1. család: Szarvas félék (Cervidae)

FEJEZETEK

A szarvasok (Cervidae) családjához az összes agancsos kérődzök tartoznak. Ideszámítják a pézsmaszarvast és a víziőzt is, amelyek egyikének sincs homlokdísze. Mindkettő azonban a fontos anatómiai szerkezetben a többi szarvassal megegyezik. A legtöbb szarvasnak van felső szemfoga, néhány faj hímjénél, köztük a két agancstalannál ezek kardalakúan meggörbültek és a szájból kiálló agyarrá alakultak. A külső ujjak első és második ize legtöbbször megvan. A szarvasok egyik részénél az oldalsó lábközépcsontnak csak a felső vége maradt meg; másoknál, ezek közt ismételten a pézsmaszarvasnál és víziőznél csak az alsó. Az összes szarvasnál, a pézsmaszarvas kivételével, hiányzik az epehólyag. A szemelőtti mirigy rendszerint nagyon erősen fejlett, a pézsmaszarvasnál azonban hiányzik. Az orr fényszája szőrtelen, csak az északi rénszarvasnál szőrös, az ugyancsak messze északra vonuló jávorszarvasnál csupasz folttá fejlődik vissza. A szarvasok általában erőteljes nyakú, előre megnyúlt fejű, nagyszemű és szelíd tekintetű, nyúlánk, tetszetős állatok. A felső ajak nem barázdált. A hosszú, vékonycsontú lábszárakon keskeny, hegyes paták és jól fejlett álcsülkök vannak. A farkuk sohasem éri el a sarkukat.

A rénszarvas kivételével agancsuk csak a hímeknek van. Az agancs a homlokcsont kinövése, s hasonlóan csontanyagból áll. Csak kifejlődésének ideje alatt borítja finom szőrű bőr, a háncs. Ha az agancs kifejlődött, az állat a háncsot a fákon ledörzsöli, ugyhogy a csontszár teljesen szabaddá lesz. Csak az agancs legalsó része, a rózsatő marad állandóan bőrrel fedett. Ez az agancs állandó része; a rózsatőn nyugvó rész, a csap, időnként leválik. A csap tövén, közvetlenül a rózsatő felett van a „rózsa”, amely gyűrűalakban, apró golyóalakú kinövésekből, az úgynevezett „gyöngyök”-ből áll. Ha a szarvasok agancsát és a tülkösszarvúak szarvát össze akarjuk hasonlítani, így körülbelül a háncs a tülöknek, a rózsatő és azon nyugvó rész, a csontosodó csapnak felel meg. Azon alapvető tulajdonságon kívül, hogy az agancsok időnként kicserélődnek, és a háncs ledörzsölődik, abban is különböznek a tülköktől, hogy többnyire elágazók. A fiatal állat agancsán mindenütt csak egy pár nyárs, gomb vagy hasonló képződmény fejlődik ki, és a rózsa hiánya mindig észrevehető. De csak ritkán maradnak meg a nyársak későbben is. Legtöbbször elágaznak, és az ágak, a bogok száma, minden csere után növekedik. Van ugyan egy pár olyan alacsonyabb fejlődési fokon álló szarvas, amelyik egyszerű nyársat fejleszt és agancsa villás marad, de a legtöbbnél mégis több ágat találunk. Mivel mindkét agancs ágait számláljuk, a legközelebbi agancsforma a „hatos”, amely egyes szarvasfajnál a legmagasabb szám. Más féleségek tovább fejlődnek, de nem nőnek ki a „nyolcas”-ból, csak a legfejlettebb fajtájú szarvasoknak van többágú agancsuk. Némelyik szarvasnál, mint a jávor- és dámszarvasnál, bizonyos fejlődésen túl az agancsok lapátformára szétterülnek. Ez a fejlődés folyamán azután növekedik.

Ha elfogadjuk, hogy az ágak száma minden új agancsnál szabály szerint növekedik, úgy például a mi gímszarvasunknál az ágak számaiból az életkort is meg tudjuk mondani. Ez azonban nem minden esetre áll. Ugyan az első agancs sohasem elágazó, de az évek során növekvő ágak nem követik a meghatározott évszámot, hanem számuk függ a test fejlődésétől és az állat életkörülményeitől is.

