MÁSODIK REND: Páncélos hüllők (Emydosauria)

FEJEZETEK

Ennek a rendnek ősvilági óriásai közül napjainkig csak igen kevés maradt meg, melyek közé tartoznak a krokodílusok is. Testalakjuk általában hasonlít a gyíkokéhoz, de számos különböző, fontos ismertetőbélyegükben mégis lényegesen eltérnek tőlük. Testük nagyságára és súlyára nézve az óriási kígyók kivételével az összes ma élő hüllőket, tehát a gyíkokat is, felülmulják. De nemcsak ezek a különbségek követelik a két rend legmesszebbmenő szétválasztását. A legnagyobb különbségek testük belső alkotásában, különösen csontvázukban, fogazatukban, nyelvük kifejlődésében, szívük alkotásában, tüdejük és gyomruk felépítésében, valamint ivarszerveik különbözőségében rejlenek.

A krokodílusok törzse megnyúlt és szélesebb, mint amilyen magas. Fejük lapos és alacsony; arcuk nagyon megnyúlt, a szájhasíték az ajaknélküli állkapcsoknak megfelelően nem egyenes, hanem szögben törik. Nyakuk rövid; farkuk legalább valamivel hosszabb, mint a törzsük és oldalt erősen összenyomott: hatalmas evezővé vált. Rövid lábszárakon erősen fejlett lábaik vannak; a mellső lábakon a lábtőig hasított 5, a hátulsó lábakon 4 ujj van, melyek között egész vagy fél úszóhártyák feszülnek. A belső 3 ujjon jól fejlett karmok vannak. Aránylag kicsiny szemeik, melyeket három szempilla véd (egy felső, egy alsó és egy átlátszó pislogóhártya), meglehetősen mélyen feküsznek üregeikben s kissé fölfelé tekintenek és függőlegesen álló hosszúkás szembogaruk van. A fülnyílásokat lebenyszerű bőrredő, a felső állkapocs csúcsán egymáshoz közel fekvő és félholdalakú orrnyílásokat pedig duzzadt szegélyek zárhatják el. A végbélnyílás hosszanti hasíték alakjában van meg. A gödrökkel átlyuggatott koponyacsontok szilárdan összenőnek a fejbőrrel, úgyhogy ez nem választható le összefüggően. A krokodílus bőrét tehát nem lehet egyidejűleg kitömni és csontvázát is elkészíteni.

A fejbőr csak a fej hátulsó részén oszlik jól fejlett pajzsokra. A törzs és farok felső és alsó részét nagyjában négyszögű, kemény, vastag pikkelyek és pajzsok borítják. A hát pikkelyei és pajzsai szabályos hosszanti és keresztirányú sorokba rendeződtek s előreugró hosszanti léc, vagy él jellemzi őket. A fark pajzsai két fűrészalakúan fogazott sorba sorakoznak, melyek aztán hátrafelé egy sorrá egyesülnek. A törzs oldalain levő pikkelyek és pajzsok lekerekítettek, ellipszisalakúak és apróbb pajzsok választják el egymástól és a háton levőktől. A hát pajzsai (némely fajnál a has és torok pajzsai is) elcsontosodnak és a bőr éppen ezáltal nyer páncéljelleget.

A fajok meghatározásánál a nyak és tarkó csontpajzsai bírnak fontossággal, mert számuk és elrendeződésük a különböző fajok szerint különböző és meglehetősen állandó. A fej mögött levő puha bőrdarabon helyezkednek el a különvált, többnyire egy vagy két harántsorban álló kicsiny elülső tarkópajzsok; a nyak felső részét a hátulsó tarkó- és nyakpajzsok foglalják el.

