2. Igazi csörgőkígyók (Crotalus L.)

A félelmetes csörgőkígyó (Crotalus horridus L.)

Félelmetes csörgőkígyó (Crotalus horridus L.).

Arcorrának felső részét nem födi négy nagy pajzs, mint az előbbi fajokét, hanem csak kisebbek, arcorrpajzsa nem különül el orrpajzsától, az előbbi magasabb, mint amilyen széles, farka egyszínű fekete. A törzsét borító pikkelyek 25 hosszanti sorban rendezkednek el s a rokon fajoktól elkülöníti kantárpajzsainak csekély száma (1–2). Teste felső oldalának alapszíne komor szürkésbarna, rajzolatát három sor nagy, szabálytalan folt vagy hegyben kinyúló fekete harántsáv alkotja, amelyek a sötétszínű farkon eltűnnek; alsó oldala sárgásfehér alapon kis fekete pontokat visel. Nagyon idős nőstényei elérik a 2 m-t, de már az 1.6 m hosszú példányok is ritkaságszámba mennek.

A csörgőkígyó elterjedési területe a Mexikói-öböltől észak felé a 46 ° északi szélességig húzódik, azonban csak az Unió nyugati államaiban honos. Az összes híradások megegyeznek abban, hogy keleten, vagyis az ország atlanti tengeri oldalán legföljebb a Champlain-tóig található. „Megállapíthatjuk – mondja Geyer – hogy ott, ahol a kukorica művelése a gyakori nyári fagyok miatt megszűnik, a csörgőkígyó sem fordul már elő.” A XIX. század első évtizedeiben a meg nem művelt területeken oly ijesztően gyakori volt, hogy két ember, aki a sokrabecsült kígyózsír miatt rendszeresen vadászta, két nap alatt 1104 példányát ejtette el. A földművelés föllendülésének és a disznók elszaporodásának tulajdonítják, hogy száma állandóan és erősen csökken.

„A csörgőkígyó ott szeret tartózkodni – folytatja Geyer – ahol a sziklás, napos és egyáltalán kopár magaslatokat termékeny, füves völgyek, folyók, patakok vagy nedves rétek határolják, és csakis ott, ahol a tágas síkságot rendszeresen lepi el a nehéz harmat. Az időjárás változásai iránt szerfölött érzékeny és helyét napközben is úgyszólván óránként változtatja. A forró nap szép derűs reggelén megfürdik a harmatban, aztán alkalmas helyet keres valamely ösvényen vagy széles kövön, hogy sütkérezzen és megszárítsa testét. Később, a déli rekkenőben száraz, árnyékos helyet keres, hogy ott kipihenhesse magát, de most sem távozik messzire el a napos helytől. Ha több éjjelen át nem esett harmat, akkor gyakran az árkok és folyók szélén találjuk, de magába a vízbe csak vadászás alkalmával hatol be. Az eső iránt nagyon érzékeny. Lakóhelyét máskép választja meg a megművelt és lakott területen, és máskép a vadonban. Majd odukban, majd pedig erővel elfoglalt üregekben lakik. Az utóbbiak közé tartoznak a prairie kutyák, földi mókus, patkány, egér és végül a parti fecske építményei, noha emezek a nagy kígyó számára kicsinyeknek tűnnek föl. A csörgőkígyó azonban erős pikkelytakarója segítségével könnyen befúrja magát a szilárd földbe vagy a laza homokba s kiszélesíti az üreget. Jowa állam Des Moines nevű folyójának felső szakaszán egy kevéssé árnyékos homoklejtőn, mintegy 80 m magasan számos csörgőkígyót látunk, amint a parti fecskék kitágított fészkéből dugták ki fejüket. Az emberi telepek közelében ritkán és csak csekély mennyiségben találjuk őket, különösen párosodásuk idején április végén vagy május elején. Itt a sziklák repedéseiben, falak között, épületek alatt, faodukban, lapos kövek, farakások és gallycsomók alatt tartózkodik; sőt néha a lakások padlója alatt, az egerek és patkányok lyukaiban húzódik meg. Téli tartózkodóhelyét igen gyakran véletlennek kell mondanunk, amint ezt más kígyóknál is tapasztaljuk. Meleg októberi nap kicsalhatja a szokásos rejtekéből, hirtelen meglepi a hideg s ideiglenes helyen kell meghúzódnia. Ezért gyakran találunk a prairieken, kövek alatt, a szabadban, teli gyomorral heverő csörgőkígyókat. Alvása a többi hüllőkhöz hasonló, csakhogy lehetőleg száraz, zárt helyet keresnek.”

