha még ott is nyugtalanítják, akkor gyakran hatalmas ugrásokkal menekül le a földre s kövek alá vagy földi likakba búvik. „Hogy milyen fontos a hosszú farok a gyors, egyenes irányú mozgásra – jegyzi meg Leydig – mindjárt világossá válik előttünk, mihelyt oly gyíkot látunk, amelynek csonka a farka. Ezek, ámbár rohannak, mégsem bírnak nyílsebesen haladni, hanem egyszerű futással, testük gyors kígyózásával iparkodnak menekülni.”

A zöld gyík minden egyéb képesség terén is vetekszik fajbeli rokonaival. Éppoly óvatos, mint eleven; éppoly okos, mint fürge. Ha az öreg, többnyire magányosan élő hímek valamelyikét többször egymásután hajszolják, a nélkül, hogy megfoghatták volna, akkor a sütkérező állat annál hamarább vonul vissza rejtekébe, minél többször közelednek hozzá. S rendkívül figyelemre méltó, hogy a zöld gyík nagyon jól megkülönbözteti s meg is tudja ítélni a jól megterhelt parasztot, mert ettől mit sem tartva, nyugodtan engedi közelében elhaladni; a városlakót viszont alig pillantja meg, tőle idejében azonnal menekül. Csak akkor törődik bele sorsába, további szökés-kísérletek nélkül, ha ismételten hajszolják, s valami lazán fekvő kő alá menekül, amelyet fölemelnek. Szintúgy megesik néha, hogyha feléje sujtanak és nem találják el, ijedten helyben marad. De akkor harapással védekezik, ami természetesen sohase lehet veszedelmes az ujjunkra. Más eset az, ha a maga fajtájabelivel keveredik harcba. Mivel, mint általában minden gyík, szereti a társaságot, ott, ahol gyakoribb, rendesen békességben él ugyan fajbeli társaival, de a gyöngébb fajokkal szemben érezteti felsőbbségét. Ezt néha saját fajának ifjabb tagjaival szemben is megteszi.

Gyík-faló kígyókkal szemben gyakran eredményesen védekezik; de viszont természetes, hogy Dél-Európa nagyobb siklói a legerősebb zöld gyíkkal is végeznek.

Igen érzékeny a zöld gyík a hang iránt is. Az erősebb csattanástól valósággal megrémül. Az erős kiáltástól vagy a pálcaütés csattanó hangjától annyira megriad, hogy mozdulni sem képes, hanem mereven megáll, fölemelt fejjel bámul, s hol az egyik, hol a másik karját emeli föl s görcsösen megrángatja, mialatt teste nyugalomban marad, míg csak lábaival rúgáshoz hasonló mozdulatokat nem tesz, s ez által farka hullámozni kezd. (Kardos Á.)

„Táplálékát – írja Méhely– csaknem kizárólag lágy testű rovarok képezik; főleg a lepkéket, hernyókat, legyeket, méheket, tücsköket, lótetűt, sáskát és szöcskéket kedveli; megeszi a pókot, szükségből a mezei poloskát, s földi gilisztát is, de ez utóbbit – mint fogságban tartott példányaimon tapasztaltam – nem kedveli, ami annál feltűnőbb, mert Boettger szerint a németországi zöld gyík nagyon szereti a gilisztát. Étkezése befejeztével sokáig nyalogatja az orrát s állkapcsait. Víz nélkül nem lehet el, s olykép iszik, hogy csak nyelvének alsó lapjával érinti a vizet és aztán gyorsan visszahúzza. A szabadban a harmatcsöppeket nyalogatja, fogságban a vizes edényből is iszik.

„Táplálékát tekintve határozottan hasznos állat s legföljebb a méhesek közelében nem tanácsos tűrni, mert nagyon falánk, s ha a méhekre rászokott, egy nyár folyamán egymaga többezer méhet elfogdos.” Azonban habozás nélkül megeszi a kisebb gyíkokat is.

„Az Alpoktól délre novemberben, Németországban majdnem egy hónappal korábban vonul téli alvásra; Görög- és Spanyolország déli részében egynémely télen át mindig eleven. Magyarországon Budapest környékén öregeket október végén már ritkán lehet látni, míg fiatalokat november közepén, sőt végén is lehet találni a szebb napokon. Brassó vidékén pedig Méhely megfigyelései szerint „téli rejtekét általában április második hetében hagyja el s október első felében vonul vissza”.

Májusban vagy júniusban, a most teljes színpompájukban ragyogó hímek elkeseredett harcokat kezdenek vetélytársaikkal, amelyek szintén párzani vágynak, s e közben az egymást maró összekapaszkodott lovagok egyike, vagy néha mindketteje is elveszti a farkát. Az említett időben történik a párzás. Egy hónappal később a nőstény 8–11, az északafrikai fajta állítólag 15–22, babnagyságú és ugyanolyan alakú, piszkosfehér tojást tojik valami megfelelő helyen, s ezekből körülbelül ismét egy hónap mulva, tehát júliusban, kibújnak a fiókák és csakhamar éppúgy élnek, mint az öregek.

Boettger O. volt az első, aki megírta, hogy nász idején a nőstény is ragyogó kék tokával pompázik. A tavaszi vedlés április 15-én volt meg és július 15-én kezdődött a második vedlés. „A fürdés kedvenc szórakozása gyíkomnak – írja Boettger – még az igen hideg vizet is szerette. Gyakran láttam, hogy félóráig is elhevert a vízben. Nagyon meleg időben azt is észrevettem, hogy, különösen délutánonként, a lombok árnyékába húzódott. Az éjszakát mindig födött búvóhelyén töltötte.”

A már fölsorolt ellenségein kívül leginkább a szigorú telektől s a nedvesen hűvös nyaraktól szenved legtöbbet a zöld gyík. Charpentier beszéli, hogy a zöld gyík nagyon gyakori volt Bex mellett az 1829/30-iki zord tél előtt, azután azonban hosszabb ideig csak ritkán volt látható, mivel az állomány nagyobb része a nem elég mély likakban az erős fagy következtében kétségtelenül elpusztult.

A fürge gyík (Lacerta agilis L.)

Fürge gyík.

