| 14. Dámszarvasok (Dama H. Sm.) | TARTALOM | 16. Miluszarvasok (Elaphurus A. M -E.) |
15. Gímszarvasok (Cervus L. )
Az európai Tercier kihalt szikaszarvasaira jól visszavezethetők a gímszarvasok. Az összes fajok agancsa hengeres, a kifejletteknél szabály szerint legkevesebb tíz ága van (a jégbog alkalmilag fajoknál, helyi fajtáknál és egyes állatoknál hiányozhat), az első elosztódásnál sohasem ágazik el villásan és rendesen igen nagy. A szőrözete majd mindig egyszínű, csak a borjaknál és bizonyos fajtáknál később és legalább nyáron foltos. A test többi részétől elütő színű foltot (tükröt) találunk a hátsó combokon és a fark körül; a fark alatt a tükör színe leggyakrabban fehérbe megy át. A nyakát sörény díszíti. Satnya szemfog csak a bakoknál van, ritkábban a nőstényeknél. Észak-Afrikában a Szaharától északra, Európában, Kis-, Észak-, Közép-Ázsiában és Észak-Amerikában él. Északi elterjedése talán a fák határával esik össze.
A gímszarvasok mind oly közeli rokonságban állanak egymással, hogy egymásközt, mint megtörténni szokott, teljesen termékeny basztardok jöhetnek létre. Nem nagy különbség van a testükben sem. Ez a legtöbbször csak a nagyság és a szín csekély különbségére vonatkozik. A felosztásnál eddig leginkább az agancsot vették tekintetbe. De ez, mint egy másodlagos képződmény és még hozzá évente meg is újul, a fejlődésben sok eshetőségnek van alávetve; az is nyilvánvaló, éppúgy mint a mi szarvasmarháink tülkeinél, a környezet, amelyben élnek, könnyen befolyást gyakorol. Ezenkívül ez hiányzik is a nőstény szarvasoknál. Azon szempontok szerint is, amelyek a gímszarvasoknál felmerülhetnek, egész sereg területileg elhatárolt formát, fajt és alfajt különböztethetünk meg, amelyeknek rendszertani értékét nem mindegyik kutató egyformán ítéli meg. Úgy állítják oda a gímszarvasokat, mint egyik modern (ugyanis először a Tercierben vált ismertté), sokoldalú, polymorph nemet, amelyek mint a törzstörténetileg fiatal állatok, még kifejlődés alatt állanak. Ez olyan alakkör, ahol sok esetben az egyes fajták még nincsenek élesen kifejlődve, míg mások ellenben jobban körvonalozottak.
Általában háromféle agancsképződést ismerünk. Az egyiknél és úgy látszik ez a legősibb forma, a főág minden határ nélkül nő, az összes ágak hozzávetőlegesen egy síkban feküsznek, kézalakúan egymásután a test hossztengelyének irányában, és az agancs vége ollóalakú. Ide azok a szarvasok tartoznak, amelyet legismertebb képviselőjéről, vapiti sornak nevezünk. Ezek Észak-Amerikában élnek, és jórészt azokon az ázsiai területeken, ahol a gímszarvasok élnek. Érdekes, hogy ennek és a következő sornak legnagyobb alakjai Ázsiában a nyugati részen vannak. Onnan kezdve keletfelé a képviselőinek nagysága lehetőleg csökken, úgyhogy a legkeletibb részen a legkisebbek vannak. Természetesen az első sornak Amerikában újra hatalmas tagjai vannak. A vapiti sor szarvainál az agancs negyedik ága, a felsőág, rendesen még az ötödik is, jelentősen hosszabb, mint az alatta levő, főleg az agancs felső része erősebben kifejlett, mint az alsó. Az agancs a negyedik ágtól kezdve már észrevehetően hátrafelé hajlik és a felső része ellaposul.
A másik csoport, amelyet a tibeti szarvas után nevezünk meg, azokat a gímszarvasokat öleli fel, amelyek rendszerint a tízesnél nem több ágúak. Az agancs sohasem mutatja a negyedik ág és felső vég erős kifejlődését és még ezeknek a hátrahajlását sem, mint a vapitinél. A felső villák ezeknél nem állanak párhuzamosan az állat tengelyével. A végág ezen elfordulása folytán bizonyos tekintetben a hosszúágban határ nélkül növekvő vapiti agancsra került egy agancság. Ha még egy ág kerül az agancs végére, úgy az más módon következik, mint azt most a harmadik csoportnál, a „koronásagancsúak”’-nál fogjuk megismerni. Ez a csoport a legfiatalabb a föld történetében. A negyedik és az ötödik ág ennek a tagjaiknál éppúgy, mint a tibeti szarvasoknál, a többi ágak síkjából nő ki oldalvást, de a nagyobb számú ág mellett a végső villa elágazásánál még több ág helyeződik el; így jön létre a gímszarvas koronája, amely legalább három azonos helyből sarjadó ágból képződik. Ilyen szarvas él Európában és a határos ázsiai területen. A gímszarvasoknál azonban keletről nyugat felé fejlődést találhatunk, mivel keleten több olyan szarvas van, amelyeknél a negyedik ág még nem számítódik be a koronába. A főág hosszanti növekedése bizonyos mértékben később szűnik meg, mint a nyugatiaknál, ahol a negyedik ág a koronához tartozik. Az előbbi szarvasokat közönségesen maral néven ismerik, míg az utóbbiak, amelyeket csak Nyugat-Európában találunk, a szűkebb értelemben vett gímszarvasok-nak nevezzük.