Audubon leírja, hogy egy téli kacsavadászat alkalmával egyik kísérője egy hatalmas, megmerevedett csörgőkígyóra akadt, melyet ő tarisznyájába helyezett el, hogy hazavigye. A kígyó a tűz közelében letett zsákban feléledt, előmászott és csörögni kezdett, e mellett pedig testét fölcsavarta és fejét fölemelve támadó állásba helyezkedett. A tűztől eltávolítva újra megmeredt, de mindannyiszor visszatért életereje, valahányszor a tűz közelébe vitték. Hasonló esetet közöl Palissot de Beauvois is: „Télen a csörgőkígyó a legszívesebben tartózkodik a források közelében. A Moritz-folyó partjain több helyen is ráakadtunk tanyájára. Kamrájához 2–3 m hosszú, görbe járatok vezettek; több kígyó hevert ott mozdulatlanul, a víztől állandóan nedvesen tartott talajon. Később vezetőnk egy mocsárhoz vitt bennünket, melyet 20–30 cm vastagon födött a tőzegmoha. A mohatakaró felszíne keményre volt fagyva, de alatta több csörgőkígyót találtunk, melyek a víztől átjárt, meg nem fagyott talajon ide-oda csúszkáltak. Már az őszi napéjegyenlőség előtt, mindjárt utolsó vedlésük után elbújnak és a tavaszi napéjegyenlőség körül jönnek ismét elő.”

Geyer nappali állatnak véli a csörgőkígyót, amely éjjel, akár a háziállatok, rendszeresen búvóhelyén tartózkodik és megfigyelte, hogy egy ilyen kígyó egy odvas fa lábánál 4 hétnél át minden este mutatkozott, míg nappal nem volt látható. Hogy következtetése mennyire nem volt helyes, azt egy ugyancsak általa leírt kaland igazolja a legjobban, melyet a Spokan-folyó mellett élt át: „A közelből valami lármát halottam, amely olyan volt, mint mikor botot húzunk végig a földön. Amint egy kis réten áthaladtam és 1 m magasan a folyó kavicsos ágya fölött megálltam, számos csörgőkígyót pillantottam meg, amint a kavicsos talajon mozogtak. A hold szépen világított és jól láttam, amint azok egymás hegyén-hátán, különösen a szétszórtan heverő gránittömbök közelében, csúszkáltak. A lármát pikkelyes testüknek a kövekkel való súrlódása okozta. Undok, kibírhatatlan bűzt árasztottak.” Reggel Geyer hiába forgatta fel a köveket, a kígyóknak nyomát sem találta. Mindebből pedig az következik, hogy az állatok este indulnak vadászatukra s nappal elbújva pihennek valahol.

A legtöbb megfigyelő a csörgőkígyót lassú, lomha teremtménynek mondja, sőt Palissot de Beauvois szerint egyetlen kígyó sem annyira szelíd, mint éppen ez. „Sohasem támadja meg azt az állatot, amellyel nem táplálkozik, és ha nem ijesztik vagy érintik meg, sohasem is harap. Gyakran haladtam el mellette néhány centiméternyire, a nélkül, hogy a legcsekélyebb hajlandóságot is mutatta volna a harapásra. Csörgése következtében mindig jóelőre észrevettem, s mialatt nyugodtan távolodtam tőle, meg sem mozdult, sőt még arra is volt időm, hogy botot vágjak magamnak és azzal agyonverjem.” Ez a megfigyelés csak a kígyó pihenési idejére vonatkozik, mert ha valóban eleven, akkor egészen másképpen áll a dolog. Geyer szerint mozgása gyors, de nem erőlteti meg magát túlságosan. Áldozatára növekvő gyorsasággal veti rá magát s végül valósággal röpül. Audubon szerint még kúszni is tud, viszont ezt a többi megfigyelők tagadják. Olykor azonban igen gyorsan mozog a vízben s amint az öreg Kalm írja: „ilyenkor felfúvódottnak látszik és úgy úszik, mint a hólyag a vizen. Megtámadni nem tanácsos, mert tapasztalás szerint hirtelen beveti magát a csónakba.”

A csörgőkígyó tápláléka kisebb emlősökből, madarakból és kétéltűekből, nevezetesen békákból áll. Sohasem tapasztaltam, hogy a fogságban tartott példányok áldozatukat előbb megfojtották volna, sőt a kisebb állatokat meg sem mérgezték, hanem mint a siklók a halat, egyenesen lenyelték. Gazdag lakoma után ez a kígyó kellemetlen szagot áraszt, amely nemcsak a jószaglású állatoknak, hanem az embernek is feltűnik. Geyer szerint szagának erőssége attól függ, hogy mit evett; például a mókus lenyelése után erősen szagos lesz s még büdösebb akkor, ha döglött állatot fogyasztott. A fogságban tartott példányok gyakran semminő, olykor pedig gyönge pézsmaszagot árasztanak.

Szaporodása az első tavaszi hónapokban kezdődik s a nemek a keresztes viperához hasonló módon egyesülnek. „Tavasszal – írja Audubon – miután megvedlettek, előmásznak, testük ilyenkor fénylő és a legüdébb színekben játszik, szemükben pedig élet és tűz ragyog. A hímek és nőstények a napos helyeken csúszkálnak a bokrok között és egymásba kapcsolódnak, olykor egy-egy 20–30 főből álló gomolyagot is alkotva. Az összes fejek kifelé irányulnak, szájukat kitátják, sziszegnek és csörögnek. Ebben a helyzetben több napig maradnak együtt.” Az indiánoktól hallott híradás alapján Geyer is megerősíti, hogy a párosodni akaró kígyók csomóba verődnek össze. A tojásokat augusztusban rakják le s a fiókák néhány perccel később fölrepesztik a tojás héját. Az anya nem törődik a kölykeivel, ami egyébként az összes kígyókra vonatkoztatható.

