14. Dámszarvasok (Dama H. Sm.)

A nyári szőrözet foltossága, legalább a közönséges színváltozat mellett, amely télen egyszersmind nem pettyes, továbbá a fekete szélű fehér tükör, a hosszú farok, a jégbog hiánya, amely csak a ritkább esetben fejlődik ki, a dámszarvast (Dama H. Sm.) a szikaszarvasokkal szorosabban fűzi össze, de egyúttal a gímszarvasokhoz is kapcsolja. Sajátos náluk a főág lapátszerű kiszélesedése, amely ellentétben a jávorszarvassal, a hátsó szélén fogas, hiányzik a jégbog, a gímszarvassal ellentétben a hosszú, lelógó szőrpamacs és nyakán a sörény is hiányzik.

Ámbár ha nagy távolságok választják is el a dámszarvast a szikaszarvastól, legközelebbi rokonságot kell köztük feltételezni. Ezek a Pleisztocén korban Európában éltek és azután Kelet-Ázsia felé vándoroltak. Egyik részük azonban Európában, illetve Nyugat-Ázsiában visszamaradt és itt lapátalakú agancsuk fejlődött ki.

Mezopotámiai dámszarvas (Dama mesopotamica Brooke)

A lapátos agancsúakhoz átmenetet képez a még ma is Luristan hegyei (nem Mezopotámia!) közt élő dámszarvasféleség, nem teljesen kifejlett lapátagancsával.

Helytelenül mezopotámiai dámszarvasnak (Dama mesopotamica Brooke) nevezik. A rendes dámszarvasnál nagyobb, élénk színű és hosszúkás fehér foltjai a háta mindkét oldalán egybefolyó szalaggá olvadnak össze. Az agancs a középbog tövének tájékán laposul el; a középbog felett a hátsó szélen 4–5, esetleg több ága van.

Még egyszerűbbnek látszanak azoknak a dámszarvasoknak agancsai, amelyek még a történelmi időben Palesztinán át Egyiptomig éltek. A régi Egyiptomból már régóta ismeretesek voltak dámszarvasmaradványok. Általában ezekről az állatokról azt tartották, hogy vadászat céljából telepítették oda be; Hilzheimer („Sahure király síremléke”) azonban arra az eredményre jutott, hogy ezek a képek az ősi, dinasztia előtti időkre vezethetők vissza, amikor is mindenféle betelepítés teljesen kizártnak vehető. Az ős egyiptomi képeken ábrázolt dámszarvas a másik két élő fajtól még abban is különbözik, hogy az agancsuk semmi kiszélesedést nem tüntet fel. Az is tehát figyelemreméltó tény, hogy a földtörténet folyamán más keletázsiai állattal együtt egyízben szarvas is kelet felől afrikai területre jutott és ott egy ideig az ember közelében élt.

A dámszarvas (Dama dama L.)

[Más neve: vulgaris.]

A Tigris és Eufrát folyók környékén – Mesopotámiában – már régtől fogva otthonos; legalább az onnan ismert legrégibb képek jól kifejlődött lapátagancsú és foltos dámszarvast ábrázolnak. Ugyanez áll a kisázsiai görög népekre is. Bihac mellett a ripacsi prehisztórikus cölöpépületek közt Woldrich megtalálta maradványait. Ezek a tények azt igazolják, hogy a dámszarvas már nagyon rég óta Délkelet-Európában és Kis-Ázsia vele érintkező részein otthonos volt. Ellenben semmi hírünk sincs, hogy az ókorban Közép-Európában élt volna. A történelemelőtti és a történelmi kor elejéből származó lelőhelyeken maradványait sehol sem találták meg. Fosszilis leletek, mint például egy teljes csontváz a Belzig mellett levő édesvízi mészkőből, arra engednek következtetni, hogy dámszarvasok legalább a jégkorszak elején vagy a melegebb időjárás alkalmával itt éltek. Úgy látszik tehát, hogy a jégkorszak alkalmával Európából kivesztek.

Dámvad.