A krokodílusok jól fejlett koponyacsontjai szilárdan összenőttek egymással. Fogaik üregekbe ékelődnek, kúpalakúan hegyesek s alig észrevehetően hátragörbülők; általában nagyon hasonlítanak egymáshoz s csupán hosszúságuk különböző. Kúpalakú koronájuknak elől és hátul éles szegélye van; gyökerük mindig egyszerű és csaknem a koronáig üres, minthogy mindegyik fogban egy pótfog van, mely megnő, mihelyt a régi letörött; lehetséges, hogy a pótfog maga tolja ki a régi fogat bizonyos idő után. Az alsó állkapocs fogai a felső állkapocs fogközti réseibe illenek; az alsó állkapocs két első foga a felső állkapocs gödreibe vagy kivágásaiba vág. Rendesen az alsó állkapocs első és negyedik foga és a felső állkapocs harmadik foga a leghosszabb és legerősebb. A fogak száma a fajok szerint nagyon változó.

A gerincoszlopban rendesen 9 nyak-, 12–13 hát-, 2–4 lágyék, 2–3 kereszt- és 34–42 farkcsigolya van. A csigolyák hátsó fele domború, elülső része pedig homorúan kivájt, hogy a hátsóval összeilljen. A 12–13 kétfejű, horogszerű nyujtványokkal ellátott bordán kívül vannak még különleges, vékony, a gerincoszloppal össze nem növő csontos hasi bordák is, melyek a hasizmok rétegei között 7–8 harántsorban helyezkednek el. Ezek elől az utolsó borda porcos részére és a mellcsont porcos nyujtványára támaszkodnak, hátul pedig a fancsontra illeszkednek és így az ú. n. hasmellcsontot alkotják. Még a nyakcsigolyáknak is vannak rövid, kétfejű, szabad végükön bárdalakú bordáik. A kulcscsont hiányzik. A mell- és hasüreget izmos rekeszizom választja el, melynek a lélekzésnél kétségtelenül fontos szerepe van. A kicsiny koponyaüreget az agyvelő tölti ki, mely sok tekintetben a madarak agyvelejére emlékeztet. A gerincvelő s általában az idegek aránylag erősen fejlettek.

A krokodílus csontváza és hasmellcsontja.

Az ízlelőszemölcsökkel gazdagon megrakott nyelv rövid és lapos, egész hosszúságában hozzánőtt a szájüreg aljához s ezért teljesen különbözik a gyíkok nyelvétől. Nyálmirigyek nincsenek. A bárzsing a hasüreg baloldalán fekvő, két részből álló gyomorrá szélesedik ki, melynek egyik része nagyobb, mint a másik s hátul lekerekített zsákot alkot, a másik rész azonban, mely az előbbivel csak egy kerek nyílás útján van összeköttetésben, csak függelékét alkotja az elsőnek, mely izmos fala miatt nagyon hasonlít a madarak gyomrához. A rövid bélcsatorna a vékonyfalú, bolyhos gyomorvégi bélből s a zegzugosan haladó vékonybélből áll. A végbél rövid és széles, vakbél nélkül. A hasnyálmirigy eléggé, a kettőslebenyű máj erősen fejlett, az epehólyag körtealakú, a lép kicsiny. A lebenyes, sötétpiros vesék a lágyékcsigolyákhoz függeszkednek; húgyhólyag nincsen, a húgyvezeték szorosan az ondóvezeték mellett nyílik a kloakába. A herék a hasüregben a vesék mellett fekszenek. A kloaka hátsó részében fekvő hímvessző egyszerű, kúpalakú s mély csatorna fut rajta végig. A kloaka mindkét oldalán két nagy mirigy van, melyeknek váladéka erősen pézsmaillatú s valószínűleg a nemi tevékenységgel vannak kapcsolatban. Két másik hasonló minőségű mirigy található az állkapcsoknak a fej középvonalához közeleső oldalán. A nemi ingerültség alkalmával ezek a mirigyek csapszerűen kitüremkednek, ami már a fiatal állatokon is megfigyelhető. Tandler szerint a faggyúmirigyekhez hasonló felépítésűek.