„A csörgőkígyó legnagyobb ellensége – írja Geyer – a zord tél, különösen ha korán vagy hirtelen áll be; a nagyobb tavaszi áradások szintén pusztítják s ugyanígy az erdő- és a steppetüzek. Példákat tudunk rá, hogy lettek légyen bár valamely vidéken még oly nagy számban is, egy kemény tél, áradás vagy tűz egy szálig elpusztította őket. Általában felfogás szerint pusztítják és meg is eszik s csörgőkígyókat a disznók, azt is mondják, hogy mérgük mit sem árt ezeknek. De az ilyen mendemondákat, noha alig egyebek üres állításnál, több kutató készpénznek vette. Sok kísérletem igazolja, hogy a disznók, s éppen így a többi háziállatok is, irtóznak a kígyóktól s még a megölt példányokhoz sem nyúlnak hozzá.” Geyer utóbbi sorai megérdemlik ugyan a figyelmet, de megjegyzem, hogy már az első híradások hasznos csörgőkígyópusztítónak mondják a disznót s azt az újabb megfigyelések is igazolják. Legnagyobb ellenségének a disznó látszik. „Mihelyt a kígyó disznót vesz észre – írja Kalm – inába száll a bátorsága és menekülni igyekszik. A disznók már messziről kiszimatolják őket, nyomon is követik s ha meglátják, közelednek feléje, majd pedig szőrüket felborzolva rontanak közébük. Ha megragadták szájukkal, erősen megrázzák és megeszik minden baj nélkül, fejét azonban érintetlenül hagyják. Ha valaki vadon vidéket töret fel, először disznókat hajt bele s bizonyos, hogy ezek rövidesen kipusztítják a kígyókat. Olykor megtörténik, hogy a disznó kígyómarást szenved, ez azonban nem árt neki meg egy csöppet sem”. Egészen hasonlóan nyilatkozik Brown is. Oregonban sehol annyi csörgőkígyó nem volt, mint a Columbia folyó mentén s igen sok bajt okoztak a lakosságnak. Még a házakba is behatoltak. Minden beavatkozás hiábavalónak bizonyult addig, amíg a disznó nem lett az ország elterjedt háziállatává. A disznók szaporodásával ugyanis fokozatosan kevesbedett a csörgőkígyók létszáma. A disznó még mielőtt a kígyó méregfogait használhatná, rátapos lábaival s aztán nyugodtan felfalja. „Az indiánok is jól ismerik a két állat ellenséges viszonyát és többször tapasztaltam – írja Brown – hogy a telepesekhez jöttek egy darab friss disznóhúst kérni. Úgy mondják, hogy a bogyógyüjtésnél a lábukra kötik, hogy megvédje őket a csörgőkígyók ellen. Oregon déli részében nagyon is el van terjedve az a nehezen megindokolható hit, hogy a disznóhús véd a harapás ellen, sőt még azt is állítják, hogy gyógyszernek használható a harapás után. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a disznó szalonnarétege kiválóan megakadályozza azt, hogy a méreg a vérébe hatolhasson.” Pechuel-Loesche szerint még inkább szolgálja a védelmet a disznó sörtetakarója, melyre ráadásul még sár és minden egyéb piszok is rátapad, úgy, hogy végül is valóságos páncél borítja az állatot. Bruhin szerint Millwaukee grófság területén nagyon gyakori volt a csörgőkígyó, az emberek és a disznók azonban csaknem teljesen kiirtották. Ezekből az adatokból pedig az következik, hogy Geyer a disznók kígyópusztító készségét nagyon is lebecsülte.

A csörgőkígyók ellenségei közé számítják Geyer szerint a menyétet, az oposszumot és a borzot, különösen pedig a fekete erdei borzot. Az előbbi két állatra vonatkozó állítását Geyer kétségbevonja, a borzzal és a disznóval pedig kísérleteket végzett, melyek során bebizonyosodott, hogy ezek sem mentesek a kígyóméreggel szemben. A ragadozók közül csak a gatyás ölyvet és a keselyűt mondja a csörgőkígyó bizonyosan hathatós ellenségének. Sokat elpusztít azonban közülök az ember. A lovas leszáll lováról, hogy agyonverje, ha egyet lát, elég sokat eltaposnak közülük a szekerek is, még a gyerekek is megölik, ami arra vall, hogy nem nagyon félnek tőle.

Packard A. S. szerint Connecticut és Rhode Island területén teljesen kiirtották, Massachusetts államban azonban egyes helyeken gyakori. Kipusztulása főként azzal áll kapcsolatban, hogy a kultúrterületeken nem jut megfelelő táplálékhoz. Castelnau szerint minden megművelendő területen először is a csörgőkígyókat irtják ki; a George-tó környékén például egyetlen napon 400 példányt öltek meg. Amerika őslakói jobban félnek tőle, mint a fehérek. Annak idején Clark tábornok egyik fia mihelyt egy példányt meglátott, utána szaladt, ballábával rátaposott, jobbkezével lehúzta róla a csörgőket s azokkal teletömte a zsebeit, de sohasem marta meg egy sem. A sziu indiánok nem ölik meg, sőt ravaszsága miatt nagy tiszteletben tartják. A sziu név nem is más, mint a naddovessju szó utolsó része, ami pedig csörgőkígyót jelent. A sziukon kívül semmi más törzs nem tiszteli őket, még a kígyó indiánok vagy sosonok sem.

