8. család: Vipera-félék (Viperidae)

FEJEZETEK

Valószínűleg bizonyos álsiklókból vezethetők le az utolsó családnak, a vipera-féléknek a fajai, melyek a legtökéletesebb mérges kígyóknak tekinthetők. A méregkészülékük sokkal fejlettebb alkotású, mint a mérges siklóké s az arc csontjai is jobban a mérgezés szolgálatába szegődtek. Törzsük vastag, fejük lapos, gyakran háromszögletű, farkuk többnyire rövid és néha fogózkodó eszközzé alakult. Elcsökevényesedett felső állkapcsukban csak méregfogak, és pedig nem barázdás, hanem barázdálatlan méregfogak vannak. Szemrésük függélyes hasíték. A mérges siklóktól sokszor csak nehezen és többnyire csak anatómiai vizsgálat alapján különböztethetők meg. Feltűnő, de szintén nem kizárólagos ismertetőjelük a tracheatüdő, amely nem más, mint a légcső hátsó falának odvacskás, spongyás kialakulása folytán létrejövő, tüdőként használt szerv. Az igazi tüdők közül csak a jobboldali maradt meg, s ennek is csak az elülső része áll, szerkezetéből következtetve, a lélegzés szolgálatában, míg lényegesen nagyobb hátsó része nem más, mint egy símafalú zsák, mely légtartóul szolgál. Tracheatüdejük van a viperákon kívül a vastagfejű és a féregalakú kígyóknak is.

A család fontos ismertetőjele a rövid és vastag, szinte elcsökevényesedett felső állkapocsnak az alakja és mozgása. Ez a csont egyrészt egy hosszú (a többi kígyónál rövid), botformájú csont, az os transversum útján a szárnycsonttal, másrészt az állkapocsközti csonttal van mozgathatóan összekötve. A felső állkapocs a transversum-hoz függőlegesen állítható fel és lehetővé teszi a rajta levő méregfogaknak olyan értelmű mozgását, hogy a fog alapját forgópontnak tekintve, a fog hegye e körül hátulról előre egy negyedkört írhat le. A felső állkapocs mindkét felén egy-egy nagy ívesen meghajló fog van. A keresztes vipera e foga 5 mm hosszú, belseje csövet alkot és csúcsa felé, az elülső oldalon, tehát a fog domború hátoldalán egy finom réssel végződik. A fogak egyike rendszerint nem ül egészen szilárdan, mert harapás esetén ritkán észlelnek kettőnél több sebet, fel kell tételeznünk, hogy a második vagy idősebb, már nem működő fog, vagy pedig még nem működő pótfog. A fogak méregmirigyekkel kapcsolatosak. Amikor a kígyó harapni akar, akkor közvetlenül a harapás előtt tágra kinyitja a száját, gyakran olyan tágra, hogy a felső és az alsó állkapocs egymással 150 ° -ú vagy még nagyobb szöget alkot; egyidejűleg a harántszájpadcsontot előretolja, az alsó állkapocs a rajta lévő fogakkal együtt fölemelkedik és a méreg a járomszalag, valamint a halántékizmok és nyilván az ellenállás hatására is a méregfog nyilásán át fölül és elül behatol a fogcsatornába. Amikor a fogak benyomulnak a húsba, akkor a méreg is behatol a sebbe s onnan a vérbe. A fogak nyugalmi helyzetükben a foghús redői között vannak elrejtve és hegyükkel hátrafelé irányulnak. Szorosan a nevezett két fog mögött még 3–4 pótfog is van, melyek egyike a méregfog kitörése esetén azt pótolja. Az első pótfog olykor már használatbavétel előtt eléri teljes nagyságát. Minthogy sem a főfog, sem pedig az első pótfog nem áll pontosan a méregmirigy szájadéka előtt, a méreg átfolyna a kettő között, ha egy nyálkahártyaredő nem szabályozná az útját; a működő fog ugyanis ezt a redőt félretolja s ezáltal elzárja a méreg útját a másik fog felé. Bizonyos idő mulva a működő fog kihull és egy pótfog lép helyébe. A kihullott fogat gyakran megtaláljuk a terrárium homokjában. A méregmirigy kivezető csatornáját kötőszövet erősíti a felső állkapocshoz s rendszerint egy kevéssé hullámos lefutású, hogy a harapáskor hirtelen kinyujtva ne szakadhasson szét. Az alsó állkapocsban, továbbá a szárny- és ínycsontokon tömör, síma, hajlott fogak helyezkednek el és a zsákmány megfogására, valamint arra szolgálnak, hogy azt a garat felé továbbítsák, amely alkalommal a csak nyulékony kötőszövettel összekötött alsó állkapocsszárak váltogatva tolatnak előre. Azáltal, hogy a szájpad-állkapocskészülék csontjai eltolhatók és a mirigyek bőséges elválasztása a zsákmányt jól benyálazza, a viperák, éppen úgy, mint sok más kígyó is, aránylag nagy állatokat le tudnak nyelni.

Beosztásukban Boulengert követjük, aki két élesen elhatárolt alcsaládot állít föl, az igazi viperák (Viperinae) és a csörgőkígyó-formák (gödörkésorrú viperák, Crotalinae) alcsaládját, amely utóbbiak orrlyuka és szeme között egy még jelentőségére nézve föl nem derített lyukféle bemélyedés van. West kimutatta, hogy ez a gödör egy érzékszervet rejteget, de annak hivatása annál kevésbbé értelmezhető, mert az ugyanilyen életmódot folytató igazi viperák ezek nélkül is megvannak.

Az igazi viperák az óvilágot lakják s különösen Afrikában szerepelnek számos fajjal, a gödörkésorrú viperák pedig Amerika és Ázsia lakói, Kanadától Patagóniáig, s Ázsiában egész Európa határáig előfordulnak, sőt egy kicsiny fajuk az Ural innenső oldaláról is ismeretes.