A gégefő egy hasítékon át a nyelv töve mögött nyílik, kissé kiszélesedik s azután a légcsőben folytatódik, mely a nyakon végighúzódik, belép a mellüregbe s két hosszú, görbült csővé oszlik, melyek aztán közvetlenül a két tüdő közepén levő nagy légtartóba torkollnak. A belélekzett levegő ezekből ömlik át a számos tüdősejtbe. A krokodílusok tüdeje jelentékeny mennyiségű levegőt tud befogadni. Ha Regnard P. és Blanchard R. szerint a sivatagi varanusz levegőbefogadó-képességét 10-nek vesszük, akkor az alligátorét 16,8-nek találjuk, tehát felvevőképessége másfélszer akkora. A szájüreg a torok felé teljesen lezárható úgy, hogy ha a krokodílus kitátott szájába nézünk, azt gondolhatjuk, hogy nincsen torka. Ezért a vízben is tud kinyitott torokkal lélekzeni, ha orrnyílásai a vízből kiállanak. Aránylag kicsiny szívük, mely erős szívburokban van, bal és jobb kamrára oszlott, melyek csak egy kicsiny nyílás útján (foramen Panizzae) vannak összeköttetésben egymással. A bal kamrából ered a jobb, a jobboldaliból pedig a bal osztóértörzs a tüdőosztóértörzzsel együtt. Eredete helyén mindkét értörzs nyilt összeköttetésben van egymással, amely azonban csak akkor szabad, ha a szívkamrák félholdalakú billentyűit a visszaözönlő vér bezárja.

Jelenleg 16, legföljebb 21, határozottan különböző krokodílus-fajt ismerünk, melyek a fogazat felépítésére alapított három természetes csoportba tartoznak. Boulenger szerint azonban, aki ennek a rendnek tagjait a ma élő hüllők között a legmagasabbrendűeknek tartja, lehetetlen őket különálló családokba osztani, mert az egyes krokodílus-nemek tanulmányozása alkalmával mindenütt találunk átmeneti alakokat, összekötő fajokat. Még eltérőbbek a nézetek a fajok elhatárolásában. Koruk és tartózkodási helyük szerint is annyira eltérők egymástól, hogy könnyen megmagyarázható a sok újnak vélt fajnak a felállítása, mellyel az irodalomban találkozhatunk. Különös mértékben gyakran eltérő a viszony az orr hosszúsága és szélessége között az ugyanabba a fajba tartozó fiatal és idősebb egyedek körében. Így a Crocodilus intermedius nevű amerikai krokodílus-fajra vonatkozólag Lütken C. kimutatta, hogy fiatal korban szokatlanul hosszú koponyája az öregedés folyamán többé-kevésbbé megrövidül. Azt mondhatjuk, hogy a krokodílusok orra arányaiban kétszer változik meg: az ifjúság első idején rendesen nagyon rövid, aztán lassanként megnyúlik, az idősebb korban azonban a kevésbbé nagy hosszúság mellett szélességben növekedik.

A krokodílusok jelenleg Európa kivételével valamennyi világrészben honosak. Lakóhelyük a forró égövre és az ezzel szomszédos területekre szorítkozik. Legészakabbra Ázsiában és Amerikában hatolnak s a legdélebbre Amerikában és Afrikában jutnak. Új-Guineát és néhány oceánikus szigetet leszámítva, ahol előfordulnak ugyan krokodílusok, de ezek Ázsia területéhez tartoznak, mindegyik földrészen más faj él. Ázsiában 2, Afrikában és Amerikában 1–1 saját nem él, mert csak a szorosabb értelmében vett krokodílusok terjedtek el mindegyik földrészen, az alligátorok 1–1 neme Észak-Amerika délkeleti részén és Kínában a Jangcekiang vidékén terjedt el.