A legtöbb állat ösztönszerűen menekül előle. A ló és szarvasmarha kikerüli vagy megszalad tőle, a kutya illő távolból mozdulatlanul figyeli, a madarak, mihelyt észreveszik, hangos lármába kezdenek. Duden írja, hogy kutyái és macskái inkább kíváncsiságból követték, s noha úgy látszott, hogy nem féltek tőle, mégsem nyúltak hosszá. E mellett azonban még a megölt példányt sem merték nagyon erősen megközelíteni.

Több megfigyelő azt állítja, hogy mielőtt harapna, mindig csörög, ez azonban nincs egészen így. „Mikor lassan halad tova – írja Geyer – mindig vonszolja a csörgőjét, ha menekül, föltartva hordozza és mindkét esetben folyton csörög; ha ellenben zsákmányát követi, akkor teljesen nesztelenül halad. Csörgése ahhoz a zajhoz hasonlítható, amit a késfenő idéz elő munkája közben. A csörgőkígyó az elijesztés céljából sem mindig használja csörgőjét, hanem csak akkor, ha megijed vagy megtámadják. Gyakran megtörtént, hogy 10 cm-re is megközelítettem, anélkül, hogy csörgéssel jelezte volna ottlétét.”

A fogságba a csörgőkígyó mindig csörög, valahányszor zavarják, sőt már akkor is, ha benyitnak a szobába. Ilyenkor fejét 20–30 cm-re emeli föl, nyakát S alakúan meggörbíti és farkát nyaka kanyarulatában függőlegesen fölfelé irányítja. A csörgést a farok finom rezgetése hozza létre és ez annál erősebb, minél izgatottabb a kígyó. Feoktistow szerint a mozgás két részből tevődik össze, egyrészt a farok, másrészt a csörgőizek mozgásából, az előbbi 75, minden utóbbi pedig 110 mozdulatot végez másodpercenként.

A csörgőkígyó harapása mindig nagyon veszedelmes, mert fogának tűvékonyságú hegye a vastagabb ruházaton és az erős bőrön is áthatol. „Oly erővel harap – írja Geyer – aminőt nem is tételezhetnénk fel róla. Miután meggyőződtem arról, hogy nem tud ugrani, kipróbáltam, hogy mennyire tud harapni. Azt tapasztaltam, hogy fogai nem egykönnyen törnek ki, a botot, melybe beleharapott, meg is forgathattam, sőt fel is emelhettem vele az állatot. Ha a botot elengedi, azt is csak azért teszi, hogy fogait kímélje, de aztán újra utána kap.” Más alkalommal Geyer látta, amint egy ökör ajkába csimpaszkodott a kígyó s azt az ökör félelmetes száguldozása dacára sem bocsátotta el.

Mérgének hatása igen különböző s ingerültségi állapotától függ; nedves, hűvös idő esetén hatékonyabb s legveszedelmesebb tavasszal, mindjárt előbúvása után és az augusztusi hőségben. Ilyenkor sohasem lehetünk tőle nyugton, mert nagyon ingerült, harcrakész és jó előre csöröngi kezd, ha közeledünk. Geyer látott egy indián gyereket, akit ez időben harapott meg a csörgőkígyó. Minden, az indiánok által használt szert kipróbáltak gyógykezelésére, de hiába. A gyulladás oly nagyfokú volt, hogy feltárta a megharapott testrész csontját s valósággal rothadást idézett elő. A mellett oly kellemetlen szagot árasztott, hogy alig lehetett megközelíteni. A szegény gyermek 6 hét leforgása alat elpusztult.

„Az indiánok sem ismernek semmi biztos szert a méreg ellen – írja Geyer – azonban feltehető, hogy egyes növényi szerek valóban használnak. Ezek közé sorolhatók az Aristolochia serpentaria, Prenanthes serpentaria, Echinacea purpurea, serotina, angustifolia és az Eryngium aquaticum; a Polygala senega és P. purpurea már kevésbé tanácsolhatók. Ezeknek a növényeknek csodálatosképpen csak a gyökerét használják. Az indiánok szárított állapotban hordozzák magukkal és használat előtt péppé rágják össze. Alig hinném, hogy a fájdalomcsillapításon kívül valamit használnának, de alkalmam sem igen volt, hogy hatásukat észlelhessem. A leghatásosabb, bár fájdalmas módszer a madarászok és vadászok egybehangzó tapasztalatai szerint, hogy ismételten lőport égetnek el a seben; e mellett azonban a betegnek még egy adagnyi lőport be is adnak. A vad nyugaton nagyon sokra becsülik a lőport s ezért túlsok erőt tételeznek fel róla, noha a friss seb kiégetése mindenesetre hatásos lehet.” Szerencsére Amerikában is mindjobban elterjed a bizonnyal leghatékonyabb ellenszernek, a pálinkának ismerete: azaz a mérgezettel mindenekelőtt pálinkát, vagy egyáltalában szeszt itatnak.

