3. Vízi óriáskígyók (Eunectes Wagl.)

Ugyanazokban az országokban, amelyekben a Boa constrictor él, egy másik nevezetes kígyóval is találkozunk: a híres anakondával, melyet az Eunectes Wagl. nembe sorolnak. Ez a családnak többi tagjaitól életmódjára nézve is eltérő nem abban különbözik alkotásában a boáktól, hogy orrpajzsai érintkeznek az arcorr közepén és orrlyukai elzárhatók, valamint abban, hogy a fejét a szemek előtt nagyobb és meglehetős szabályosan elhelyezkedő pajzsok födik. Feje a törzs hosszához és vastagságához viszonyítva kicsiny és kevéssé különül el a nyaktól, hosszúkás tojásdad és lapított, arcorra lekerekített, törzse vastag, farka tompán végződik és rövid. A törzs közepén 55–60 sor nagyon síma és fénylő pikkelyt számolhatunk meg.

Az óriás anakonda (Eunectes murinus L.)

Anakonda (Eunectes murinus L.).

Az anakonda, szukurija, komuti vagy kamudi testének felsőrésze olajszürke színű, hátát pedig nagy, kerek, feketebarna, egymásmellett vagy váltogatva elhelyezett foltoknak kettős sora díszíti; oldalait gyűrűalakú, fekete, belül sárga foltok tarkítják. Feje tetején egy háromszögletű, feketebarna, csúcsával előreirányuló folt van, a szemektől a száj szögletéig pedig egy-egy ugyanilyen színű halántékfolt húzódik.

Az újvilág óriáskígyói közül az anakonda a leghatalmasabb. A Günther által lemért legnagyobb példány 29 lábat, tehát 8.29 m-t tett ki; Fischer J. egy 7.13 és egy 7.58 m hosszú példányról emlékezik meg. Bates is vizsgált egy példányt, melynek hossza 6 m és kerülete 60 cm volt. Schomburgk több 5 méternél hosszabb példányt ejtett el; hasonlót közölt Wied herceg is, míg Kappler egy példányról emlékezik meg, melyet elejtése után 30 lábnak (9.40 m) mért; ez utóbbi olyan vastag volt, mint egy felnőtt férfi törzse. Annyi bizonyos, hogy az anakonda erőteljes és elővigyázatosságot parancsoló s az indiai kockás pithon mellett a legnagyobb ismert kígyófaj.

„Minden név és tudósítás – mondja Wied herceg – amely a vízben vagy a víz mellett tartózkodó óriáskígyóról szól, erre a fajra vonatkozik; mert az anakonda többnyire a vízben tartózkodik s igen sokáig kibírja a víz alatt, de gyakran kimegy a partra is, ahol vén fatörzseken, szikladarabokon vagy a forró homokon sütkérezik és elkölti zsákmányát. Viteti magát a folyó sodra által és halászik, vagy valami sziklatömbre heverve vízidisznókra, agutikra, pakákra és más állatokra les. Vadászaim egy alkalommal a Belmonte folyóban egy emlősállat négy lábát pillantották meg, melyet holt disznóénak tartottak. Közelebb kerülve hozzá, kiderült, hogy ott egy óriáskígyó tart körültekerve egy már kiszenvedett vízidisznót. Abban a pillanatban rádupláztak a szörnyetegre és a botokud egy nyilat is lőtt a testébe. Erre elengedte zsákmányát, de sebesülésével mitsem törődve, gyorsan tovaúszott, mintha mi sem történt volna vele. Embereim kihalászták a még friss, éppen csak megfúlt vízidisznót és visszatértek, hogy engem az esetről értesítsenek. Minthogy én igen szerettem volna a különös kígyó birtokába jutni, újra elküldtem embereimet, hogy keressék meg, de minden fáradozás hiábavaló volt. A sörétek elvesztették a vízben erejüket s a nyilat széttörve találták meg a parton, ott, ahol a kígyó ledörgölte magáról.”