A dámszarvasnak Közép-Európában való újabb meghonosodásáról többféle hamis vélemény terjedt el. Ami legalább Németországot illeti, először a XVI. században, még pedig Dániából került be. Evvel szemben Müller-Liebenwalde J. arra tesz figyelmessé, hogy a dámszarvas svájci és elszászi előfordulása középkorból igazoltnak vehető és a dámszarvast ófelnémet nyelven dâmo- vagy tâmo-nak, latin vonatkozásban damanak nevezték. Norvégiából Collett szerint dámszarvasbőrt 1305–07 körül vittek Angliába. Lydekker közölte angol vélemény szerint, azonban már a rómaiak meghonosították ott. Azt a véleményt, hogy a dámszarvas Európába való visszahonosítása főleg a rómaiak útján történt, osztja Szalay is, aki szíves volt Hilzheimer rendelkezésére bocsájtani néhány adatot nagy és legközelebb megjelenő munkájából: „A dámvad történeté”-ből. E szerint a dámszarvas Európában a jégkorszak után körülbelül a III. vagy IV. századig Kr. után teljesen hiányzott. Ebben az időben hozták be a rómaiak az északafrikai és európai provinciákba (Iberia, Gallia, Germánia). Franciaországban 480. év körül, később 826-ból lehet okiratilag igazolni, Németországban a Merovingek idejében, Nagy Károly uralkodása alatt (795), a Rajnánál 829-ben, a szász uralkodó család alatt stb. egész napjainkig. A Rajna vidékéről a XI. században kerül Dániába, ahol 1231 óta kimutatható, innen 1020-ban kerül Angliába, ahol az oklevelek 1095, 1174 stb. évekből említik. A legújabb svájci oklevél, amely a dámszarvast megemlíti, 1000-ik évből származik, a legrégibb magyar pedig 1261-ből.

A dámszarvas ma délfelé egész a Szahara északi széléig, északra pedig Svédország és Norvégia déli részéig terjedt el.

A dámszarvas eltekintve a 16–19 cm farkától 130–140 cm hosszú vállmagassága 85–90 cm, a keresztcsontnál 90–96 cm úgy, hogy az állat hátul kissé magasabb. Súlya nem több 100–120 kg-nál. A nőstény kisebb. A dámvad a gímszarvastól különbözik, mert gyengébbek és rövidebbek a lábai, törzse aránylag erősebb, rövidebb a nyaka, füle is, hosszabb a farka és a szőrcsomója. A nálunk élő vadféleségek közül egyik sem oly változatos színű, mint a dámszarvas. Winans tíz színárnyalatot különböztet meg: ezek közül három foltos, mégpedig a vörösbarna, az egyik fekete és a porcellánszínű, vagyis világos vörösesbarna. Nem foltos a barna, dióbarna, szürke, fehér, krémszínű, a fehérlábú fekete dámszarvas és a tiszta fekete. Jelentős az, hogy ez a különböző színváltozat az agancsháncs bőrén is észrevehető. E szerint ez a fekete és a dióbarna dámvadnál éppen úgy fekete, a fehérlábú feketénél azonban sötétszürke, a fehérnél pedig halván rózsásszürke. A fehér dámszarvas szemei vörösek is lehetnek; de van olyan is, amelyeknél a szivárványhártya rendesszínű. Valószínűleg a különböző színváltozat avval van kapcsolatban, hogy a dámszarvast évszázadokon át félig megszelidített állapotban, mint díszvadat tartották. A rendes színűnek a legelőször említettet tekinthetjük. E mellett a nyári ruhája kissé rozsdásvörös kerek, fehér foltokkal, a homloktája sötétbarnás, a fej többi része barnásszürke. Az egész alsó fele, a lábak belső része, a nagyon kicsi tükör, amely csak a comb hátsó részén van és a hát felső részét szabadon hagyja és mindkét oldalán fekete sáv szegélyezi, épúgy majd az egész farka fehér; ennek a felső részén középen fekete, hasonlóan a hátgerincen végig fekete csík vonul végig. Télen a színezet felül sötétebb, alul világosabb szürkésbarna és a foltok eltűnnek:

Életmódjára és mozdulataiban a dámszarvas sokban hasonlít a gímszarvashoz; azonban határozottan előnyben részesíti az alacsonyabb területeket és a hegységekben sohasem megy fel oly magasságig, mint a gímszarvas. Mindkét állat érzéke majdnem egyformán fejlett, és a szellemi képességeik is körülbelül azonosak. A dámszarvas a vadaskertekben és a bekerített helyeken nagyon is bizalmaskodó lehet; a szabad területen azonban nem kevésbbé elővigyázatos, mint a gímszarvas, „úgyhogy az idős kitanult lapátos talán épúgy viselkedik, mint a nemes szarvas.”