A fogságban tartott csörgőkígyó sokáig dacol, de végül is, ha ketrece megfelelően be van rendezve, elfogadja a táplálékot. Egyik csörgőkígyóm 7 hónapig koplalt s csak akkor mérgezett meg s fogyasztott el egy patkányt, mikor már csontig lesoványodott. Ha föltesszük, hogy fogságba kerülése előtt már 2 hónapig koplalt, bátran megállapíthatjuk, hogy a 3/4 évi böjt még nem árt neki különösen. Ez a példány egyébként önkéntes böjtölése idején gyakran ivott vizet, fürdött és többször vedlett, úgy látszott, hogy a vedlés után táplálkozni kíván, harapós és élénk volt, megölte az állatokat – de nem ette meg, míg végül is lenyelt egy patkányt s ettől kezdve rendesen táplálkozott, úgyhogy két hó leforgása alatt visszanyerte régi állapotát. A patkányok a csörgőkígyó ketrecében csakhamar otthonosan érzik magukat, a csörgés inkább kíváncsiságot kelt bennük, mint félelmet. Ide-oda szaladgáltak a kígyó mellett, sőt ráugráltak a testére, kivált mikor megbetegedett és már egyáltalában nem törődött velük, úgyhogy ezek élő testébe lyukat rágtak, minek következtében el is pusztult. Ez az eset is csak azt bizonyítja, hogy még a mérges kígyók ketrecébe sem tanácsos bármiféle állatot beengedni.

Figyelmes gondozás mellett a csörgőkígyó jól bírja a fogságot; egyes példányokról tudjuk, hogy 10–12 évig is eléltek a ketrecben; kezdetben nagyon ingerlékenyek, de haragjuk lassanként csökken és végül gondozójukat is megismerik, legalább is nem kapkodnak feléje olyan dühösen, mint eleinte. Fajtársaival is jól megfér; Mitchell egyszer 35 példányát tartotta egy ketrecben. Általában nem sokat tevékenykedik s nyugalma annál veszedelmesebb, mert nagy ellentétben áll avval a gyorsasággal, amellyel támadni szokott.

Végül pedig még Hay tapasztalatait közöljük a csörgőkígyó életmódjára vonatkozólag; erről a fajról ez a kutató a következőket mondja: „A szabadban, úgy látszik, az erdős vidéket kedveli, de olykor a prairieken is találják. Legszívesebben sziklák és kőzettörmelékek közt üti fel tanyáját, mert itt gyorsan talál magának búvóhelyet is. Mozgásai lassúak. Ha meglepik, a nélkül, hogy támadóját bántalmazná, megkísérli a menekülést. Ha azonban megfogják, vagy nincs ideje menekülni, akkor oly gyorsan harap, hogy alig lehet mozdulatait figyelemmel kísérni. Fajtársát nem harapja meg s annak, Mitchell megállapítása szerint, mérge sem árt; a mokasszin-kígyó harapását is elbírja. Nevezet kutató 10–35 csörgőkígyót tartott együtt, a nélkül, hogy ártottak volna egymásnak. Eleinte többnyire nem ettek, de egy év alatt annyira megszokták a fogságot, hogy megölték s el is fogyasztották az állatokat. A vizet nagyon szerették, sokat ittak és órák hosszat fürödtek benne.”

Holbrook feljegyzi, hogy Peale egyik csörgőkígyója a Philadelphia-múzeumban 14 évig élt; mikor fogságba került, 11 csörgőíze volt, ezekből egyeseket elvesztett, de újakkal pótlódtak s halálakor ismét csak 11 ízet számlált a csörgője. Az egész idő alatt csak négy hüvelyknyit növekedett. Fiókáinak száma egy alkalommal 9. Ahol nagy tömegben él, ott a téli alvás idejére sziklaüregekben és hasonló helyeken húzódik meg.

A vízi csörgőkígyó (Crotalus adamanteus Palis.)

Vízi csörgőkígyó (Crotalus adamanteus Palis.) és borzasztó csörgőkígyó (Cr. terrificus Laur.).

A vízi- vagy gyémánt csörgőkígyó elterjedési területe az Egyesült-Államok déli részén érinti az előbbi faj hazáját, míg Közép-Amerikában már a Crotalus terrificus Laur. területével találkozik, az egyetlen fajéval, amely Dél-Amerikába is behatolt.

A vízi csörgőkígyó bizonnyal a nemzetség legszebb faja s nagyságra nézve is felülmulja a többieket; Stejneger Floridából említ egy 2.57, sőt egy másik 2.67 m hosszú példányt; tehát ez a faj az összes gödörkésorrú viperák közül csak a szurukukut (Lachesis muta) nem múlja felül nagyság dolgában. Az említett kivételektől eltekintve, hossza 1.7 m szokott lenni. A félelmetes csörgőkígyótól elsősorban rajzolatára nézve különbözik, valamint abban, hogy farkán világos és sötét sávok váltakoznak. Pikkelyei 25–29 hosszanti sorban állanak. Alapszíne vedlés után pompás zöldes, egyes példányoké pedig valósággal aranybarna, amely a következő vedlésig mindig sötétedik s ilyenkor rajzolata is elmosódik. Az utóbbi egy, a háton végigfutó háromszoros rozettaláncból áll, melynek aranysárga szegélye pompásan elüt a dült négyszögek erősen sötét belsejétől. Az arcorr hegyétől a szemen át a szájszögletig egy sötétbarna sáv húzódik. A fej teteje egyszínű vagy sötétszínű szabálytalan foltok, rajzok és sávok tarkítják.

