7. alcsalád: A tengeri kígyó-formák (Hydrophiinae)

FEJEZETEK

A méregfogú siklók második alcsaládját a tengeri kígyók alkotják. Amennyire nehéz a többi kigyócsoportokat elhatárolni, éppen olyan könnyen megy ez ezeknél: evezőfarkuk ugyanis oly szembetűnő ismertetőjel, hogy lehetetlen őket más fajokkal összetéveszteni. Felületes megtekintésre inkább hasonlítanak angolnaszerű halakhoz, mint kígyókhoz. Fejük aránylag kicsiny, törzsük elülső része csaknem hengeres, hátrább, oldalt rendszerint lapított, farkuk nagyon rövid és oldalról rendkívül erősen összenyomott, függélyes helyzetű evezőhöz hasonlítható. Fejüket kivétel nélkül nagy és szabályos pajzsok födik, amelyek egyes nemzetségekben többé-kevésbbé kicsiny, szabálytalan darabokra oszlanak fel. A törzset kicsiny, egymást fedélcserép módjára takaró vagy egymással érintkező lesz mezszerű, hatszögletű pikkelyek burkolják, amelyek egy-két púpot, sőt kúpos töviseket viselhetnek magukon. A test alsó részén csak kivételesen menne át keskeny haspajzsokba (a legvilágosabban annál a néhány fajnál, amely olykor a szárazföldet is fölkeresi). A felső állkapocs fogazatát rövid, barázdás méregfogak és a hozzájuk csatlakozó kisebb, szintén barázdás fogak alkotják; az alsó állkapocs egész hosszában tömör ragadozófogakkal van fegyverezve. A felső állkapocs alkotása az idetartozó 9 nemzetségben nagyon különböző. Az egyik csoportban a két ragadozófog mögött még szilárd, barázdálatlan fogak helyezkednek el, és pedig a laposfarkúaknál (Laticauda) 1, az Enhydirá-n 2, a Pelamydrus-on pedig 7–8. A második csoportnál Boulenger 4–18 olyan fogat mutatott ki, amelyek elül szintén barázdát viselnek; ezek egyenlő közökben követik a két méregfogat. Ebbe a csoportba tartozik az evezőkígyó (Distira) nemzetsége, valamint a korábban Hydrophis néven elkülönített fajok, melyekről Wall és Thompson csaknem egyszerre mutatta ki, hogy felső állkapcsukban a méregfogakat követő többi fogak is barázdások. A vázban különösen a farkcsigolyák tövisnyujtványai figyelemreméltók, amelyek mind alul, mind fölül erősen meghosszabbodtak. Kiváló alábukó tehetségük West G. felfedezésével nyert magyarázatot. Ez a kutató ugyanis rámutatott arra, hogy a tengeri kígyók foghúsa sűrű vér-érhálózata következtében igen gazdagon el van látva vérrel; ez az érhálózat hasonló módon szolgálja a vízben való lélegzést, mint egyes teknősök torkának vérerekben gazdag bojtos lebenyei.

Olyan meseszerű szörnyek, aminőkről néha a napilapok is írnak, a tengerekben nem fordulnak elő; s ezeknek a hajósok agyában megszületett csodalényeknek a tudományos kutatások szerint valóban semmi közük sincs a tengeri kígyókhoz. A mintegy 50 idetartozó faj közül egy sem éri el a 4 m-t, s az 1 m hosszú példányok már ritkaságszámba mennek.

Az alcsalád összes fajainak alkotásával kapcsolatba hozható életmódja is, amennyiben valamennyien kizárólag a tengerben élnek és egy faj kivételével sohasem mennek ki a szárazföldre; önként a folyókba sem hatolnak be, de nagy mennyiségben tanyáznak ott, ahol valamely folyó a tengerbe ömlik. Valamennyien eleveneket hoznak a világra. Előfordulnak az Indiai- és a Csendes-óceánban, a Jóreménység fokától és Madagaszkár partjaitól a Panamai földszorosig, Új-Zélandtól Japánig; ide nyáron, Schnee szerint, a Csendes-óceán déli részéről hajtja őket a délnyugati monszun, ahol azonban télen hiányzanak; különösen gyakoriak a délkínai és északausztráliai partok között.

A csoport finomabb beosztása a fogazatra és a test pikkelyzetére van alapítva.