„A zöld gyíknál mindig kisebb – írja Méhely – hossza legföljebb 25 cm, legtöbbször azonban csak 20–21 cm hosszú, termetre nézve összes honi gyíkjaink között a legzömökebb; farka csak másfélszer hosszabb testénél. Feje rövid, vastag, tompaorrú. Állkapcsai és szájpadlása fogasak. Az orrnyílás mögött álló négy kantárpajzs közül az első három háromszögalakúan szokott állani, mégpedig az első kettő egymás mögött, a harmadik pedig fölöttük, úgyhogy alapjának egyik felével az elsőre, másik felével a másodikra támaszkodik, e tekintetben azonban nagy a változatosság, mert a három pajzs közül gyakran csak kettő, s olykor csak egy van meg. A szemöldökpajzsok s a szemhéj-fölötti pajzsok között soha sincsenek szemcseszerű pikkelyek. Halántékát nagy, sokszögű pajzsok födik, melyek közül a halánték felső szélén, a fejvérthez csatlakozólag, rendesen két nagyobb, téglaalakú pajzs válik ki. A hát közepét 6–12 hosszanti sorban húzódó keskeny, hatszögletes és ormós pikkelyek foglalják el; a testoldal pikkelyei ezektől nagyon elütők, szélesek és símák. Igazi torokránca nincs; a nyakörve fogazott. Haspajzsai 8 hosszanti sorban állanak; a külső sorok pajzsai kicsinyek; egy haspajzs hosszára a hát két pikkelysora megy. Farkpikkelyei hosszasak, hátul csúcsosak, s úgy a hát, mint a hasoldalon állók ormósak; a hasoldalon levők csúcsos széle áttetsző, színtelen. A hátsó lábak sohasem érnek hónaljig. A hím farktöve duzzadt. Combmirigyeinek száma egy-egy oldalon 11–18.” Az állközti csontban 9, a felső állkapocsban mindkét felől 16–16, az alsóban 20-ig terjedhet a számuk, a szárnycsontokon, beleértve az apróbbakat is 10 hátra és befelé görbülő fog van.

„Színezet tekintetében – írja Méhely – nagy a változatosság. Ruhája általában két főtípus szerint színeződik, a szerint tudniillik, vajjon a hátoldal vörösbarna-e, vagy más színű?” A tőalakot Bedriaga var. typica gyanánt különbözteti meg a vöröshátú változattól (var. rubra Laur.=erythronotus Fitz.)

A hím uralkodó színezete a hátoldalon – a középtáj kivételével – többé-kevésbbé az élénk zöld, a nőstényé pedig szürke; a fejtető, a hátcsík, valamint a farok többnyire barna, az áll s az alsó oldal zöldes vagy világos sárgászöld a hímeken, vagy pedig sárgás vagy fehér a nőstényeken. A háton végig futó sáv, nőstényeken az oldalak is hosszanti sorokba helyezkedő fehér foltocskákkal tarkítottak; ezek valóságos szemfoltokká fejlődhetnek. A hasoldal feketén pettyezett is lehet. A hím színezete némely esetben nagyon megközelíti a zöld gyíkét.

A fürge gyík az Alpoktól egész Dél-Angliáig és Svédországig, a Kaukázustól a Finn-öbölig és nyugat felé egészen Közép-Franciaországig mindenütt elterjedt. De hiányzik az Alpoktól délre, s minél följebb megyünk észak felé, annál ritkább. Az Ural-hegységen át kelet felé egész Nyugat-Szibériáig és messze be előre nyomul ázsiai Oroszországba. Méhely 1100–1200 m magasságban (Dongókő, Magura) gyüjtötte a Bodzai-hegységben a fürge s az elevenszülő gyíkot. A Magas-Tátrában még 900 m magasságban is előfordul mind a törzsalak, mind pedig a var. spinalis Werner. Ez utóbbit arról lehet fölismerni, hogy a háta középvonalában egy keskeny, világos szalag vonul végig. Észak-Tirolban egészen 1200 m magasra fölhág, míg Waadt kantonban – Pittier és Ward szerint – egészen 1380 m-ig, sőt a Dalmáciában még 1760 magasságban is előfordul.

Kedvenc tartózkodási helyei a napsütötte dombok lejtői, jelesen az olyanok, amelyeket törpe bokrok díszítenek, továbbá köves helyek, sövények, erdő- és útszélek, s legkivált a vasúti töltések. De található a gyéren benőtt réteken s nem nagyon vizenyős, lápos földeken is. Általában mindenütt megtelepszik, ahol zsákmányt remélhet.

Mozgékonyságra, fürgeségre annyira elmarad a zöld gyík mögött, hogy Linné bizonyosan más tudományos nevet adott volna neki, ha e nemzetség más fajait is megfigyelte volna a szabadban. Gyíkunk is gyors és fürge ugyan, de mégse annyira, hogy az ügyes üldöző, ha fárad érte, annyit ne foghasson, amennyit csak akar. Csak ott szalad valóban gyorsan, hol semmi nincs útjában, de nagyon ügyesen ugrál a sűrű fűben és bozótban; elég jól kúszik, de mindig csak alacsony bokrokon, hogy sütkérezzék rajtuk és szükség esetén gyorsan kígyózó mozgással át is úszik pocsolyákon, patakokon, sőt apróbb folyókon is. Természetében sokkal kevésbbé különbözik rokonától, mint mozgását illetőleg. Sőt Kardos Á. szerint víz alá is jól bukik s a víz alatt szaladva menekül a sás és nád közé.

„A napfényt és meleget – írja Méhely– nagyon kedveli, de a hideg iránt kevésbbé érzékeny, mint a zöld gyík. Tavasszal jóval korábban hagyja el téli rejtekét s ősszel még mindenütt látható, mikor a zöld gyík már rég elvonult. Nálunk átlag március közepén jelenik meg, még pedig, mint már Leydigtől is tudjuk, legelőbb a fiatalok bújnak elő, utánuk a hímek, s egy héttel később a nőstények; ősszel napos helyeken még október végén is gyakran láttam.

„A párzás ideje május első hetére esik, s rendesen tiszta, verőfényes időben, déli 12 és d. u. 4 óra között megy végbe a fogságban tartott példányoknál.” A párzás lefolyása nagyon hasonlatos ahhoz, aminőt a pávaszemes gyíkkal kapcsolatban ismertettünk.

