1. Kis csörgőkígyók (Sistrurus Garm.)

A kis csörgőkígyó (Sistrurus miliarius L.)

A Sistrurus-nemzetség legismertebb faja a kis csörgőkígyó, melynek csörgője feltűnően kicsiny, egyes izei Linnét a kölesszemekre emlékeztették s ezért adta annak a fajnak a „miliarius” nevet. Felső oldalának alapszíne hamuszürke, finom sötét pontokkal beszórva. A hát közepét többnyire kerek, feketésbarna, keskeny világos szegéllyel bíró foltok tarkítják, kétoldalt pedig váltogatva álló, kis, kerek foltok sorakoznak. A háti foltsor alatt egy bíborbarna sáv húzódik. Fejetetejét, valamint halántékát sötét hosszsávok díszítik, a homlokán pedig két, egyik szemétől a másikig húzódó sötét, félholdalakú foltot látunk. Alsó oldala vörösessárga, sötétbarna foltokkal és pontokkal.

A kis csörgőkígyó vagy a „ground rattler” Stejneger szerint száraz területen él és a lomb alatt vagy magas fűben mezei egerekre vadászik. Ez a kis faj Holbrook szerint veszedelmesebb, mint a közönséges csörgőkígyó, mert harcrakészebb, csörgése alig hallható és mérgének hatása is jelentékenyebb, de mindemellett azt tapasztalta, hogy míg mérge még elég hatékony valami kis madár megölésére, addig az ismételten megharapott macska 36 órai gyöngélkedés után kiheveri a mérgezést. Az emberre rendszerint nem hat halálosan, de veszélyes, és ezért tanácsos a sebesült azonnali gyógykezelése. Beyer a kis csörgőkígyó harapása után a viperamarás tüneteit érezte magán, de a mérgezést minden gyógyító beavatkozás nélkül kiheverte.

A láncos csörgőkígyó (Sistrurus catenatus Raf.)

A láncos csörgőkígyó vagy masszaszauga az előbbi fajhoz nagyon hasonló, de attól abban különbözik, hogy orr- és elülső szempajzsait egy kantárpajzs választja el egymástól, a kantárgödre alatt pedig két világos sávot visel. A nemzetség legnagyobb s egyben legveszedelmesebb faja; a washingtoni múzeum legnagyobb példányának hossza 777 mm, melyből 39 mm a csörgőre esik; ez utóbbi 9 ízből áll és végén egy csomót visel.

Selous megfigyelte, hogy miképpen viselkedik a láncos csörgőkígyó a fogságban és azt tapasztalta, hogy melegvérű állatokat, mégpedig madarakat és kisebb emlősöket eszik szívesen. Villámgyorsan megejtett harapása után visszahúzódik és áldozatát, mely 30 másodperc alatt elpusztul, elengedi. Ha az egér a harapás után elbújik, megkeresi, tetszőleges helyen megragadja és kihozza a lyukból, majd ismét elengedi és fejével előre nyeli le. Csak azt az állatot eszi meg, amelyet saját maga ölt meg s 2 egér elég neki egy étkezésre. Ivás alkalmával a fejét a víz alá meríti, nyelvét lassan kinyujtja és behúzza s e két mozdulata között 3–4 másodperc telik el. Két nőstény augusztus elején 6–6 fiókát hozott a világra, ezek még a születésük utáni héten vedlettek s a következő télen kétszeresükre növekedtek meg. Egyébként évente kétszer vedlenek, májusban és júliusban. Az anya, Goode szerint, eltűri, hogy fiai veszély esetén a hasa alá másszanak. A masszaszauga békés állat, de különösen gyűlöli a kutyákat, melyeket már a szagukról megérez; kevésbbé haragszik a macskákra. Zivatar előtt is izgatott és nyugtalanul viselkedik. Egy e fajta kígyó megharapta a fajtársát a fején, amely megdagadt, a daganat egy idő mulva elmúlt és a megmart kígyó nemsokára egy egeret nyelt le. Olykor egy szőrökből és tollakból álló gubancot öklendez ki.

Kirtland szerint harapása alig rosszabb a darázs szúrásánál, Hay viszont azt mondja, hogy a kutyák és a tehenek nagyon szenvednek tőle és a harapás környéke rajtuk súlyosan megdagad.

Csörgője nem olyan nagy, mint az igazi csörgőkígyóé, de zaja elég messze elhallatszik. Tartózkodási helyéről azt mondhatjuk, hogy kedveli az alacsony, nedves talajt, de a vízbe nem megy és a víztől távoleső szárazabb helyeken is találják. Mielőtt Illinois állam sűrűn benépesült volna, ott gyakran találták, ma azonban már sokkal ritkább. Létszámának megcsappanása a földműveléssel, a mocsarak lecsapolásával és a neki védelmet nyujtó növényzet eltávolításával kapcsolatos.