Valamennyi krokodílus a vízben él; legtöbben a nyugodt folyású folyamokban, folyókban és patakokban, majdnem olyan gyakran a beltavakban, akár édes-, akár sósvízűek ezek. Előfordulnak a vízben gazdag ingoványokban és mocsarakban, sőt bizonyos körülmények között a tenger parti vizeiben is. A szárazföldre csak akkor mennek, ha az éltető napsugarak hevén sütkérezni és teljes kényelemmel aludni akarnak, vagy hogy tojásaikat lerakják, végül ha a kiszáradó vizekből a bővízű medencékbe vagy folyókba vándorolnak. Ám ismerünk olyan eseteket is, mikor a krokodílusok a vizektől jó messze levő helyeken garázdálkodtak, amint alább a bordás krokodílusnál látni fogjuk. Úgy látszik, hogy éjszakánként Madagaszkáron is jókora szárazföldi vándorlásokat tesznek meg. Ha az út nagyon hosszú vagy kényelmetlen lesz, akkor egyszerűen az iszapba ássák magukat s alva töltik el a száraz időszakot, amíg a vízbőség újra föl nem ébreszti őket. Catesby szerint hasonló módon dacolnak Amerika északi részein, főleg Karolinában, a hideggel is. Az pedig egyáltalában nem ritkaság, hogy a krokodílusokat a tengeráramlások messzire elhajtják s így önkénytelen vándorlásokat végeznek. Így Ridley H. szerint a Kókusz- vagy Keeling-szigeteken egy bordás krokodílust ejtettek el, mely csakis Jáváról, tehát jó 700 mérföldnyi távolságról vetődhetett oda. Caldwell A. L. szerint hasonló módon juthatott 1885-ben egy krokodílus Barbadosz-sziget partjára, mely legalább 300 mérföldnyi távolságról, az Orinocoból származhatott.

Ott, ahol a krokodílusok előfordulnak, rendesen tömegesen találhatók s a fiatal és öreg állatok tűrhető békességben élnek egymással. Ezeknek a nagyon ragadozó állatoknak zsákmányává válik minden gerinces állat, az embertől le a halakig, nem kevésbbé a különböző gerinctelenek, főleg rákok és puhatestűek. Csak azoknak az állatoknak nem kell tartaniok tőlük, amelyek nagyságra és erejükre jóval felülmúlják a néha vakmerő, de alapjában nagyon gyáva teremtéseket. Sok táplálékra van szükségük s ebből jó sokat lenyelnek egyszerre. A jó emésztés céljából mellesleg hatalmas köveket is lenyelnek (amint ezt különben Wieland közlése szerint némely kihalt Dinosaurus is megtette, melyeknek gyomorkövei rendkívül símák, valósággal lecsiszolt felületűek voltak). Ám hónapokig is elbírják az éhezést s ezért falánkabbaknak tűnnek fel, mint aminők valóban.

Minden krokodílus tojásokkal szaporodik. Ezek megközelítően olyan nagyok és alakúak, mint a lúd tojásai és porcellánszerű, szilárd mészhéj burkolja őket. A nőstény 20–100 tojást rak a homokba vájt, egyszerű gödörbe, vagy a mocsár földjébe ássa és befödi növényi szárrészekkel és lehullott levelekkel s állítólag, ha nem is állandóan, de időnként felügyel az anyaföld gondjaira bízott kincsre. Jó hosszú idő mulva a melegtől kiköltött kicsinyek kibújnak s rögtön a vízbe sietnek. Életük elején gyorsan növekednek s bőséges táplálék mellett még a fogságban is 30 cm-t nőnek évenként és 6–8 éves korukban már ivarérettek. Ettől az időtől fogva, úgy látszik, lassabban, de valószínűleg a halálukig növekszenek. Azt, hogy hány évig élhetnek, nem tudjuk, de kétségtelen, hogy több emberöltőig.