Éppen úgy nincs az agancsfejlődésben szorosan vett párhuzam a család története és az egyes faj fejlődéstörténete között. A legrégibb szarvasoknak, amennyire mi ismerjük, nem volt agancsuk. A Felsőmiocénban nyársas és villás agancsok egyaránt voltak, a Pliocénban pedig többágú agancsok. A család és a fajtörténetben azonban az agancsfejlődés abban megegyezik, hogy mindkettőnél az agancságak számának növekedése felismerhető. Ez a családtörténetben az Anoglochis sedgwicki Falc.-nál még túlfejlődésre is vezetett. Az egyes faj agancsfejlődésének is van hátra. Ha ezt túllépi, úgy a szarvasnak újra gyengébb agancsa lesz és az ágak hitványabbá válnak; azt mondják: „a szarvas visszarak”. Ez elvénhedési jelenség. Ez először az utoljára kifejlődött részeken kezdődik meg, a mi gímszarvasunknál a koronával. A gímszarvas visszafejlődött agancsának sokszor nincs koronája, jóllehet előbb már volt. A rózsa és a csap vastagságán ez a visszafejlődés mindig észrevehető.

A három legalsó és a legtöbb szarvasnál előforduló ágnak külön neve van. A közvetlenül a rózsánál levő, legalsó ágnak a neve szembog, a következő a jégbog és a harmadik a közép- vagy királybog. De az egyik vagy a másik hiányozhatik is, például a jégbog rendszerint a dámszarvasnál, a szembog az őznél, vagy mind a három egyes amerikai szarvasnál.

Az őzagancs fejlődése.

A gímszarvas csontváza.

Eltekintve az indiai szarvasok (számbár és rokonai) egyes csoportjától, az agancsokat rendszerint minden év meghatározott időszakában egyszer elvetik. Az új a párzás idejére fejlődik ki újra. A levetés úgy történik, hogy a rózsa alatt a csap belsejében csontvisszafejlődés folytán apró üregek támadnak, ezek lassanként nagyobbodnak s ott a csap eltörik. Ilyenkor a rózsatő legfelső része is leesik, s így minden agancselvetésnél ez rövidebb lesz. Közvetlenül az agancs levetése után a megmaradt részt a megduzzadt bőr a szélek felől a közép felé benövi. Ez a bőr véredényben nagyon gazdag. A véredények az új agancs céljára gyorsan kiválasztják a szükséges anyagot és az gyorsan elkezd fölfelé nőni. Egyidejűleg kifejlődik a takaró bőr, a háncs is. Soemmering W., a frankfurti állatkertben a részletekre kiterjedő megfigyelést tett a gímszarvas agancsfejlődésének gyorsaságáról és módjáról.

„Már az agancselvetés után a második napon a sebfelület közepét feketés, vörösbarna heg borítja, amely a közepe felé mindjobban összezsugorodik, a peremképződés pedig szélesebb és magasabb lesz. A negyedik napon a tulajdonképpeni seb már csak 28 milliméter átmérőjű, míg a peremduzzadás 12 milliméter széles, felduzzadt és barázdás; a vékony bőre oly érzékeny, hogy könnyen vérzik. Ugyanez figyelhető meg a nyolcadik napon is; csak közben a peremduzzadás észrevehetően szélesebb és magasabb lesz, de azért teljesen kerek marad a nélkül, hogy a szőrös bőrtakaró benőné. A tizennegyedik napon a középső sebhely még jelentősebben kisebb lesz. A duzzadás a kerületen mindenütt, leginkább azonban elülső részén, a bőrrel takart rózsatő felett annyira kifejlődött, hogy az agancsnak először képződő részét, a legalsó ágát, a szembogot, egészen világosan kivehetjük. Ennek a csúcsából mérve a kidudorodás vagy bunkó most 72 milliméter széles, míg annak középső bemélyedése csak 16 mm.