Gyorsaságban, ugrásban, ügyességben, a dámvad a gímszarvas után következik; űzetés alatt lábait magasabbra emeli; mérsékeltebb futás alkalmával mind a négy lábával egyszerre ugrik és a farkát e közben feltartja. Körülbelül 2 méteres akadályon még „átrepül”; szükségből jól is úszik, a sárban sohasem fetreng, mint a gímszarvas. Mindig a négy lábára fekszik le és sohasem az oldalára. A letérdelésnél először az első lábaira ereszkedik le, felkelésnél pedig először a hátsó lábainak segítségével emelkedik fel.

Mindkét szarvasfajtának az eledele azonos. A dámvad a kérget is hántja; ez a rossz szokása azonban inkább helyenként van meg, más vidéken ezt nem ismerik és teljesen tagadják. A kéreghántásnál nem húzza le a kérget hosszú darabokban, mint a gímszarvas, hanem a fákat ferdén tartott fejjel körülrágja. Nagyon feltünő az is, hogy vadunk néha a mérges növényeket is megeszi és megdöglik tőlük.

A dámvad, jóllehet állhatatlanabb és nyugtalanabb a gímszarvasnál (körülbelül azonos arányban, mint az üregi és a mezei nyúl), állandó tanyájához és csapásaihoz általában szívósabban ragaszkodik és nagyobb csapatokba is szokott összeverődni. Nyáron az erős lapátos bika különválva, vagy kis csapatban jár; azalatt a bikaborjuk és a nyársasok a nőstényekkel és borjaikkal együttesen élnek. Októberben a dámszarvasbikák felkeresik csapataikat, elűzik a nyársasokat és a bikaborjúkat a csapatból, és ezáltal kényszerülnek azok, maguk közt kisebb csapatba tömörülni. Amint azonban a kifejlődött bikák átestek a párzáson, a gyengébbek újra jelentkeznek a csapatnál. A dámszarvasok a párzási időben, amely akkor kezdődik, mikor a gímszarvasok már túl vannak rajt, nagyon ingerültek. A párzásra hívó hangot, amelyet gyakran már délután is lehet hallani, legmegfelelőbben rövid, darabos „böfögés”-hez hasonlíthatunk és magában véve; sem valami nagyszerű. Az állatkertekben csak három-, négyéves lapátosbikát tartanak, mert az idősebbek oly verekedőtermészetűek, hogy evvel jelentékenyen befolyásolják az állomány szaporodását. Nyolc tehénre elég egy bika; de már a nyársasok is megtermékenyíteni tudják a nőstényeket: A párzás ideje körülbelül 14 napig tart.

A dámszarvas 7 3/4-8 hónapig vemhes. Azután a nőstények különválnak, kikeresnek egy nyugalmas helyet és júniusban vagy július elején rendesen 1 vagy 2, ritkán 3 borjút ellenek. Ezek az összes színváltozatúaknál foltosak, ha mindjárt a sötétebb színűeknél ez olykor alig vehető észre, a fehérnél annál jobban, mert ezeknél az alapszín egész őszig tompa vörösessárga. A kicsit az első napokban az anyja gondosan őrzi. A kisebb ragadozókat, amelyek nagyon sóvárognak a tarka borjúk iránt, az anyjuk az első lábaival hajtja el; a nagyobb ragadozók elől lassan odébbáll, hogy attól a helytől elcsalja őket, ahol a borja elrejtve pihen, nagyon gyorsan elillan és számtalan kacskaringós fordulat és kanyargás után a régi helyére visszatér. Ha a borjú 7–8 hónapos lesz, tehát a következő év január vagy februárjában a hímeknél a rózsatő fejlődni kezd. Az első nyársak, amelyek különféle formájúak, a nyár közepére fejlődnek és felismerhetők, hogy még nincs rózsájuk. Ezeket a következő év májusában elvetik. A második agancs, amellyel egyidejűleg az utolsó zápfog is kifejlődik, gyakran újra nyársasagancs, de esetleg már hatos is lehet. Villásagancs a dámszarvasnál soha sincs: A hatosnak van szem- és középbogja. Ezt hitvány bikának mondják. A harmadik agancsnak legtöbbször hét ága van. A további agancsnál a kezdődő lapátalak kezd észrevehetővé válni. A lapát jól kifejlődött, először csak az ötödik évben lesz és évről-évre növekedik, valamint több és több ága is lesz, de a hátsó szélén, a jávorszarvassal ellentétben. Az ilyen bikákat hitvány lapátosnak, derék- vagy remekagancsúnak hívják, az agancs nagysága szerint; a fiatalabbakat másod- vagy harmadfű bikáknak is nevezik. A jó idős dámszarvasbika agancsa sokszor nagyon szép és 5–7 kg-ot is nyom. A nőstényborjú egy éves korában üsző lesz, s ha már egyszer párzott, anyátlan. A vén bikák májusban vetik !e agancsaikat, azonban a két ágat mégis nem egy időben, hanem 2–3 nap leforgása alatt.