A vízi csörgőkígyónak számos változata van, melyek közül a texasi csörgőkígyót (Crotalus atrox B. G.) az jellemzi, hogy hátfoltjai sötétebbek a farok harántsávjainál, farka hegye pedig fekete. Ez az alfaj Észak-Amerika déli és délkeleti részén, Kaliforniában és Mexikóban van elterjedve és hossza eléri a másfél métert. Cope szerint nagyon lomha állat, de viselkedése nem különbözik a törzsalakétól; a vizet kevésbbé kedveli.

A borzasztó csörgőkígyót (Crotalus terrificus Laur.) jellemzi, hogy az arcorra mellső pajzsai, az arcorr és szemöldökpajzsok közé nem iktatódnak be kisebb pajzsok, tehát nevezettek a fej középvonalában érintkeznek egymással. Törzsét 29 pikkelysor födi. barnaszínű hátán egy sor nagy, sötétbarna, világosan beszegett, dült négyszögű folt húzódik végig. Fején és nyakán egy-egy a szemeknél kezdődő széles sötétbarna vagy fekete hosszfoltot látunk. Alsó oldala sárgásfehér. Nagysága megegyezik a félelmetes csörgőkígyóéval.

A vízi csörgőkígyó előszeretettel tartózkodik nedves talajon, folyók, tavak, mocsarak közelében, valamint a tengerparton, éppen olyan veszedelmes mint rokonai, sőt nagyságát tekintve azoknál mérgesebb.

„Florida belsejében – írja Lönnberg – a vízi csörgőkígyó ritka, a parton és egyes szigeteken (Keys) azonban gyakori. Ozena környékén, Hillsboro grófságban hallottam, hogy 1893 októberében 2 hét alatt 9 csörgőkígyót öltek meg. Úgy látszik, hogy a víz közelében szeret tartózkodni és jól úszik s attól sem riad vissza, ha át kell úsznia egyik szigetről a másikra. Ha nem nyugtalanítják gyakran, akkor lassú és ha nem ingerlik, nem is csörög. Egy példányát október utolsó felében Toronto mellett, Orange grófságban, a fenyőerdőben láttam, egy palmetto-bokor alatt felcsavarodva. Egy kutya, melyet magunkkal vittünk, hozzáment és alig egy láb távolságból szaglászta. A kutyát visszahívtuk és egy ember többször rácsapott ostorával a kígyóra, amely csak a második ütés után kezdett csörögni és harapásra készülni. Ez a legjobban bizonyítja lassú természetét. Más esetekben hamarabb felingerlődött. A ketrecben, mihelyt valaki közeledik feléjük, gyakran elkezdenek csörögni. Igen könnyen eltarthatók és a táplálékot is könnyen elfogadják. Láttam egy példányt, melyet egy kis edényben tartottak és varangyokkal etették; olyan jól érezte magát, hogy egy nyáron kétszer is vedlett.”

Az embert Floridában ritkán harapja meg a csörgőkígyó, nyilván azért, mert lassú állat, mely csörgésével és erős szagával elárulja magát. Igen gyakran fogják és pedig úgy, hogy hordóval borítják le, aztán alája csúsztatnak egy deszkát s az egészet megfordítják.

„A borzasztó csörgőkígyó vagy cascavella – mondja Wied herceg, kinek e faj kimerítő leírását köszönhetjük – Dél-Amerika legnagyobb részében el van terjedve, Brazília belső területeit is lakja; Minas Garaësben is előfordul, észak felé pedig Guayanáig és az Amazonas mellett honos. A parti erdőkben nem tartózkodik, hanem inkább bennebb, a szertong száraz és inkább köves vidékein, a durva sziklákon, meg nem művelt földterületeken, tüskés, köves, száraz és forró tájakon, stb.”

Nappal a cascavellát mindig nyugalmi állapotában találjuk, amint tányérszerűen összetekerődzve lomhán fekszik s ilyenkor csak akkor harap, ha közvetlen közelébe kerülünk. Csörgése nem hallatszik messzire, úgy, hogy könnyen kikerüli figyelmünket és rálépünk. Ez utóbbi még a bennszülöttekkel is megesik, noha ezek figyelmét ritkán kerüli ki valami. „Gyakran közelítettem meg a bennszülöttektől cascavella vagy maracka néven nevezett kígyót – folytatja a fönti búvár – két lépésnyire és nyugodtan megfigyeltem. Folyton szemmel kísért ugyan, de semmi hajlandósága sem volt a harapásra. Azonban a legcsekélyebb ingerlésre vagy hirtelen közeledésre szempillantás alatt felingerlődik. Felcsavarodva, nyakát és fejét fölemelve és sajátosan sziszegve haragosan néz körül, hogy a harapásra alkalmas pillanatot kiválassza; célját ritkán téveszti el és fogai a legsűrűbb ruhán, a legerősebb csizmán is áthatolnak. Farkának reszkető mozgása bizonnyal okoz egy kis zörejt, de ez nem hallható elég messzire.”