A huszadik napon az erősen szembeötlő szürkésfekete bunkót minden oldalról fehéres szőr kezdi befedni; a fedőbőr is keményebb lett és nem egyedül a szembog hosszabbodása lép erősebben előtérbe, hanem a bunkó hátsó része is, ahonnan az agancsfőágaknak kell kifejlődniök, szélesebb, magasabb és vaskos lesz. Majd teljesen eltűnik az a kicsi középbemélyedés és a bunkó gyorsan növekedik úgy szélességben, mint magasságban. A 23-dik napon körülbelül 60 mm hosszú szembog két félgömbre válik szét; az elülső kisebb, a hátulsó fejlettebb és ebből lesz a második végződés, a jégbog és maga a főág is. Az eddig fehér szőr a bunkón ettől kezdve szürkés színezetű. A legközelebbi 10 napon a bunkó jelentősen megváltozik. Az egész agancs most már alapjában véve megvan. A többé-kevésbbé kiálló részek és a bunkó bevágásai jelzik az összes végződéseket. Most tűnik fel először szembeötlően a szőrrel fedett rózsatőn az agancs alapján egy kiálló, kékes és véredényekben gazdag gyűrű, a fejlődő rózsa a gyöngyeivel. E fölött nyúlik ki a szembog. A vége nagyon széles és barázdálódással a villás elágazás megkezdődik. Tizenkét nappal később, vagyis a növekedés 45-ik napján az elágazódás még nem teljes. Az 59-ik napon a meglevő összes ágak már jó hosszúak és a szembog máris kihegyeződött. Az agancs felső része csak a 62-ik napon ágazik szét és a 79-ik napon lesz teljes, de erősen szőrös és véredénydús bőrrel bevont még mindig, amely nagyon érzékeny, hisz a szarvas agancsát még mindig nagyon kíméli. De a 120-ik napon is, amikor az agancs már teljesen kifejlődött és az ágak egész végig csontkemények, a szembog a legkisebb sérülésre vérzik. Míg 20 nappal később kezdte ledörzsölni agancsáról szarvasunk a fedőbőrt.”

Az agancsképződés most leírt lefolyása általánosságban az összes szarvasoknál azonos, de természetesen a kifejlődés egyiknél hosszabb, a másiknál rövidebb időt vesz igénybe. Miután az agancs bőráthuzata feladatát elvégezte, beszárad és a szarvas a már leváló bőrrongyokat a fákon, cserjéken ledörzsöli, és ezzel egyúttal az agancsok, főleg a megsérült növények nedveitől sötétebb színűek lesznek.

Amíg az agancs fejlődésben van, természetesen nagyon érzékeny, ezért a szarvas gondosan vigyáz reá. Sérülések ebben az időben könnyen torzképződésre vezetnek. Tudjuk, hogy azon a helyen, ahol az agancs megsérül, könnyen új, rendellenes ágak fejlődnek; ezt a tényt néha felhasználják az emberek arra, hogy mesterséges úton rendkívüli, és különösen értékes agancsot termeljenek ki. Egyes testrészek mélyrehatóbb sérülései az agancson is gyakran eltorzulást okozhatnak, mégpedig a sérüléssel ellentétes oldalon. így például a képmellékletünkön látható pampaszi szarvasnak rendellenes agancsa hátsó lábtörése következtében fejlődött ilyenné. Ismeretes, hogy ivarrészek megsértése, vagy kiherélése után a szarvasok az agancsot többé nem vetik el. Ha a sérülés akkor történik, amikor az agancs még nem fejlődött ki teljesen, akkor a bőr foszlása elmarad, az elcsontosodás tökéletlen lesz, tovább fejlődik ugyan, rendszerint csomós, göbös alakot vesz fel: ez a parókás agancs. Ez olyan terjedelmet is érhet el, hogy az állat pusztulását is okozhatja. Másik rendellenesség, ha a különben többágú agancs egyes példányain csak nyársak fejlődnek ki. De az is előfordul, hogy a baknak egyáltalán nem nő agancsa, ezek a „barátok”. Megfordítva kivételesen nőstényszarvasnak is lehet agancsa; ez az eshetőség egyáltalán nem mindig az öreg és különben rendes ivari tevékenységtől megfosztott állatoknál fordul elő. Az ilyen agancsok mindig kicsinyek maradnak s úgy látszik; hogy elég gyakran bolyhos bőr vonja be. Figyelemre méltó, hogy mindkét utóbbi szabályellenesség a nálunk élő szarvasfélék egyes neménél gyakran előfordul s erre Hilzheimer tesz figyelmessé: agancsos nőstényt különösen az őzeknél találhatunk; ezeknél már rendes körülmények közt is a koponya azon részei, ahol a bakoknak az agancsa nő ki, különösen kidomborodnak. Agancsnélküli bakokat ellenben túlnyomóan a gímszarvasok közt lelünk.

Pampaszarvas (Odocoileus bezoarticus L.).

Hoffmann E. nagyjelentőségű munkájában „A jelenkori szarvasok agancsainak morphológiájához” (Köthen,1901) utal a szarvasagancs felépítésének célszerűségére. Az ágakat és az agancs tengelyét ugyanis nem találjuk egyenes irányban egymás felett. A főtengely mindannyiszor, ahol egy mellékág elágazik, kompenzatorikus görbületet alkot és azután újra felegyenesedik, úgyhogy hullámvonalban fejlődik ki. Másrészt az ág is valamit eltér és az agancstengellyel csúcsívhez hasonló öblösödést formál, amely a lapos összekötőlemezzel kikerekül. Ez a felépítés azt eredményezi, hogy a lökés ereje, amely erre az öblösödésre esik, ennek a legmélyebb pontjára levezetődik és mindig az agancs tengelye irányában érvényesül. Evvel a törési esély sokkal kisebb lesz, mintha az ágak és a főtengely egymásra merőlegesek volnának.

