4. Óriás szkinkek (Macroscincus Boc.)

Hatalmas termetű gyíkok. Testüket 100-nál is több sorba sorakozó apró, síma pikkelyek födik. Ez a bélyeg minden más szkinktől első pillantásra megkülönbözteti őket. Jellemző továbbá, hogy az állkapcsok oldalfogainak koronái oldalt összenyomottak és fogazottak. Farkuk csaknem olyan hosszú, mint törzsük, s a farok felső oldalát háromélű pikkelyek födik.

A nemzetségnek csak egyetlen faja ismeretes, amely Afrika legnyugatibb pontján, a Zöldfoki szigeteken honos.

A lagarto (Macroscincus coctaei D. B.)

Hosszúsága a fél métert is meghaladhatja. Alapszíne fölül szürke, amelyet szabálytalanul elhintett fehér és sötétbarna foltok tarkáznak. Alul világosszürke vagy fehéres. Ennek a fajnak első példányai már 1789-ben eljutottak Lisszabonba, de Barbosa du Bocage csak 1873-ban írta le. Ma csak két sziklaszigeten: Ilheo Rasón és Ilheo Brancón él, de mivel ízletes húsa miatt a halászok állandóan üldözik, kihalóban van.

A lagarto kizárólag növényi táplálékon él. Werner cseresznyével, szilvával, szőlővel, saláta- és kellevelekkel etette, s mindezeket nagy mennyiségben fogyasztotta. Úgy látszik, nedvben dús tápláléka teszi számára fölöslegessé a vízivást. Tömzsi teste ellenére a lagarto nagyon fürge és élénk állat, s mivel éles karmai vannak, a kúszás sem esik nehezére. Félénk és óvatos, mintha minden pillanatban várná megtámadtatását. Ezt a félénkségét csak jó hosszú idő mulva vetkezi le, amikor kitapasztalta, hogy nem fenyegeti veszély. Ha megfogják, száját ugyan kitátja, de tompa hegyű fogazatát harapásra nem használja. Tofohr írja, hogy az ő foglya 40 cm hossza mellett 750 gr súlyú s nagyon kövér volt és félénkségét annyira levetkőzte, hogy a neki kínált édes gyümölcsöket kézből is elvette, sőt ilyenkor karjaival az ember kezére támaszkodott.