Táplálékát főként kisebb emlősök teszik, de ha csellel el tudja ejteni, a madarakat sem veti meg. Szaporodása valószínűleg rokonaihoz hasonlóan történik. Gardner egy alkalommal, Rio de Janeiro mellett, valami sajátságos neszt hallott egy erdőben, s belföldi társaitól megtudta, hogy az csakis csörgőkígyótól származhatik. Felmásztak egy fára s onnan letekintve, egy 20 főből álló kígyógomolyagot láttak. A kígyók valamennyien feltartott fejjel sziszegtek és csörögtek is. Az egyik brazíliai nyílakkal és Gardner kétcsövű fegyverével 13 példányt ölt meg s többet súlyosan megsebesített, melyeket aztán bottal vertek agyon.

A cascavella mérgének hatásáról Schomburgk közöl adatokat. Egy alkalommal egyik indián kísérőjét hiába várta vissza s később megtudta egy másiktól, hogy az eszméletlen állapotban fekszik a szavannán. Felkeresve megállapította, hogy már órákkal ezelőtt harapta meg a kígyó. Sebe már fel volt vágva és átkötve egy darab ronggyal. Ezért a kiégetés már mit sem használt volna s csupán ammoniákkal mosta ki a sebet és megkísérelte ezt higított állapotban a betegnek be is adni. A gyógyszer hatása nemsokára mutatkozott. A beteg visszanyerte eszméletét, de szinte kibírhatatlan fájdalmai voltak. Megmart lábát nem bírta mozgatni, annyira meg volt dagadva s ezért kasszavakenyérből borogatást tettek rá, amely nemcsak a daganatot lohasztotta le, hanem elmulasztotta az indián arcának hullaszerű színét is. Öt hét leforgása alatt begyógyult a seb és a bennszülött járni is tudott. A gyorsan alkalmazott szerek mindig megteszik hatásukat, de a sebesült mégis egész életén át szenved a marás kellemetlen utókövetkezményeitől. A seb ugyanis minden évben felszakad és minden időváltozáskor keservesen fáj. Minden törzsnek megvannak a maga sajátos gyógyszerei. Egyesek híg tökpépet adnak a beteg szomjának csillapítására és csak banánt adnak neki enni, mások az asszonytej gyógyítóerejében hisznek. A kasszavakenyeret a daganat lohasztására használják s ugyancsak alkalmazzák a Dracontium dubium növény szárából és gyökeréből kipréselt nedvet is. Meglehetősen elterjedt a Byrsonima crassifolia és Mourelia izzadmányának használata a csörgőkígyó harapása ellen. Mindezek a szerek azonban csak erőteljes alkatú embereken segítenek, míg a nők és gyengealkatú férfiak rendszerint áldozatul esnek a harapásnak. A kolumbiai és perui indiánok Tschudi szerint kitűnő sikerrel használják bizonyos mérges kígyók harapása ellen a Mikania huaco növényt.

„A brazíliaiak – írja Wied herceg – noha gyógymódjukat különböző imákkal és szertartásokkal kötik is egybe, mégis ismernek egynéhány biztos hatású szert a kígyómarás ellen: kivágják vagy kiégetik a sebet s különböző növényi anyagokkal borogatják a sebesült tagot, egyes készítményeket belsőleg is alkalmaznak, melyeknek rendszerint izzasztó hatásuk van.” Ilyenek az Aristolochia, Bignonia és Jacaranda növénynemzetségek fajaiból készített anyagok.

Pecholt cantagalloi német gyógyszerész Tschudi szerint egy az indiánok által is használt növényből tinktúrát állított elő, melyet polygonaton néven hozott forgalomba. Ennek a szernek Cantagallo környékén legalább 70 esetben látták már igen jó hasznát, még akkor is, ha nem mindjárt adták be a betegnek.

Quelch, akinek a britguayanai kígyókról szóló értékes közleményeket köszönhetünk, megjegyzi, hogy a cascavella a nyilt fás steppék leggyakoribb mérgeskígyója; olykor a megművelt területeken, a telepesek házai alatt és benn a házban is, utakon is előfordul, gyakrabban találják nyilt, homokos vagy sziklás helyeken, mint mocsarak környékén, különösen azonban az oly nyitott területen, melyet szétszórtan borít az alacsony bozót, míg az igazi erdőben ritkán vagy sohasem fordul elő.

Noha éjjeli életmódot folytat, egyes szabad helyeken nappal is gyakrabban találják, mint más mérges kígyókat. Fiainak száma egy alkalommal 20–30. A felnőtt nőstények feltűnően vastagok.