A krokodílusok fenyegető s az emberre sokszor ártalmas fellépése, kíméletlen ragadozó szenvedélye s a számos faj által okozott érzékeny károk a föld urát mindenütt sorompóba szólítják ellenük, ahol a vakhit nem nyilvánította ez állatokat szenteknek. Kérlelhetetlen üldözésüknek azonban ma már nem önvédelem, hanem az az oka, hogy bőre pompásan feldolgozható. A vakdüh által vezetett üzleti szenvedély azonban nem gondolja meg, hogy a krokodílusoknak is megvan a szerepük a természet háztartásában s ezért éppen az apróbb és valóban ártalmatlan fajokat irtják ki (pl. Közép-Amerikában), míg a nagy és valóban veszedelmes fajok tulajdonképpen keveset szenvednek, de félénkebbek és óvatosabbak lesznek. Magára az emberre nézve különben még a legragadozóbb krokodílusok sem mindig veszedelmesek. Sok vidéken s itt is bizonyos meghatározott helyeken, a lakosok rendkívül félnek tőlük, más vidékeken ismét olyan merészen bánnak velük, amelyet nem is hinnénk el, ha nem szavahihető kutatók bizonyítanák. „A krokodílusok is éppen olyan félénkek, mint minden vadállat – írja Sanderson – ha a babonás bennszülöttek vakmerőkké nem teszik őket. Saját szemeimmel láttam, amint egyik halász a másik után bukott alá, hogy a vízből farkánál fogva felhozzon egy 2 m hosszú krokodílust, melyet könnyen megsebesítettem. Az állat csak akkor kapott az egyik ember keze után, amikor ahhoz a sziklához akarta cipelni, amelyen kötéllel a kezemben várakoztam, mire az eleresztette, az állat meg újra eltűnt a víz fenekén. Ilyen módon többször is felhúzták, míg végre egy sörétlövéssel leterítettem.”

Ahogyan azt Sanderson Indiában tapasztalta, éppen úgy találta Sachs C. Venezuelában. Sachs pontos különbséget tesz a veszedelmes és ártalmatlan krokodílusok között s elmondja, milyen barátkozóan kezelik ott a páncélos hüllőket. Egy ízben hálóval meghúzatta a folyó egyik részét, amikor a nagy húzóháló egyszerre megakadt. „Az emberek abbahagyták a munkát – folytatja Sachs – s figyelmesen vizsgálták a hálót, melyet valami ide-oda rángatott a vízben. Azt mondották, hogy egy kajmán keveredett a hálóba s egyik halász mindjárt beugrott a vízbe, hogy kiszabadítsa azt. Egy egész percig tartott, míg a halász újra felbukott. Ez idő alatt társai nevetgéltek és tréfálkoztak, a nélkül, hogy e vakmerőség sikere miatt a legkevésbbé is nyugtalankodtak volna. A megszokás eltompít minden iránt; halászat alkalmával nagyon gyakran megesik, hogy a hálóba a víz fenekén kúszó kajmán keveredik s egyik alábukó halásznak kell a dolgot rendbehoznia, nehogy a hálót elszakítsa. Amikor a halász ismét a szárazra került, megkérdeztem, mivel védekezett volna a kajmán esetleges támadásai ellen. Olyan feleletet kaptam, melyet hajlandó voltam tréfának tartani, ámbár a többiek igaznak erősítették. A kajmán, erősítették, nagyon szereti, ha bordáinak tájékát vakargatják és dörzsölik. Ennek élvezése közben jólesően elnyújtózkodik s tűri, hogy akármit tegyenek vele. Hátulról kell közeledni hozzá s az egyik kézzel állandóan dörzsölgetni kell, a másik kézzel pedig ki lehet szabadítani a hálót.”

Sir Emerson Tennent, Paez R. és mások hasonló esetekről írnak s ezekből látható, hogy a páncélos hüllők egyáltalában nem mindenütt olyan félelmetesek, mint ahogyan általában hiszik. De a már a krokodílus karmai közé került ember sem tekinthető minden esetben elveszettnek. Sőt az is megtörtént, hogy némelyek a ragadozó fogai közül szabadították ki magukat vagy az idejében érkezett segítség mentette meg őket. Úgy látszik, hogy gyors és elszánt védekezés zavarba hozza vagy megfélemlíti a krokodílust, úgyhogy elengedi zsákmányát és megfutamodik. Sokszor az állatok elleni támadása is sikertelen marad. Amidőn egyszer Bannister Alsó-Guineában a keskeny, de a közepén nagyon mély Kinsembo-folyón csacsiját átúsztatta, hirtelen egy hatalmas krokodílus bukkant fel, üldözőbe vette a szamarat, megragadta a farkánál fogva s hátrafelé húzta a mélységbe. A szamár rövidesen újra felbukott s sietve a part felé igyekezett; üldözője azonban újra megjelent, utána iramodott s farkánál fogva ismét lehúzta. Az áldozat azonban most is kiszabadította magát, a felszínre került s sikerült a parthoz közeli sekély helyre jutnia, amikor a krokodílus harmadszor is megpróbálta, hogy a farkánál megragadja. Ám a derék csacsi talajt érzett lábai alatt s olyat rúgott hátrafelé, hogy üldözőjét alaposan fejen találta s ez azonnal kereket oldott.