„A nőstény 5–8 tojását napos helyen homokba, kövek közé, sőt Schinz szerint a fekete hangyák bolyába is rakja. A hangyák nem bántják a gyíktojásokat. A fiókák július végén vagy augusztus elején kelnek ki. Leydig úgy gondolja, hogy a szaporítási időn túl rejtekhelyükre bújnak vagy beássák magukat, s így nyári álomféle állapotba jutnak, mint a gőték. „Mindenkitől könnyen megállapítható tény, hogy azon a helyen, amelyen tavasszal sok gyík tanyázik, később, körülbelül július vége felé nagyon megcsappan a számuk. Ezt Duges régen észrevette s úgy magyarázta, hogy vagy nyári álmot alszanak, vagy pedig hűvös, nyirkos rejtekhelyekre húzódnak. ”

A fürge gyík mohón pusztítja különösen a galagonyalepkét s ezzel nagy hasznot hajt a kertésznek. Amikor Boettger kertjében galagonyalepkét fogdosott gyíkjainak, ezek szemeikkel követték őt, mindnyájan magasra tartották fejüket s könyörgő kifejezéssel ültek ládájuknak a tudós felé eső oldalán, sőt úgy ugráltak utána, mint a kutyák, amidőn a ládát fedő sodronyhálón a lepkéket bedugdosta nekik.

A fürge gyík s a hegyi gyík kizárják egymást; ugyanazon a helyen sohasem laknak együtt. Ezt mindenki könnyen megérheti, aki csak egyszer is látta, hogy a fürge gyík mily szilajon vadászik a hegyi gyík fiaira, s mily kegyetlenül irtja őket. De ennek következménye az is, hogy a hegyi gyík magasabb fekvésű és nedvesebb vidékekre vonult vissza, ahová a nagyobb meleget és szárazságot kedvelő fürge gyík nem bírja vagy nem akarja követni.

A majdnem megszámlálhatatlan ellenség közt, amelyek a fürge gyíkot éppúgy üldözik, mint kisebb rokonait, talán a rézsiklót (Coronella laevis) kell legelsősorban említenünk, meg a kurta kígyót. Az előbbi kizárólag gyíkokkal él, az utóbbi, amíg még kicsiny arra, hogy más, kevésbbé vékony és hajlóstestű állatokat elnyelhessen, kivált a fiatalokat pusztítja. Különböző nyestek, sólymok, varjak, szarkák, szajkók, gébicsek, házi tyúkok, fajdok, pávák, gólyák és kacsák szintén vadásznak rá s nagy élvezettel fogyasztják.

A hegyi vagy fialló gyík (Lacerta vivipara Jacq.)

Hegyi gyík (Lacerta vivipara Jacq.).

Wagler a hegyi gyíkot külön nemzetség (Zootoca) képviselőjének tette meg, mivel eleven fiakat hoz a világra. Az újabb búvárok azonban nem tartják annyira fontosnak ezt az ismertetőjegyet.

A hegyi gyík hossza 15–18 cm, amelyből a tövénél egyenletes vastag farokra 10–11 cm esik. Feje, törzse s ujjai valamivel gyöngébbek, finomabb alkotásúak, mint a fürge gyíkéi. Az állközti csontban 7, a felső állkapocsban mindkét felől 16, az alsóban 16–21 fog van. Az orr nem érintkezik az orrcsúcspajzzsal. Az orrlyuk mögött csak egy kis orrkantárpajzs áll. „A szemöldök és szemhéj fölötti pajzsok közt – írja Méhely – nincsenek szemcseszerű pikkelyek. A halántékot szabálytalan, sokszögű pajzsok födik, a közepén nem válik ki valamelyes nagyobb pajzs. A hát s testoldal pikkelyei meglehetősen egyformák, aránylag nagyobbak, mint a fürge gyíkéi, hatszögűek, ormósak. Torokránca nincs; nyakörve fogazott. Farkpikkelyei ormósak, hátul hegyesek. Mellső végtagjai rövidek, előfelé hajlítva többnyire csak a szem mellső széléig érnek, a hátulsók a sokkal rövidebb törzsű hímeknél csaknem hónaljig, a nyúlánk testű nőstényeknél ellenben alig haladják meg a törzs felét. Combmirigyeinek száma egy-egy oldalon 9–12.

A színezet meglehetősen változékony, mindamellett a szemek szerint két alapformára vezethető vissza.

A nőtények alapszíne felül többé-kevésbbé barna; a test oldalain egy-egy, már az orrlyuknál kezdődő sötétbarna pánt fut végig, a hát közepén egy feketebarna csík; a fejvért külső zugaitól egy-egy sárgás sáv húzódik hosszában, mely utóbbiak mindkét oldalukon feketebarna csíkok által szegélyeztetnek. A hasoldal gyöngyházszürke, halványsárga, fehéres vagy borvörös, s legfeljebb apró, gyéren elosztott feketés pettyekkel behintett.

A hím alapszíne a hátoldalon szürke (különféle fokozatban), a testoldal sötét, pántja elmosódott; a hát középső sötét csíkja foltokra szakadozott s a hátoldal szélén lefutó hármas csík sárga- vagy fehérszínű szemfoltokra beosztott; hasonló, csak kisebb szemfoltok állanak a testoldalon is sorjában. A hasoldal narancs-, tojás- vagy kénsárga, de fehér is lehet, s mindig nagy, sűrűn álló feketés foltokkal tarkázott.

A fiatalok színezete s mustrázata az imént leírt mintára megy, persze miniatűr kiadásban, ami annál figyelemre méltóbb, mert számos búvár csaknem egészen feketének mondja az újszülötteket.”

Úgy látszik, hogy a majdnem fekete színváltozat (var. nigra), amely az Alpokban itt-ott előfordul, Méhely szerint Erdély keleti részében átörökíti színét fiaira is, tehát több, mint egyszerű színváltozat.