Tüzetes figyelmet kíván még a szőrtakaró. A tarándszarvastól eltekintve, a szarvasoknak nagyon kevés vagy semmi gyapjúszőrük sincs. Kétszer vedlenek, tavasszal és ősszel. A nyári szőrözet a télitől nemcsak a képződésben, de a színben is különbözik. Rendesen ez kevéssé oly élénk, mint amaz. Több szarvas nyári ruhája pettyes, míg a téli egyszínű. Foltokat, amely majdnem mindig élénk vörös színnel van keverve, megtaláljuk az egyszínű szarvasok borjúinál is. Némely tülkösszarvúnál is megfigyelhetjük, hogy az idősebb korban egyszínű fajok borjúinál később visszafejlődő fehér rajzolat van és élénkebb vörös színűek, mint az öregek. Haeckel biogenetikai alaptörvénye alapján, amely szerint a fiatal állat alakja és színe gyakran a mai állatok visszaütése az ősökre, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ezek az állatok eredetileg foltos, vöröses szőrtakarót viseltek. A törzsfejlődés folyamán lettek ezek egyszínűekké, és barnává vagy feketévé. A szarvasok közül a majdnem fekete indiai számbár, amelynek borja egyszínű, legnagyobb mértékben mutatja a színskála fokozatát. Agancsképződése azonban nagyon alacsony fokon, a hatosnál megáll. Rokonainál minden átmenet megvan a tartósan pettyestől az egyszínű formáig.

Itt gondolunk arra a világos színeződésre is, „a tükörre”, amely sok szarvas, mint pl. a gímszarvas, a dámszarvas, az őz hátsó combján mutatkozik. Ez hasonlóan megvan sok tülkösszarvúnál is. Szó lehet arról is, hogy ez jó ismertető jel, amely az erdő sűrűjében, vagy a beláthatatlan pusztán az egyes állat számára lehetővé teszi, hogy a vezérállatot kövesse. Egyes esetben, mint az őznél, a tükör ugyancsak télen nagyon kifejlődött, míg nyáron alig. Erre az életmód ad felvilágosítást. Az őzsuta májusban ellik és míg borjai eléggé meg nem nőnek, egyedül él. A kicsinyek sokáig rejtekhelyükön maradnak, ahol az anyjuk őket ismételve felkeresi, azonban ezek egyelőre nem követik.

Más ismertetőjelük van a szarvasoknak: ez a hangjuk és egyes mirigyük. A mi gímszarvasunk mély szarvasbőgése, a barcázás, orgonálás ismeretes; evvel hívja küzdelemre vetélytársait. Minden szarvasfajnak megvan a sajátos bőgése a párzás idején. Ezenkívül van a szarvasoknak még figyelmeztető hívásuk is, ez rövid fújás, horkanás vagy böffenés, mint az őz megrettenése.

Az említett szem- vagy arcmirigyeken kívül fontos a főcsülkök közt levő körömcső közti mirigy. Ezenkívül még egy vagy két mirigy van a hátsó láb, különösen a lábszár hátsó részén; helyüket sokszor hosszabb, durva szőrpamacs-sáv jelzi.

A legrégibb szarvasok, amennyire ismerjük, Európában az Eocénben lépnek fel. Itt találkozunk az Oligocénben, Miocénben a ma Ázsiában élő muntyákszarvassal, a Pliocénben pedig a pettyes rúzákhoz és a szikaszarvashoz hasonlóakkal. Pliocénben már megjelennek a valódi szarvasok képviselői és a pikermi rétegekben az őz is. A Tercier végén találkozunk már túlfejlődött agancsú szarvassal is, amely, mint az Anoglochis sedgwicki Falc. villás elágazás folytán nagyon sokágú volt. A jégkorszak óriásszarvasa, Megaceros giganteus Blbch. a mi dámszarvasunk hatalmas rokona, pedig olyan vastag agancslapátokat fejlesztett, hogy valószínűleg ez az agancstömeg volt kihalásuk oka.