Az anakonda különböző gerinces állatokkal táplálkozik. Sokat tartózkodik a vizek fenekén, nyugodtan pihenve a mélyben s legfeljebb a fejét emeli a víz színe fölé, a partokat figyelve, vagy pedig viteti magát a folyó által, közben prédára lesve. A lakosság rablásai miatt nagyon gyűlöli. Schomburgk elejtett egy példányt, mely éppen egy nagy szelíd pézsmakacsát ragadott meg s már agyon is szorította. Egy ültetvény meglátogatása alkalmával megtudta, hogy az anakonda olykor a négylábú háziállatokat, például a disznókat is megtámadja. Ezt más kutatók is megerősítik. Bates hajója egy alkalommal Antonio Malagueta kikötőjében vetett horgonyt. Éjszaka volt és a kutató különös zajra riadt fel álmából. Mintha valami hatalmas test csapta volna meg csónakja oldalát s nemsokára aztán úgy rémlett neki, mintha egy nehéz valami pottyant volna a vízbe. Utána nézett a dolognak, de minthogy közben minden elcsendesedett, nyugodtan aludt tovább reggelig. Reggel különös látvány tárult szemei elé: a hajóra erősített tyúkketrec egyik léce ki volt feszítve s a tyúkok szabadon szaladgáltak a fedélzeten. Egynéhány hiányzott is közülök. Eleinte kajmán garázdálkodására gondolt, de Senhor Antonio anakondára gyanakodott s nemsokára az utóbbi igazolódott is. A különböző telepek emberei ugyanis összefogtak, hogy a rablót, mely igen sok kárt okozott mindenfelé, elejtsék. Minden apró szigetecskét felkutattak a partok mentén, míg végre egy folyócska iszapos torkolatánál ráakadtak a kígyóra, amint a napon sütkérezett. Dárdákkal megölték s Bates a következő napon megállapította, hogy tényleg anakonda volt, még pedig nem is a legnagyobbak közül való, mert hossza 6 m-t, kerülete pedig 40 cm-t tett ki.

Éppen az anakondáról állítják, hogy olykor még az embert is megtámadja. Schomburgk egy ilyen esetről a következőket közli: „Morokkóban, egy guayanai missziótelepen még mindenkit izgalomban tartott az a támadás, amelyet egy óriáskígyó intézett a misszió két lakója ellen. Egy indián a feleségével együtt néhány nappal azelőtt madarakra vadászva lefelé csónakázott a folyón. Rálőtt egy fölriasztott kacsára, amely eltalálva, a parton esett le, midőn azonban zsákmányához sietett, hirtelen egy nagy komutikígyó vagy anakonda támadta meg. Fegyverét a csónakban hagyta vissza s megfelelő védőeszköz hiányában odakiáltott a feleségének, hogy egy nagy kést vigyen oda neki. Alig ért oda az asszony, a kígyó őt is megtámadta és körül is gyűrűzte testével. Ekkor azonban kiszabadult az indián egyik keze és sikerült neki több sebet ejteni a fenevadon, amely ettől elgyengülve, végül is elmenekült.” Valószínű, hogy ez esetben a kígyó voltaképpen a kacsát szemelte ki s csak vak rablási ösztönétől vezetve támadta meg az indiánokat. De olyan esetek is előfordulnak, amelyek az ellenkezőre engednek következtetni. „Egában – közli Bates – egy alkalommal az anakonda csaknem megette szomszédom 10 éves fiát. Az apa és fia vadgyümölcsöket akartak gyüjteni s kikötöttek a homokos parton. A fiú visszamaradt, hogy a csónakot őrizze, az apa pedig behatolt az erdőbe. Mialatt az előbbi a fák alatt a vízben játszadozott, egy nagy anakonda gyűrűzte körül, amelynek oly észrevétlenül sikerült odaosonnia, hogy lehetetlen volt előle a menekülés. A fiú kiabálására szerencsére még idejében érkezett oda az apa, aki megragadva a kígyó fejét, szétfeszítette annak állkapcsait és kiszabadította fiát.” Humboldt S. határozottan állítja, hogy a nagy vízikígyók veszélyesek a fürdőző indiánokra. Ezek a kivételnek tekintendő esetek azonban nem dönthetik meg a Wied herceg által fölállított szabályt, amely szerint az anakonda, ha nem ingerlik, teljesen veszélytelen az emberre s hogy nem is félnek tőle és könnyen elbánnak vele.

Humboldt említi először, hogy az anakonda a vizek kiszáradása esetén az iszapba rejtőzik és a szárazságot megdermedt állapotban húzza át. „Gyakran találnak az indiánok – mondja – hatalmas óriáskígyókat ebben az állapotban és úgy mondják, hogy ilyenkor ingerléssel és öntözéssel kísérlik meg felébresztését.” A kígyóknak ilyen téli álmát csak Dél-Amerika egyes vidékein figyelték meg, míg ott, ahol sem hideg, sem pedig elviselhetetlen hőség és szárazság nem áll be, sohasem. Az ilyen helyeken nevezetesen a brazíliai őserdőkben, mondja Wied herceg, az anakonda életmódjában semmi különös változatosság nem várható. Az ott lakó emberektől tudjuk, hogy a forró időszakban, valamint december, január és február hónapokban, midőn párosodni szokott, többet is mozog és gyakrabban is mutatkozik, mint az esztendő többi részében.