A hegyi gyík hazája kiterjed Észak- és Közép-Európa legnagyobb részére, továbbá egész Észak-Ázsiára az Amúr folyóig és a Szachalin szigetekig. Úgy látszik, hogy az Alpoktól délre nem fordul elő, de észak felé sokkal messzebbre fölnyomul, mint családjának bármelyik más tagja. Nilson szerint jelentékeny számban található középső Skandináviában s a fjeldeken egészen a nyírfa-övig fölnyomul, sőt Bärmann szerint még Archangelszk közelében is található; az Alpokban 3000 m magasságban is megfigyelték. Ebben a magasságban, valamint északon is az év háromnegyed részén át téli álmot alszik s életéből alig élvez többet évente 2, legföljebb 3 hónapnál. Északon Finnország és Oroszország tundrái déli része alkotja elterjedésének északi határát. A Kaukázus környékén a rokon réti gyík (L. praticola) helyettesíti. Gredler nagyon helyesen jegyzi meg, hogy különösen szeret a vizek szomszédságában, például a hegyeken a nedves szakadékokban, hegyi patakok mentén, vízvezetékeken vagy mellettük, a völgyekben pedig vizenyős réteken, mocsarakban és töltéseken tartózkodni. Fitzinger tehát nem alaptalanul nevezi mocsári gyíknak. Viszont a Nyírségen elevenszülő mivolta alapján jó magyarán fialló gyíknak hívják.

Magyarországon, mint Méhely megírta, összes hegységeinkben honos. „Legalacsonyabban 800 m tengerszín fölötti magasságban találtam – írja szerzőnk – a Tömösi szorosban, legmagasabban a Bucsecs tömegében, mintegy 2400 m magasságban; függélyes elterjedésének ezen határvonalai között mindenütt előfordul, habár sehol sem nagy mennyiségben. Hogy a vizenyős helyeket kedveli, sok esetben áll, de nem lehet általános érvényűnek mondani, mert Erdély több vidékén sokszor és számos példányt gyüjtöttem oly gyepes, alhavasi legelőkön, melyek környékén 1–2 órajárásnyi kerületben sem volt víz található, így pl. a Csukás északi gerincén, mintegy 1800 m magasságban, a Királykő kopár keleti oldalán s a Bucsecs csúcsához közel 2400 m magasságban. ”

Ezek után érthető föltűnést keltett szakkörökben Geduly Olivérnek az a közlése (1925), hogy Kecskemét közelében, Babád-pusztán hegyi gyíkra bukkant. S ezt a különösséget még fokozta az, hogy a következő évben Éhik Gyula a Nyírségen, Bátorligeten mutatta ki – több hegyvidéki és részben egyenesen sziklát kedvelő rovar- és csigafajjal egyetemben – a fialló gyíkot. Ennek a rendkívül érdekes és jelentős két megfigyelésnek értelmezése tekintetében az illetékes szakemberek még meglehetősen ellentétes álláspontokat képviselnek.

Biológiailag nagyon érdekes a hegyi és fürge gyík közötti viszony. A hegyi gyíkot nagyobb és erősebb rokona mindenünnen elüldözi, s valószínűen, legalább részben ez az oka, hogy a magas hegyekbe és mocsaras helyekre szorult. A hegyi gyík nem oly ügyes és ritkábban kúszik, ellenben gyakrabban és könnyebben kúszik rokonánál. Ha felhőszakadás után tócsák vagy tavak képződnek a hegyi réten, látni úgy is, hogy a tócsa fenekén szalad keresztül s a másik parton ismét kibúvik, mintha csak tudná, hogy ez a mód megmentheti őt a csizmáját féltő üldözőtől. Ha most körülmegyünk a tócsa körül, hogy megfoghassuk, nem ritkán újra megteszi ugyanazt az utat visszafelé, s ily módon valóban eredményesen kerüli el a fogságba jutást. Magasabb hegyeken állítólag jóval lomhább, mint az alacsonyabb vidékeken. Az embertől nem nagyon fél. A magas hegységben, ha menedékhelye kőomlás következtében hirtelen födetlen marad, rendesen nem is iparkodik menekülni; a lápföldeken is sokkal könnyebb megfogni, mint akármely más gyíkot.

Annak megfelelően, hogy az északi országokban és a magas hegységekben honos, a hegyi gyík tavasszal oly korán mutatkozik, mint csak az időjárás engedi. Melegebb országokban a fürge gyíkkal egyidejűleg vagy még előbb is mutatkozik; elterjedésének északi határain azonban, valamint a magas hegységekben is, nem jő elő májusnál előbb.

Ezzel talán összefügg, hogy az idő, amelyben fiókáit világra hozza, nagyon különböző. Mejakoff a vologdi kormányzóságban már június 29-én látott fiatalokat és még augusztus 1-én is talált vemhes nőstényeket. Dél-Németországban a hegyi gyík rendszerint július végén fiadzik, és pedig mindig éjszaka 8, legfeljebb 10 kölyköt. Mejakoff megfigyelései szerint szülés előtt a nőstény nagyon nyugtalan, fölkaparja a talajt, időnként kemény tárgyakhoz dörgölőzik, fölkunkorítja a farkát, mintha a hátára akarná fektetni. Később, néha napok mulva, nyugodt lesz, végre este szélesen szétterpeszkedik, kinyujtózik s pár pillanat mulva, látszólag erőlködés és fájdalom nélkül világra hozza első, még rendesen tojáshéjba burkolt kölykét. Körülbelül 2 perc mulva következik a második tojás, és így tovább. E közben a kicsinyek erőlködnek, hogy szétrepesszék a tojáshéjat, s még fél óra sem telik belé, mikor már kibújnak belőle. Úgy látszik, anyjuk egy csöppet sem törődik velük, hanem hamarosan kereket old. Ha később véletlenül visszatér a tojáshéjakhoz, még meg is eszi, ami megehető.

A fiatalok teljes tétlenségben töltik életük első napjait, behúzott farkkal alusznak a talaj repedéseiben, s úgy látszik, teljesen süketek. De ha hozzájuk nyúlnak, menekülni iparkodnak. Még ha nem is esznek, szembetűnően fejlődnek: a születésekor 15 mm-nyi gyíkocska 20 nap mulva 27 mm hosszúra nő. Leydig levéltetvekkel etette őket, amit mohón meg is ettek. S szerinte a tojáshéj már a méhben is megrepedhet s ilyenkor a gyík valósággal eleveneket szül.