A legprimitívebb fejlődésű szarvasok ma Dél- és Kelet-Ázsiában laknak. Ezek ide szorultak vissza, jóllehet fosszilis elődeik Európában éltek s így Délkelet-Ázsia a visszavonulási területük. Itt találjuk a szarvasok oly gyüjtő területét, amelyet a szarvasok keleti régiójának nevezünk. Az újabb szarvastípusok ezen a vidéken teljesen hiányoznak, az óvilág nyugati és északi része és az egész újvilágrész a hazájuk. Afrikában az Atlasztól délre nincs szarvas, természetesen époly kevés él Ausztráliában.

Különben a szarvasok jóformán az összes klímaövben megélnek, a síkságon épúgy, mint a hegyes vidéken, a tisztáson, vagy az erdőben. Némelyek zergemódjára élnek, mások a sűrű erdőségben elrejtőznek; egyesek az esőtlen pusztákon, mások a mocsaras vidékeken és lápokon találhatók. Évszakok szerint sokan változtatják tanyájukat, élelem után vonulván a hegyes vidékekről le a mély síkokra és viszont. Némelyek vándorolnak is és ilyen körülmények közt jelentős utat tesznek meg. Mindnyájan társas állatok; némelyek, mint a jávorszarvas, muntyákszarvas és a pézsmaszarvas, a párzás idején vagy tartósan is párosan élnek, vagy magánosan, mások pedig sokszor jelentős falkákba verődnek.

Az öreg bakok a nyár idején rendesen különválnak a falkától és magukban maradnak, vagy pedig hímtársaikhoz szegődnek. Párzás idején a suták falkájához csatlakoznak, párviadalra hívják a többi hímeket, bátran szembeszállnak egymással, rendkívül indulatosnak mutatkoznak és egész lényükben kicserélődnek.

A legtöbbje éjjeli állat, de sokan közülök, amelyek magas hegyvidéken vagy lakatlan helyeken élnek, nappal is kimennek élelem után. A szarvasok mind eleven, félénk, menekülésre hajlamos teremtések, gyors és fürge mozdulatúak, érzékeik élesek, de mégis elég korlátolt értelműek.

A szarvasok növényi táplálékkal élnek; egyedül a tarándszarvasról mondják, hogy a lemmingeket is felfalja. Fűvek, kórók, virágok, lomb- és tűlevelek, bimbók, fiatal rügyek és ágak, gabonafélék, gyümölcs, bogyók, a fák héja, mohok, zuzmók és gombák a legfőbb eledelük. A só, úgy látszik, számukra csak nyalánkság, a víz azonban szükségletük.

A szarvasok évente csak egyszer egy, ritkán két borjút ellenek. Ez utóbbi száma valóban a virginiai amerikai szarvasnál és a legtöbb közeli rokonánál a rendes; a jávorszarvas és az őz még hármat is, a kínai víziőzek pedig 4–6-ot ellenek egyszerre. A fiatalok, mint a legtöbb patásállat, jól kifejlődve jönnek a világra, de csak pár nap mulva tudják követni anyjukat. Addig az anyjuk a sűrűben elrejti őket és még később is bátran védelmezi.

Azon a vidéken, ahol modern földmívelést és erdőgazdaságot folytatnak, ott a szarvast nem tűrik. A kár, amelyet ezek a szép állatok okoznak, felülmúlják azt a csekély hasznot, amelyet hoznak. Sajnos, a szarvasok nem férnek össze a föld- és erdőmíveléssel. Ha nem volna a szarvasvadászat – amelyet joggal a legnemesebb és legférfiasabb élvezetnek tartanak – ma a községek és járások szempontjából nem megvetendő gazdasági jelentőségű, úgy az összes szarvasokat nálunk már régen teljesen ki kellett volna irtani.

A szarvas megszelidítése nem oly könnyű, mint általában hiszik. Ha fiatal korukban az ember kezébe kerülnek és megszelídülnek, úgy természetesen mindannyian nagyon kedvesek, bizalmaskodók és ragaszkodók lesznek; idővel azonban ezek a tulajdonságok mindinkább eltűnnek és majdnem az összes idős szarvas mérges, bosszúálló és kötekedő lesz: Ez alól még a már hosszú időn át fogságban levő tarándszarvas sem kivétel. Legkevésbbé sem lehetett teljesen megszelidíteni, mint a többi kérődző állatot, hanem csak félig.

A szarvasok két jól elkülönülő alcsaládra oszlanak: az agancstalan pézsmaszarvasformák (Moschinae), amelyeknek szemgödörmirigyei hiányzanak és a szarvasformák (Cervinae): ezeknek van ilyen mirigyük. Ez utóbbiaknak egypár kivétellel agancsuk van. Az első alcsaládnak csak egy neme van, a pézsmaszarvas, addig az utóbbi számos nemre oszlik.