Az új fejdísz augusztusig, illetve szeptemberig kifejlődik. Az agancs kifejlődésénél nagy szabályellenességek léphetnek fel, sokkal több, mint a gímszarvasnál. Helytelen fejlődések is gyakoriak. Leggyakoribb; ha a régi agancsot nem veti le az, hogy az új csenevész a rózsa alatt fejlődik ki. Ezt kettős agancsúságnak hívják. Parókaképződés és agancsnélküliség, valamint a nyársas fokon a megmaradás a dámszarvasnál nem szokott előfordulni, viszont a sokágúság nem ritka.

Dámlapát (világrekord), Gyulaj (Tolna megye). Az agancsszárak átlagos hossza 87 cm; a lapátok hossza 52, szélessége 28 cm; az agancs súlya 4 kg. (Herceg Eszterházy-uradalmából.)

A dámvad lábnyoma elülről jobbon hegyesebb és aránylag hosszabb, mint a gímszarvasé; a kecskéjéhez hasonlít, de természetesen sokkal nagyobb.

A dámszarvast nagy hajtóvadászaton vagy cserkészve vadásszák: Mivel a csapását pontosan betartja, a lesből való vadászata ajánlatos. Az egyedül legelészőhöz meglehetős könnyén oda lehet lopódzni, ha a szélirányt jól kiválasztják. A lovak és kocsik előtt majd mindig kitart. A dámszarvas szeret még a hajtóvadászat alkalmával is az alacsony, sűrű bozótban meglapulni és a hízás időszakában oly lomha és kényelmes, hogy az egyes pihenő állatba, akárcsak a nyúlba, belebotlani lehet.

A dámvad bőrét nyujthatósága és puhasága miatt többre becsülik, mint a gímszarvasét. A pecsenyéje nagyon ízletes, leginkább júliustól szeptember közepéig, amikor a bika jól meghízik. Csak ha a párzás ideje közeleg, akkor a bika húsa bakszagú lesz.

A vadaskertek benépesítésére jobban alkalmasabb a dámszarvas, mint bármelyik más szarvas faj, könnyen bizalmas lesz, nappal is ott találjuk a tisztásokon, vidám, még pajkos is, és nagyon hajlik a tréfára. Jó kedvét még a szigorú fogságban is megtartja, amihez könnyen hozzászokik. A fiatalon elfogott és tehén- vagy kecsketejjel felnevelt borjúk nagyon szelidek lesznek, arra is rá lehet szoktatni őket, hogy mint a kutya gazdája után szaladjon, és magára a fogolyvadászatra is elkísérje. A hím dámvadak a fogságban, ha a párosodási idő elérkezik, mérgesek és veszekedő természetűek lesznek, mint az összes fogságban tartott bikák. vakmerően nekimennek az embernek, állatnak és veszedelmesen meg is sebezhetik. Különben a dámvad még verekedőbb természetű, mint a gímszarvas, a tehenek is néha egymásközt viaskodnak, miközben a hátulsó lábukra állanak és az első lábaikkal egymást jól helybenhagyják.