Selous egyszer olyan szerencsés volt, hogy a Zambézi vidékének délkeleti részén egy értékes kutyát mentett ki a krokodílus torkából. „A Gwenia-folyócska mellett estefelé frankolinokra vadásztunk – írja – amikor Bill nevű kutyámat, mely a part hosszában futott, egy középnagyságú krokodílus a faránál hirtelen megragadta s a víz alá húzta. A folyócska azon a helyen csak 2 m széles lehetett, de mély volt s meredek és magas falak alkották partjait. Láttam, hogy mi történt. Azonnal leugrottam s a víz széléhez siettem. Abban a pillanatban Bill is felbukkant, de újra visszarántották. Minthogy láttam a krokodílust, amint a kutyával megfordult, kétszer rálőttem, abban a reményben, hogy a durranásra elereszti áldozatát. Ez azonban nem történt meg. Néhány másodperc mulva a szegény kutya orra újra megjelent a víz felszínén. Ekkor a csövénél fogott puskát tusájával odanyujtottam Billnek, melyet fogaival valóban meg is ragadott s minden erejével tartotta; puskám tusáján még most is látszanak fogainak nyomai. Így sikerült megragadnom a kutya füleit is s teljes erőmből húztam és a krokodílus fejét is felvontam a víz felszínére, minthogy nem akarta elengedni zsákmányát. A közben odasietett és éppen fölöttem álló Dorehill a szörnyeteg fejére sütötte puskáját, mire az eleresztette a kutyát és eltűnt a vízben. A megmentett kutya három borzalmas sebet kapott ugyan, de rövid idő mulva felépült.”

A fiatal krokodílusok a fogságban sok tekintetben egyformán viselkednek. Megfelelő kezelés mellett az összes hüllők között talán a legkitartóbbak s kétségtelen, hogy ápolójukat ismerik s más személyektől megkülönböztetik. A táplálást megelőző cselekedeteket is figyelemmel kísérik s az állatkertek nagy ragadozóihoz hasonlóan nagy izgalomba jutnak a jól ismert húsostál közeledésekor és vartyogással, mozgással, kaparással, pacskolással pokoli lármát idéznek elő. Az igazi krokodílusok magatartása sokkal élénkebb, mint az alligátoroké és kajmánoké. Mozgásaik villámgyorsak mind a vízben, ha eleven halakat vetünk nekik, melyeket kitátott szájjal ide-oda kapkodva, rövid időn belül összefogdosnak, mind a vizen kívül. Kíméletlen ragadozók, melyek nemcsak a védtelen kétéltűeket, hanem hatalmas gyíkokat, sőt saját fajtársaiknak apróbb példányait is megtámadják és bekapják, miután ezeket a fenékhez vagy a parthoz verve elkábították. Különben a krokodílusok sem nagyméretű falatokat nem tudnak lenyelni, sem fogaikkal lemetszeni nem tudják, különösen fiatal korban, ha fogaik még csak kúpalakúak s semmi élük sincsen. Még a békával is sokáig vesződnek, amíg széttépik. A vízi teknősök, melyek gyakran vannak velük együtt, sokszor olyan szemtelenek, hogy a sokkal nagyobb és erősebb krokodílusok torkából próbálják kiszedni a táplálékot s nem ritkán sikerrel.