Schomburgk szerint a fiatalok még az anya testében kikelnek a tojásból és számuk gyakran a százat is eléri. Kappler egy általa elejtett anakonda testében „78 darab 6 hüvelyk hosszú tojást talált, amelyek mindenikében másfél láb hosszú, hüvelykujjnyi vastagságú halott kígyócska volt”. Schlegel egy Szurinámból küldött példányban 20 és egynéhány tojást talált, amelyekben a csírák csaknem teljesen ki voltak fejlődve és 30–45 cm hosszúságot értek el. A szabad természetben a fiatalok mindjárt a vizet keresik fel, de még sokáig együtt maradnak, amint azt egy alkalommal Schomburgk is megfigyelte.

Az anakondáról, vagy ahogy az Amazonas mentén nevezik szukurijuról azonban újabb, és pedig igen megbízható adataink is vannak. Hagmann szerint gyakori az Amazonas Mexiana nevű szigetén. Különös szeretettel tartózkodik a folyók mentén, de azoktól távol az őserdőkben is fellelhető. „A Campo minden mocsarában, de a mocsarakat szegélyező nagykiterjedésű, Papyrus és Ipomea alkotta bozótban is megfigyelhető a szukuriju, és kánikulában, ha a mocsarak kiszáradnak, gyakran a félig száraz iszapba beásva összegömbölyödött állapotban pihen, úgyhogy csak a gyakorlott szem fedezi fel. Gyakran csak vékony iszapréteg takarja, s ebben a helyzetben meglepően hasonlít nagy, mállott júrakori Ammonites-hez. A bennszülöttek, ha ilyen nyári álomba merült állatra bukkannak, leszállanak lovaikról és erős vadászkéseikkel vágják ketté. Sohasem szalasztják el az alkalmat, ha a szukurijuval végezhetnek.” Hangmann szerint a bennszülöttek hite azt tartja, hogy nem szárad ki az a mocsár, amelyben anakonda tartózkodik, amiből mindenesetre igaz is annyi, hogy ez az állat a kiszáradás előrehaladtával mindig a legmélyebb helyet keresi ki, s ott még jól be is furakodik az iszapba; az ilyen helyeken pedig a víz a legközelebbi esőzés beálltáig sem szárad ki teljesen.

„Állítólag már szörnyű nagy szukurijukat is ejtettek el – folytatja Hagmann – de még nem kínálkozott alkalom, hogy a bennszülöttek állításait ellenőrizhessem. Nem kétlem, hogy igen nagy, különösen pedig igen öreg példányok is vannak, de a 6–7 m hosszúak bizonnyal nagy ritkaságszámba mennek. Sohasem tapasztaltam, hogy az anakonda megtámadná az embert. A vízben nagyon eleven és ha ott támadják meg, mindenesetre energikusan védekezni is fog, a szárazon azonban rendkívül ügyetlen és még jóformán elmenekülni sem bír. Rablásai miatt, melyek különösen a házi kacsák ellen irányulnak, nagyon gyűlölik, s voltaképpen ezért szokták üldözni is. Alig akad olyan barakk, melynek bennszülött lakói ne tudnának a szukuriju rablásairól beszélni.”

Quelch arra hívja fel a figyelmünket, hogy igen megkönnyíti a zsákmány körültekerését az a körülmény, hogy az óriáskígyók elülső hegyesebb és jobban hátrairányuló fogaikkal igen jól meg tudják ragadni az áldozat fejét s ezzel a „jó fogással” mintegy alapot teremtenek ahhoz, hogy gyűrűikkel villámgyorsan körülvehessék annak testét. Erős és nagy fogakkal bíró állatok, aminő a vízi disznó, igen könnyen megebezhetnék a kígyó nyakát, ha az mindjárt a megragadás pillanatában nem tenné őket ártalmatlanná gyors ölelésével; az áldozat mozgolódásával aztán csak mind szorosabban fogja a kígyó a gyűrűit.

Quelch saját tapasztalatából csak egy olyan esetről tud, amidőn az anakonda embert támadott meg, s ez esetben is valószínűnek tartja, hogy a támadás a kígyó tévedésére vezethető vissza. Úgy történt a dolog, hogy egy fiút, aki a folyóban rizst mosott, megtámadott egy anakonda, megragadta a kezénél fogva s az odasiető apa segítsége nélkül, aki a közelben fát hasogatott, talán el is veszett volna. Quelch szerint a kígyó a folyó zavaros vízében valószínűleg nem is látta a fiút, s a rizsmosással járó zörejt nyilván valamely szomját csillapító állat szürcsölésének vélte. Talán nem is gyűrűzte volna körül a fiút, sőt önként teljesen szabadon is engedi, ha az nyugodtan viselkedik és hosszú ragadozó fogainak kihúzását lehetővé teszi.