A fali gyík (Lacerta muralis Laur.)

Ez a nagyon érdekes s általában meglehetősen ritka gyíkunk Méhely szerint 18–20 cm-re nő meg; a déloroszországiak 24 cm-re is megnőhetnek. Termete nagyon nyúlánk; nagyon vékonyan végződő farka a test egész hosszának kétharmadát teszi. Feje hosszú, arcorra keskeny, csúcsos; törzse lapított. Állkapcsai fogasak, még az állközi csonton is van 6–7 foga, viszont szájpadlása rendszerint fogatlan. A szemöldök és szemhéj fölötti pajzsokat mindig egy sor apró szemcse választja el egymástól, ami igen jó elkülönítő jellegnek bizonyult. Torokránca kivehető; nyakörve épszélű. Haspajzsai 6 hosszanti sorban állanak, az egyes pajzsok téglaalakúak. Farkpikkelyei alul hegyesek. Mellső végtagjai rendesen az orrnyílásokig érnek, a hátulsók hónaljig. A hím farka duzzadt. Combmirigyeinek száma egy-egy oldalon 15–20.

Színezetéről alig adhatunk általános érvényű jellemzést. „Színezet és rajz tekintetében ez a faj – írja Schreiber – oly rendkívül változó, hogy minden egyes változat leírása már csak azért sem célszerű, mert egészben véve nagyon kevéssé állandók.” Magyarországról a barcasági fali gyík színezetét Méhely a következőkép ecseteli: „Színezet tekintetében a Barcaság fali gyíkja Bedriaga által fusca néven külön alfaj gyanánt fölállított, hátukon sohasem zöld alakokhoz tartozik. A nőstény fölül világos barnásszürke; a fejvérten apró barna foltok vannak elhintve; a hátgerinc mentén gyér, többszörös szabálytalan sorba rendezkedett barna foltok követik; a testoldalon széles barna szalag fut végig, melyet meglehetősen teliszélű fehér csíkok foglalnak be. Ez a színezet fölül a farkon is végig terjed, csakhogy foltokra szakadozik. A hasoldal halvány fehéres rózsaszínű s a torok téglavörös pettyekkel behintett.

„A hím ugyanolyan színű, de fejvért- és hátfoltjai nagyobbak és számosabbak; a sötét oldalszalagokat egyes elmosódott szélű, világos foltok szaggatják meg; a szalagok fehér szegélyei nem oly élesek és csipkés szélűek. A hasoldal telített míniumvörös s a haspajzsok külső során élénk búzavirágkék foltok díszlenek. A fiatal állatok a nőstény színezetét viselik, csakhogy felső oldaluk alapszíne többé-kevésbbé zöldesszürkébe hajlik.”

Hogy a fali gyík meddig terjed dél felé, egyelőre nem igen állapítható meg biztosan, mert a szakemberek még nem döntötték el, mely gyíkok tartozhatnak a Lacerta muralis alakkörébe. Az azonban bizonyos, hogy Dél-Franciaországban, a Pyrenaei-félszigeten, Észak- és Közép-Itáliában, valamint Görögország déli fokáig az egész Balkán-félszigeten honos; hasonlóképpen Kis-Ázsia északi vidékein is előfordul. Úgy látszik, hogy a fali gyík Európa déli részeiből lassanként terjedt át Közép-Európába. De Németországban még mindig nincs annyira meggyökeresedve, mint Franciaországban és Belgiumban. Hegyvidéken – Gredler szerint – 1500 m magasságig nyomul föl; sőt Dél-Európában valóságos hegyi gyíkká válik, amennyiben Görögországban pl. a Taygetos-hegységben 2000 m magasságban is előfordul.

Dél-Európában meglepő tömegekben él a fali gyík. Itt a szó szoros értelmében mindenütt található, a legkopárabb sziklaszigeteken, ahol az ember is csak ritkán jár, épúgy, mint nagy és népes városokban. A tengerparton és az ország belsejében, mélyföldön és hegyes vidéken egyaránt előfordul. „Még azokon a lávatömegeken is, mondja Leydig, amelyeket még nem bontottak szét annyira, hogy valamirevaló állati és növényi élet fejlődhessék rajtuk, még ott is tanyát üt a fali gyík. A Vezúv látogatói közül azok, akik ilyesmit is meglátnak, határozottan állítják, hogy a kráter közelében még röpdös néhány bogár, s a láva és kén fölött gyíkok surrannak tova.”

Vonzóan írja le Gredler, hogyan élnek gyíkjaink Dél-Tirolban. „Nincs egyetlen állat sem, amely hamarább szúrna szemet az észak felől érkező utasnak, mint a fali gyíkok, amelyek csoportosan lepnek el minden verőfényes helyet, küszöböt, fákat, ódon falakat, sövényeket, sőt még templomtornyokat is egészen csúcsukig. Az odavalósiak elismerésreméltó közömbösséggel szoktak hozzá a fürge állatocskákhoz, amelyek legyekhez hasonlóan surrannak keresztül-kasul itt a vetemények közt, amott az aszalni kirakott gyümölcsök közt, s amelyek hevesen civódnak, s orrocskájukat mindenüvé beütik.” Az emberek részéről megnyilvánuló jóindulat bizalmasokká tette gyíkocskáinkat, úgyhogy még a szabadban élő gyíkok is elveszik a kézből nekik nyujtott falatot. Gredler annyira magához szoktatott egy fali gyíkot, hogy miután néhányszor jóltartotta, ebédkor az állat rendesen megjelent egy kerti karón, s a fejecskéjét addig forgatta feléje, míg megkapta a maga részét. Egészen máskép viselkednek ezek az okos teremtések ott, ahol üldözik őket, mint pl. Capri szigetén.