Egyetlen krokodílus sem használja a mellső lábait abból a célból, hogy vakaródzzék velük vagy a szájából kiszedje a túlságosan nagy falatot. Ezt kivétel nélkül a hátsó lábak karmaival végzi. Még a védekezés alkalmával is alárendelt szerepet játszanak a hátsó lábakkal szemben, nem tekintve azt, hogy iszonyatos fogazatuk és már a fiatal, mintegy 1 m hosszú egyedeknek is nagyon izmos farka mint fegyver elsősorban jön tekintetbe. Torkukat jóleső hangulatukban éppúgy kinyitják, mint a felemás gyík is, különösen akkor, ha sütkéreznek. Ilyenkor bepillanthatunk sárga torkukba, mely a toroküreg sajátságos becsukódása következtében vakon végződőnek látszik.

Az összes fiatal krokodílusok hangja (Werner 8 fajt figyelt meg hosszabb időn keresztül) sajátságos vartyogásból áll, mely csak előrehaladott életkorban, ha az állatok jó félméternél hosszabbra nőttek, megy át morgásba, trüszkölésbe vagy tompa bőgésbe. Már a 3/4 m hosszú nílusi krokodílus is félelemre gerjeszt; világoszöld szemeit ellenségére mereszti, farkát állandóan ütésre emeli s úgy fekszik ott a kis szörnyeteg, mint valami prédára leső sárkány, fujtatva, mint a kovács fujtatója, minden pillanatban készen arra, hogy a támadó kevésbbé óvatosan előrenyujtott testrésze után kapjon. Az eléje tartott vasrúdba kezdetben olyan vak dühvel harap bele, hogy a fogai csak úgy recsegnek. Ha a kísérletet néhányszor megismételjük, akkor észrevesszük, hogy állatunk mennyire tanulékony. Lassanként mind szelídebbek lesznek a harapásai s végül fittyet hány a vasrúdnak vagy olyan enyhén harap reá, hogy ujjunkat sem veszélyeztetné – ha nem tudnók, hogy az állat egészen másként bánik el az ujjal, mint a vasrúddal.

Ha több krokodílust közösen táplálunk, pl. hússal, akkor láthatjuk, hogy minden egyes darabot külön fognak meg oldalsó fogaikkal (csak a nagyon fiatal vagy rövidormányú fajok használják elülső fogaikat) s azzal rögtön valamelyik sarokba rohannak, hogy ott zavartalanul elfogyasszák. Ilyenkor gyakran függőleges állásba helyezkednek, a fal mellett. Ha a vizet néhány napig teljesen megvonják tőlük, úgyhogy torkuk és nyelőcsövük kiszárad, akkor látszólag még a legnagyobb éhség állapotában sem képesek táplálkozni. Ha azonban zsákmányukat vagy torkukat meg tudják nedvesíteni, akkor a szárazon is nehézség nélkül tudnak táplálékot venni magukhoz. Különösen nagyobb táplálékdarabok elfogyasztása mindig lökésszerűen folyik le, leginkább fölemelt fejjel. A száraz táplálékot először vízbe mártják s nedves állapotban nyelik le.

A körülbelül egyforma nagyságú krokodílusok nagyon jól megférnek egymással s Werner az alkalmi marakodások ellenére sem tapasztalta, hogy komoly harcra került volna a sor, ámbár Lankes és mások megfigyelései szerint gyakran tapasztalhatók közöttük ellenségeskedések, melyek aztán igazi csatára vezethetnek. Lehetséges, hogy ilyenkor a felébredő nemi élet ösztönei a hajtóerők, mert Werner megfigyelte, hogy már az egészen fiatal, alig félméter hosszú nílusi krokodílusok is párosodási kísérleteket tettek, élénk harapdálások és az alsó állkapocs pézsmamirigyeinek kitüremkedése kíséretében. Annak, aki a krokodílusokat ápolja, nem kell tőlük félnie, ha annyira óvatos, hogy kezeit és arcát nem viszi közel az állatok ormányához. Abból a sok krokodílusból, melyeket Werner 20 évig tartott vagy egyéb állatokkal együtt fajmeghatározás céljából megvizsgált, mindössze csak 2 vagy 3 példány harapta meg, de sohasem sérült meg komolyabban, habár rendesen igen nagy fajokkal volt dolga.