1. alcsalád: Igazi vipera-formák (Viperinae)

FEJEZETEK

Az igazi viperák alkata nagyon egyöntetű. Testük többnyire tömzsi, olykor idomtalanul vastag, fejük háromszögletű vagy tojásdadalakú és lapos; arcorrukat pikkelyek, vagy számos kicsiny és szabálytalan alakú, szabálytalan elrendezésű pajzs borítja s csak az ősi formák viselnek a siklókéhoz hasonló egyszerű, nagy pajzsokat. Csupán a gödörkésorrú viperáktól különböztethetők nehezen meg, de ezektől is megkülönböztetheti őket az említett gödörkék hiánya az orrlyukak és a szemek között.

Az újabb vizsgálatok alapján ebbe az alcsaládba 10 nemzetséget és 58 fajt sorolunk, melyek közül 8 Európában is előfordul, de ezekből 5 vagy Afrikában, vagy Ázsiában is el van terjedve; 39 afrikai, 8 pedig ázsiai faj, míg a többi Afrikában és Ázsiában is előfordul. Elterjedési területük magában foglalja az óvilági északi, a keleti és az etiópiai állatbirodalmat. Ezek közül az elsőben, melynek mintegy középpontjaként a Földközi-tenger tekinthető, 18 faj, a keletiben 3 és az etiópiaiban 39 fajuk él.

A viperák, nem számítva 4 kevéssé ismert, fán élő fajt, melyeket egy nemzetségbe sorolnak, általában lassú állatok és csak naplemente után kezdik meg tevékenységüket. Zsákmányukat kisebb gerincesek, különösen emlősök és madarak, néha gyíkok és kétéltűek alkotják, de sohasem halak. Áldozatát csak néhány kisebb faj szokta üldözni, míg a többiek vadászati módja a türelmes lesés. Alkalmas pillanatban hirtelen előrenyujtják fejüket, rettenetes fegyverüket egyszer belenyomják az áldozat húsába és bevárják a kivétel nélkül halálos hatást. A viperák valamennyi mérges kígyó között a leglustábbak és ezért alattomosabbaknak is tűnnek fel minden más kígyónál; indulatosaknak és dühöseknek mondják őket, noha megfelelő bánásmód mellett nyugodtan és békésen viselkednek. Az emberre nézve veszedelmes fogaik és mérgüknek minden más kígyóét fölülmúló hatékonysága mellett sem annyira veszedelmesek, mint a mérges siklók, sőt még a legközelebbi rokonaikat, a gödörkésorrú viperákat sem mulják e tekintetben fölül, de mégis éppen elég bajt okoznak. Nevüknek (vipera=vivipara=elevenszülő) nem mindig felelnek meg; az ásó viperák (Atractaspis) és a szarvasviperák (Cerastes) például tojásokat tojnak; a többiek azonban tudomásunk szerint eleveneket hoznak a világra. Szaporaságuk nem nagyon jelentős, ellenállóképességük a külső behatások ellen azonban igen nagy, s ellenségeik száma aránylag csekély, gyakoriságuk tehát érthető.