A cascavella ellenségei közé kell számítanunk néhány nyest-féle emlősön és ragadozó madáron, valamint gázlón kívül főként az embert, aki a bőre miatt vadássza, hogy különböző dísztárgyakat készítsen belőle. A délamerikai négerek kedvenc szórakozása a mérgeskígyók tartása. Schomburgk mondja, hogy „a kígyószelidítés mesterségét, úgy látszik, magukkal hozták hazájukból a négerek, mert nem ritkaság náluk, hogy a csörgőkígyót, a nélkül, hogy fogait eltávolítanák, úgy kioktatják, hogy veszély nélkül fonja körül mestere nyakát és karját, és vele igen barátságos viszonyban él”.

A csörgőkígyó fogságban tanusított viselkedéséről Urich és később Mole jegyeztek fel egyes adatokat. Az Urich által megfigyelt példány szorgalmasan evett, de kizárólag egereket és félig fejlett patkányokat. Eleinte, ha figyelték, nem nyúlt zsákmányához, de később megszokta az ember jelenlétét is, falatozás közben azonban mindig figyelemmel kísérte annak mozdulatait. Mérge az egeret legföljebb 3 perc alatt megölte. Egy évben négyszer vedlett, ú. m. márc. 11-én, április 13-án, május 21-én és végül július 13-án. Csörgője minden vedléskor egy ízzel gyarapodott. Mole megfigyelései szerint igen békés állat, mely legföljebb csörgéssel jelzi nyugtalanságát. Csak vedlés idején mutatkozott ingerlékenyebbnek. A halott állatot is elfogadta, de előbb minden esetben meggyőződött nyelvével arról, hogy a patkány vagy az egér ad-e életjelt.

Mole egy másik megfigyelése arra vonatkozik, hogy a csörgőkígyók legkisebb (legöregebb és leghátsó) csörgőízeiket igen könnyen elveszítik, úgyhogy az ízek számából sem a vedlések számára, sem pedig az állat életkorára következtetni nem lehet.

A prairie csörgőkígyó (Crotalus confluentus Say)

Farkát barna vagy homályos harántsávok, hátát pedig három sorban elhelyezett foltok tarkítják, mely utóbbiak közül a középsők a legnagyobbak. Törzsék 23–27 pikkelysor födi. Cope szerint az ú. n. prairiekutyák (Cynomys ludovicianus) szokásos lakótársa. Nevezett kutató mindkettőt Kanada határán, Montanaban, Texas középső részéig találta. Ezek a rágcsálók a kígyót nemcsak táplálékkal (kölykeikkel) látják el, hanem egyben földi üregeik kitünő búvóhelyül szolgálnak számára. Egyes vidékeken ebben a prairiekutyát a Neotoma nevű vadpatkány helyettesíti. Cope emlékszik, hogy látott egy nagy csörgőkígyót Texasban, amely együtt élt egy ilyen patkánnyal. Mindkét állat kövér volt, kis patkányok azonban nem voltak láthatók. Bröns H. A. szerint a prairiekutya nagyon fél a csörgőkígyótól, mert az nemcsak fiait fogyasztja el, hanem őt magát is kiűzi üregéből. A prairiekutyákat a prairiebaglyok (Speotyto cunicularia) is fogyasztják, de az utóbbiak fiókáit viszont a csörgőkígyó falja fel. Az utóbbi megfigyelő azt is följegyzi, hogy a prairiekutyák sárral tömködik be a csörgőkígyó által elfoglalt odut. Ehhez hasonló eseteket mások is megfigyeltek s biztonság kedvéért a kígyót ki is ásták.

A prairie csörgőkígyó ritkán hosszabb, mint 1.22 m és nem a legveszedelmesebb faja a nemzetségnek. Az 1872. évi expedíció alkalmával Allen szerint 2000 példányát ölték meg, anélkül, hogy valakit is megharapott volna. Williston szerint rendesen májusban párosodik, téli álma pedig Coues szerint 6 hónapig tart, de a forró nyári időszakban is álmos, tehát bizonyos tekintetben nyári álmot is alszik.

A tigris csörgőkígyó (Crotalus tigris Kennicott)

Nevada, Arizona és Colorado borzalmas sivatagjait lakja. Tigriskígyónak nevezik, mert hátának kicsiny, világos foltjai hátrafelé harántszalagokba mennek át. Jellemzi, hogy szemöldökpajzsai osztottak, fejpikkelyei simák, fejéről hiányzanak a hosszanti szalagok és arcorrpajzsa olyan magas, amilyen széles. Purpus szerint csak a hegységekben honos és pedig a köves, sziklás lejtősségeken 3000–7000 láb magasságig. 80 cm-nél nem nő nagyobbra. Sziklarésekben és a táplálékát képező rágcsálók oduiban lakik. Csak megzavarása esetén csörgeti a farkát. Alapszíne éppen úgy alkalmazkodott a talaj színéhez, mint a Crotalus lucifer esetében is. Színe a vörösesszürke porfiros kőzeteken inkább zöldesbe, míg a sárga agyagtalajon sárgába megy át s ezért különösen, ha nem csörög és nem mozog, nagyon nehéz észrevenni. Merriam és Purpus egybehangzó megállapítása szerint táplálékát kisebb rágcsálók (a Dipodomys és Perognathus nemzetségekhez tartozó fajok) teszik.