Gyorsaságuk, fürgeségük és ügyességük jóval nagyobb, mint a fürge s a hegyi gyíké és sík földön egy sorban említhető a zöld gyíkéval. Fákon, sziklákon és falakon való kúszás tekintetében azonban egyetlen gyíkfajunk sem mérkőzhetik velük. Minden mozdulatuk hirtelen, de azért kecses. Hogy mennyire ügyes a fali gyík, Boettger is tapasztalta, amidőn először vitt haza öt ilyen állatkát növénygyüjtőszelencéjében. Miután szobája minden ablakát becsukta, ki akarta venni zsákmányát, hogy alkalmas tartóba tegye. De nem örülhetett kincseinek. Az állatok villámgyorsan ugrottak ki a szelencéből; az egyik az ágy alá, kettő a könyvszekrény mögé inkább repült, mint menekült, míg kettőnek eltűnése végkép rejtélyes maradt. A vége pedig az lett, hogy az öt állat közül egyetlenegyet sem bírt újra megfogni, sőt még csak nem is látta őket többé! Gyíkunk villámgyorsan fut egyenes irányban nagy darabon, s a kígyózó mozgásokat már alig lehet látni, amelyeket az ő teste is leír. Legkiválóbb képességét mégis akkor fejti ki, amikor függőleges falakra kúszik. A legcsekélyebb egyenlőtlenség elég neki, hogy megkapaszkodjék hosszú, karcsú, éleskarmú ujjaival, s ilymódon versenyezhet a gekkóval. Ez a képessége annyira jellemző, hogy a pikkelyek és pajzsok szőrszálhasogató leírása helyett meghatározhatására elegendő csupán annyit tudnunk: merőleges falon fogták. Evvel az ügyességével összhangban van lényének elevensége is. Gyakori volta és társasélete miatt, s talán kenyérirígységből is valamennyi magyar gyíkfaj között ez a legcivakodóbb és legverekedőbb természetű.

Elterjedési körének déli vidékein csak rövid téli álmot alszik a fali gyík. Dél-Tirolban csak decemberben vonul vissza s már február közepén újra megjelenik; különösen napos helyeken kivételesen tél derekán is megjelenik. Nálunk – Méhely adatai szerint – április elején jő elő rejtekéből s október végén vonul vissza téli alvásra. Mihelyt a nap melegebben süt, visszanyeri teljes vidámságát és fürgeségét, s ha egyszer ereje teljes birtokában van, civakodó, harcias kedve is visszatér. Télen, írja Gredler, mindaddig megvetik a hús- és dongólegyeket, amelyek velük együtt bújtak elő rejtekeikből, amíg csak egy jót nem ittak. Később, kora tavasszal, amikor az éhség nagy, az eleség pedig kevés, gyakran marakodnak egymás farkáért, amelyet aztán még vonagló állapotában kényelmesen fölfalnak. Ennek a megfigyelésnek igazi értelmezése valószínűen az, hogyha nem is a párzási ösztön, de a férfierő és a harcias kedv már nagyon kora tavasszal ébred föl bennük, s az említett harcokat ennek hatása alatt vívják.

Táplálékuk egyébként mindenféle repülő és csúszó-mászó apró állat, s valószínűleg a maguk fajtájának vagy nemzetségének gyöngébb és fiatalabb tagjai is.

A romi gyík (Lacerta serpa Raf.)

Itália legnagyobb részében, továbbá Szicíliában, Isztriában, Dalmáciában, sőt néhány dalmát szigeten is a fali gyíkkal nagyon közeli rokonságban lévő romi gyík él. Ez az állat a Dél-Itáliát vagy Szicíliát látogató egyetlen utazó figyelmét sem kerülheti el. A fölsorolt helyeken általában nagy számban fordul elő, főként romok és sziklák közt, de a homokos tengerpartra is ellátogat.

A romi gyík a fali gyík alakkörének legnagyobb és legerősebb faja. Kifejlett hímek a 25 cm hosszúságot is meghaladhatják. Fölül szép sárgás- vagy fűzöldszínűek, s ezt barna vagy fekete foltsorok tarkázzák. A hímet feketén szegett kék vállfolt különbözteti meg. A hasoldal zöldesfehér, sárgászöld, kivételesen téglavörös. Egyébként az egész csoport egyetlen faja sem annyira változatos színezetét illetőleg, mint a romi gyík. Így pl. a dalmát partok közelében levő Pelagosa grande szikláin élő alak zöldesfehérszínű és mélyfekete mustrázatú, míg a szomszédos Pelagosa piccolán élő szürkészöld, mustrázata pedig barna. A Mellissellon elforduló gyíkok feketésbarnák, sőt mélyfeketeszínűek, mustrázatuk pedig határozatlan, csak a hasat szegélyező pajzsok szép kékek. Kamikon ez a gyík egészen fekete, stb.

A homoki gyík (Lacerta taurica Pall.)

A hím 145–172 mm, a nőtény azonban csak 140–155 mm hosszú. Feje közepes nagyságú, arcorra rövid és vaskos. Farka a fej és törzs kétszeres hosszúságánál mindig rövidebb.

Színezetének általános képe nagyon jellemző. A nőstény hátát a fejvért hátsó szélétől a fark tövéig terjedő 2–3 mm széles olajzöld vagy élénk fűzöld középmező foglalja el, amelynek csak a fejvért mögött van többnyire két sorban fekvő 2–7 apró fekete pettyecskéje. A zöld hátmező s a haspajzsok közt a törzsnek mind a két oldalán egy-egy fahéjbarna vagy sárgásbarna szalag fut le, amelyet két-két fehér csík szel át hosszában. A test alsó oldala fehér. A hím színezete abban tér el a nőstényétől, hogy testoldalának két fehér csíkja sohasem folytonos, hanem helyenként a sárgásbarna pásztákon fekvő fekete foltok által megszakított. A foltok sötétebbek és nagyobbak s vastagabb szálú recézetté olvadnak össze. Az orrcsúcsból a felső s alsó ajakpajzsok hosszában az elülső végtag tövéig élénk borsózöld sáv húzódik, amely fiatalabb hímeken az elülső végtag mellső részén is végigvonul. Az áll s a torok tiszta fehér. A nyakörv, mell, has, a hátsó végtagok alsó oldala s a farok töve mély narancssárga. A fark alsó oldala sárgás húsvörös. A haspajzsok legkülső során fekete és kobaltkék foltok tűnnek föl. A színezet azonban a vidékek szerint különböző lehet.