Wernernek, amennyiben őt is többször támadták meg fogságban tartott óriáskígyók, módjában állott Quelch ebbeli felfogását igazolni. Minden egyes alkalommal önként engedték el a megharapott testrészt; szájukat tágranyitották, hogy kihúzhassák elülső fogaikat, mihelyt észrevették, hogy nem az óhajtott zsákmánnyal állanak szemben. Ha azonban szabadulni igyekezünk akár a harapástól, akár a kígyó öleléséből, leküzdhetetlen akadályokra találunk. Werner ha nem tudott idegen segítség nélkül szabadulni, akkor mindig szalmiákszeszt cseppentett a kígyó orrára, amely megtette a hatását.

Az anakondát Brit-Guayanában „kamudi” néven nevezik. Quelch szerint ott a folyók füves és rejtekhelyet nyujtó partjain tartózkodik, valamint a nagy, nyitott vízmenti szavannákon; különösen gyakori a védett vizek mentén, ahol a közelben szárnyasokat tenyésztenek. A kisebb példányokat a sekély vizekben fogják, a nagyobbakat a fűben vagy fatönkökön, esetleg áldozatuk megfojtása közben, amidőn a fojtogatáson kívül más mozgást nem hajlandók végezni. Az azonban, hogy áldozatuk lenyelése után sem tudnának mozogni, Quelch szerint nem valószínű. A vízből, amely védelmet nyujt számukra, sohasem távoznak messzire.

A kis anakonda (Eunectes notaeus Cope)

Az előbbi fajnál általában kisebb, már a 3 m-nél hosszabb példányok is ritkaságszámba mennek. Igazi vízikígyó s mind ebben, mind orrlyukainak és orrpajzsainak helyzetében közel rokon az óriási anakondával, melytől főként színezetében különbözik. Színe szép világos sárgásbarna nagy sötét foltokkal tarkítva, amelyek közül azonban az oldalt fekvők közepén nincs világos folt. Alakja karcsúbb és pikkelyzetében is különbözik az óriási anakondától, amely, amint láttuk, Dél-Amerika északi részén van elterjedve. Ezzel szemben ez a faj Dél-Amerika déli részén, Boliviában és Argentinában honos és az előbbi fajnál jóval ritkább.

Werner e faj egy 3 m hosszú példányát mintegy hét évig gondozta. Az állat, ellentétben a hamburgi állatkertben tartott példánnyal, amely mérges és támadásra hajlamos volt, kezdettől fogva szeliden viselkedett, soha még csak kísérletet sem tett a harapásra és rendkívüli testi erejét is csak a zsákmány megfojtására használta. Ha kinyitották a ketrecet, mindjárt kijött belőle, hogy az ápolót vagy annak gyerekeit „mászórúdnak” használja s hogy rajtuk, illetőleg kabátjuk alatt megfelelő nyugvóhelyet keressen. Minthogy nagyon kevés meleget kívánt és teljesen ártalmatlan volt, megengedték neki, hogy nyáron az akkor amúgy sem használt konyhában üssön tanyát s ott kedve szerint heverésszen a tűzhely tetején. A magasabb helyeket sohasem kereste fel, sőt éppen ellenkezőleg, midőn hihetetlen ügyességgel kibújt a becsukott ketrecnek egymástól alig több, mint 2 cm-re álló rúdjai között, amely alkalommal teste természetesen kiszélesedett és ellapult, mindig valamelyik szekrény alatt akadtak rá. Legkedvesebb tápláléka különböző halak voltak, szívesen fogyasztotta a csukát, a pisztrángot és a pontyot, de különösen a Bécsben könnyen beszerezhető paducot (Chondrostoma nasus), mely utóbbinak csodálatosképpen 1 kg súlyú élettelen példányait is elfogadta, de általában mindeniket csak nedves állapotban. A felvágott és véres halat csak akkor ette meg, ha nagyon éhes volt. Az elven halakat a leghidegebb vízből is kifogta s a vízben egyúttal meg is fürdött, mitsem törődve annak alacsony hőfokával. A halakon kívül megette a patkányt és a hasonló nagyságú rágcsálókat is, sőt időszakonként egyáltalában nem táplálkozott hallal, és lehetséges, hogy ez az idő egybeesett hazájának száraz periódusával, amidőn az általa lakott vizek kiszáradtak s rágcsálókkal kellett táplálkoznia.