„Ez a szép gyíkfaj – írja Méhely– leginkább lazakötésű homoktalajon, gyakran a fürge gyík társaságában fordul elő; más fürgébb és erősebb fajokat kerülni látszik, mert sokkal jámborabb, lassúbb mozgású, semhogy versenyezni tudna velük. Tavasszal körülbelül április közepén jelenik meg s a nyár folyamán magaásta, mintegy másfél deciméternyi, rézsútosan lehágó, csőalakú lyukakban tartózkodik, ha ugyan nem inkább valami elhagyott egér- vagy pocoktanyát száll meg. Mindenféle rovarokból álló prédáját a délelőtti órákban vadássza; déltájban a legelevenebb, délután már nem mutatkozik… A fogságban tartott állat nagyon szelíd és hangyabábon könnyen eltartható.”

A fiumei gyík (Lacerta fiumana Wern.)

Tekintsük ezt a fajt a „zöld fali gyíkok” sorozata záró tagjának. Feje rövid, arcorra határozottan hajlott, „kosorrú”. Háta olajzöld, barna vagy rézvörös. A nőstényt hosszanti fehér csíkjai, a hímet pedig élénk sárgásvörös vagy sárga alsó teste árulja el. Ez utóbbit a hátoldal foltjai, valamint feketén szegett kék vállfoltja is megkülönbözteti.

Ez a kis gyíkfaj Krajna, Görz, Isztria, Dalmácia, Hercegovina, Albánia és Montenegró karsztos vidékein honos. Hegyvidéken mintegy 1200 méterig nyomul föl.

A peloponnézoszi gyík (Lacerta peloponnesiaca Bibr. Bory)

Dél-Európa legpompásabb gyíkjainak egyike a peloponnézoszi gyík, amely a futás és ugrás terén bármely nyakörvös gyíkkal fölveheti a versenyt. Orrlikainak helyzetét, valamint a szemöldökpajzsok elhelyezkedését illetőleg a homoki gyíkkal megegyező s ennek következtében gyakran össze is tévesztették az utóbbival. Pedig voltaképpen úgy áll a dolog, hogy elképzelni is bajos nagyobb különbséget, mint azt, amely kettejük között fönnáll.

Különösen a hímnek meglehetős vaskos a feje, halántékát nagyobb pajzsok födik. Felső oldala világos szürkészöld, vagy pedig világos szürkésbarna; e mellett határozottan észrevehető az aranyos csillogása is, ezt azonban nemcsak a holt állaton, hanem már a fogságban tartotton is hiába keresnők. Ezenkívül a hímet sötét foltsorok, a nőstényt viszont hét sötét hosszanti sáv tarkázza. Hóna fölött nagy, türkiszkék folt tűnik szembe, amelynek nincsen sötét szegélye. A hím alsó oldala gyakran egészen a pofákig élénkvörös, míg a nőstényé fehér.

A meglehetősen nagy termetű (kinőtt hímek egész hossza a 25 cm-t is elérheti), szép gyík elterjedési köre Morea félszigetére szorítkozik, de ennek északkeleti vidékein sem honos. Olympia, Sparta és Kalamata környékén roppant közönséges, s egyaránt sűrűn találkozhatunk vele az utak füves szegélyén, valamint az ókori épületek romjai között, amelyeken meglepő gyorsasággal futkos föl s alá. A hegységben azonban nem nagy magassága nyomul föl, s állítólag már 1000 m magasságban is ritkaságszámba megy.

A Lacerta serpa csoportjáétól teljesen elütő az ú. n. szirti gyíkok csoportjának életmódja, amelyeket Méhely ódonszabású gyíkoknak nevez. Ezeket röviden már föntebb is jellemeztük. A szirti gyíkok sohasem hagyják el tartózkodási helyeik csupasz szikláit és falait s nem mennek füves helyekre. A sziklákon a mi fali gyíkjainkhoz hasonlóan nagy ügyességgel futkosnak föl és alá. Biztonságukat nem szeretik kockáztatni s a legkisebb veszély esetén azonnal rejtekhelyeikre osonnak. Igaz, hamarosan ismét előbújnak. Többszöri zaklatás esetén mindig hosszabb ideig maradnak likaikban. Ha meg akarjuk fogni, gondoljunk mindig nagyon törékeny farkukra. Legbiztosabban hurokkal keríthetjük őket kézre sértetlenül.

A hegyesfejű gyík (Lacerta oxycephala D. B.)

A csoport legcsinosabb és legkecsesebb gyíkjainak egyike. Hosszúsága a 20 cm-t is eléri. Arcorra meglehetős hosszú, föltűnően lapos; törzse is nagyon lelapított. Feje felső oldalán rendszerint részarányosan elosztott sötét foltokat látunk a világosbarna alapon. A hát alapszíne világos vagy sötét kékesszürke, ritkábban világosbarnás, s ezt rendszerint feketés hálózatos mustrázatba elhintett világos pontok tarkítják. Az eredeti – tehát nem megújított – farkon szabályszerű fekete gyűrűzés ötlik szembe. A hasoldal egyszínű: világos kékesszürke.

Hercegovina magas hegységeiben, ritkábban a völgyekben is, valamint Dalmáciában ennek a fajnak pompás változata él (var. tommasinii Schreiber). Ez a fajváltozat hátoldalán csaknem fekete, hasoldalán pedig pompás kék színű. Ezzel szemben a dalmata szigeteken, valamint Hercegovina mélyebb fekvésű, melegebb helyein túlnyomóan világos színű, gyakran csaknem egyszínű szürke, hegyesfejű gyíkok fordulnak elő.

Magát a fajt Sebenicotól Raguzáig, valamint Lesina, Lissa, Lagosta, Curzola és Meleda szigetén, úgyszintén Montenegróban is megtaláljuk. Gyakran igen nagy tömegben él a régi ciszternákban, sziklafalakon. Falvakban szinte gyakoribbnak mondható, mint künn; még Ragusa városában is bőven láthatjuk. Legveszedelmesebb ellensége – úgy látszik – a gyors, karcsú haragos sikló (Zamenis dahli).

A moszori gyík (Lacerta mosoriensis Kolomb.)

Nagyságában, termetében és színezetében nagyon élénken emlékeztet a fali gyíkra s a hazai fajok közül ehhez áll legközelebb, ámde fejpajzsai és pikkelyruhája szerint élesen el kell ettől különítenünk. Feje lapított; arcorra meglehetős hirtelen keskenyedő s elül csúcsosan kerekített. Közepes hosszúságú törzse kissé lapos. Végtagjai hosszúak; a hátsó láb leghosszabb ujja a nőstényen az elülső végtag könyökéig, a hímen a vállig, sőt a nyakörvig is ér. Farka fokozatosan vékonyodó, a fej és törzs hosszánál csak másfélszer hosszabb. A nyakörv nagyon gyöngén karélyos, csaknem épszélűnek mondható. A torokránc gyönge fejlettségű. A combmirigyek száma a nőstényen 17–18, a hímen 22–25.

Állatunk színezete a test felső oldalán majd halványabb, majd sötétebb barnásszürke vagy szürkésbarna. Az orrlyuktól a kantártájékon s a szemen és halántékon, valamint a fülnyílás felső felén át sötétbarna, alul-fölül csipkésszélű pászta vonul a törzs oldalára, amely a láb fölött a fark oldalára is ráterjed. Ebbe szétszórt, némelykor recésen vagy rácsozatosan összefolyó, szabálytalan alakú, feketésbarna pettyek vegyülnek, amelyek közeiben olykor szennyesszürke, apró, kerekded foltok tűnnek elő. „A hasoldal rendszerint szeplőtlen fehéresszürke vagy halvány kékesszürke, sohasem porcellánfehér, mint a fali gyík számos alakján. Schreiber szerint az élő állat hasoldala szalma-, zöldes- vagy tojássárgaszínű, s a haspajzsok szélső során élénk ultramarinkék foltok ötlenek föl.” (Méhely)

Ennek a gyíkfajnak elterjedése Közép-Dalmácia Mosor és Biokovo hegytömegére, Dél-Dalmáciában Krivosije környékére, valamint Hercegovina és Montenegro bizonyos kisebb területeire szorítkozik. Úgy látszik, hogy a moszori gyík kihalóban lévő állatfaj, s most is észrevehető, hogy a hegyesfejű gyík mennyire elnyomja.

Életmódjáról Tommasini közölt érdekes adatokat, aki először találta Hercegovina hegyei közt. A Baba planinán, mintegy 1400 m magasságban még mindig eléggé gyakori. De sohasem sziklafalakon, hanem mindig a sziklatörmelék alatt található, s az embert mindig kerüli.

Július végén vagy augusztus elején rakja le tojásait.

Horváth gyíkja (Lacerta horváthi Méh.)

Ezt a fali gyíknál, sőt a moszori gyíknál is valamivel kisebb gyíkot 1904-ben írta le Méhely (Állatt. Közl. III. k.). A legnagyobb hím hossza 180.8 mm, a legnagyobb nőstényé 169 mm. Egész megjelenésében annyira hasonlít a fali gyíkhoz, hogy csak beható vizsgálattal különböztethető meg tőle. Feje a fali gyíkéhoz hasonló, azonban még inkább a moszori gyíkéhoz. Alacsony, felülről lapított, s felül teljesen lapos. Halántéktája mérsékelten duzzadt; arcorra meglehetősen rövid, lapos, széles és tompán kerekített. Fajunk különös ismertető jegyei, hogy az orrcsúcspajzs a fejvérten nagyon magasra hág föl s egyenes, hosszú élben illeszkedik az orrnyeregpajzshoz, hogy a felső szempajzsok és a szemöldökpajzsok között teljes szemecskesor húzódik, hogy a falpajzs elülső-külső sarka határozott éllel csatlakozik a legfelső hátsó szempajzshoz. Az orrlik mögött állandóan csak egy orrkantárpajzs van, amely széles háromszögű, magasságánál szélesebb és sohasem érintkezik az orrnyeregpajzzsal, mivel a hátrafelé megnyúlt orrfedőpajzs a kantárpajzzsal találkozik. A hátpikkelyek csaknem teljesen laposak és simák. A fark felső pikkelyei s a lábszáréi is hosszanti ormót viselnek. A combmirigyek szájadékainak száma egy-egy oldalon 17–22. Színezetet alapján csak hosszabb megfigyelés után lehet Horváth gyíkját a fali gyík törzsalakjától megkülönböztetni; később azonban, ha már jobban megbarátkozunk vele, lehetetlen a kettőt összetéveszteni.

Horváth gyíkja hátoldalának alapszíne halványszürkés rézbarna; az élő állaton azonban a rézsút ráeső fényben a rézrozsda zöld színében tündöklik. A test két oldalán a szem mögött kezdődő s a farokra is átmenő sötét vörösbarna pászta húzódik végig, amelyet a fejen és nyakon fehéres szalagok, a törzsön világos foltok határolnak. A torok és nyak alja szeplőtlen halvány fehéresszürke, a többi alsó test néha tiszta szalmasárga, máskor világoszöld.

Gyíkunk csak Horvátország délnyugati részeiből, jelesen a Nagy-Kapelából, továbbá a Velebitből ismeretes; 900 m tengerszín fölötti magasságtól csaknem az 1182 m magas csúcsig emelkedő sziklákon tanyázik, amelyeken itt-ott a henye boróka vagy a havasi rózsa bokrai díszlenek. Gyíkunk inkább ez utóbbi növény közelében tartózkodik, mert ide több nedvesség és gazdagabb rovarélet csábítja.

Származástani tekintetben a moszori gyíkhoz áll legközelebb.

A görög hegyesfejű gyík (Lacerta graeca Bedr.)

A közönséges hegyesfejű gyíktól citromsárga hasoldala, valamint a hóna fölött látható feketén szegett kék foltja révén különbözik.

Morea félszigetén, a Taygetos-hegységben honos.

A korzikai gyík (Lacerta retidulata Bedr.)

Erőteljesebb termetű, mintegy 24 cm hosszúra növő, nagyon csinos gyík. Felső oldala többnyire olajzöld, dióbarna vagy kékeszöld, sötét hálós rajzolattal.

Hazája Korzika hegyes vidéke. Egy fajváltozata Szardinia hegyvidékein él.