Egyébiránt evvel a két utóbb említett agancstípussal még nem merült ki az európai szarvasok agancsainak változatossága. Egyik érdekes munkájában Sallac („Vereinschrift für Forst-, jagd, und Naturkunde”, 1912) bebizonyítja, hogy csak ez a két alaptípus van. Ha ezeknek a képviselői egymásközt kereszteződnek és agancssajátosságait a Mendel-féle szabály szerint öröklik, úgy körülbelül 100 különböző agancsféleség lehetséges. De még evvel sincs kimerítve a sokféle változat. Sallac sokszor úgy találta, hogy a ténylegesen meglevő agancsformák szükségessé teszik azt a feltevést, hogy Európában is kellett élnie harmadik, a vapitihez hasonló szarvasfajnak. Ezt a feltevést igazolja az, hogy tényleg találtak a vapiti típushoz hasonló subfosszilis agancsot. Ezeknek a szarvasoknak nyomát a német gímszarvasok agancsán is kimutatták (természetesen olyanokén, amelyeket a vapiti meghonosítása előtt ejtettek el). Továbbá – Schäff szerint – még ma is vannak a Balkán félszigeten a maral- és gímszarvas féleségen kívül vapiti agancsú szarvasok.
Így a gímszarvasok alapján érdekes bepillantást vethetünk a természet műhelyébe. Vapiti-alakok voltak nyilvánvalóan a legrégebbiek. Talán ezekből alakult ki ugrásszerű változással a koronás agancs. Ezek, mint Sallac szellemes értekezéséből kitűnik, a régebbi vapiti agancsoknál erősebbeknek kellett lenniök: „Talán a vapiti agancsa a koronásszarvas rövidebb, vaskosabb, a mellett a felső részen haránt elágazó agancsával a párzás idején nem veheti fel a versenyt. A rövid; vaskos agancs alkalmasabb eszközül szolgál az ellenfél leküzdésére, mint az európai vapiti hosszú agancságai, amelyek egymás mögött álló, felfelé irányulók, ezért az első támadásnál, mint hátrányos horgok működnek.” Mivel azonban a koronás agancsok még a másik mellett is előfordulnak; és mindkét típus úgy napjainkban is messze eső területen, valamint együttesen is előfordultak, így bizonyára minden irányban gyakori kereszteződés jöhetett létre. Így lett az agancsformák oly sokfélesége, amely ma majdnem zavart is okoz. Egyes vidékeken bizony mindannyiszor, bizonyos befolyások hatása alatt ezen agancsformák közül meghatározottak egyedül vagy túlnyomóan kerülnek túlsúlyba. Ezek az agancsok továbbá külső befolyásra mindannyiszor, – mint a talaj mészszegénysége, bizonyos időszakban a hiányos táplálkozás, nyirkosság vagy más következtében – azonos módon megváltoznak és egész tömege keletkezik a helyi formáknak. Ezekkel röviden Matschie ismertet meg; megkülönbözteti a Cervus elaphus rhenanus-t, a C. e. albicus-t stb. és ezeket együttesen C. elaphus, C. maral stb. főfajokban állította össze. Másrészt a Mendel-féle átöröklési törvény szerint a kereszteződéssel az egyes ismertetőjelek nem teljesen veszhetnek el, hanem mások csak elnyomják, bizonyos tekintetben rátelepszenek, de elrejtve is átöröklődnek, és aztán ellentmondóan újra észrevehetővé válnak. Ezt lehet leolvasni vidékenkint szórványosan felbukkanó egyes agancsokról, amelyek, ha szabad így mondani, az agancs „helyi színezetébe” nem illeszthetők be. Miért éppen Európában következett be az ok a tovább fejlődésre, és az ősi vapitik miért szorultak kelet felé, nehéz megmondani. Összhangban van tehát ez avval, amit már a szarvasok családjáról a bevezetésben mondtunk. Különben a gímszarvasokról is, mint az őzekről és egyes más állatokról is megállapítható, hogy európai képviselőjük kisebb, mint az ázsiai és amerikai rokonuk. A gímszarvasról szóló áttekintésünket a vapiti rajjal kezdjük meg.
A vapiti (Cervus canadensis Erxl.)
Igen nagy, a vállnál egész 1.65 m magas állat. Agancsa hatalmas, a hajlás után mérve 1.62 m-ig megnő. A tükre nagyobb, mint bármely más fajnál és felnyúlik farára messze előre. Sörénye jól kifejlődött, nyaka és alsó fele sötét színű, a sötétbarnától egész a feketéig. Általában a nyári szőre sárgásbarna, kissé vöröses árnyalatú; lábszárai gesztenyebarnák. A szájánál seholsem fehér.
A faj széles elterjedésének megfelelően nagyszámú alfaja van. Nagyon régóta ismert a keletamerikai vapiti (C. c. canadensis Erxl.), az amerikaiak „elk”-je. Nyáron úgy a bak, mint a nőstény szőre piszkos sárgás; a lábakon, nyakon és a fejen gesztenyebarna. A bikánál a nyak, lábszárak és az alsó fele télen feketebarna, a nősténynél gesztenyebarna. A tükre szalmasárga. Némi színkülönbség, magas állású és karcsúbb test és agancs, amelynek felső nyulványai elágaznak, különbözteti meg a nyugat amerikai vapitit, (C. c. occidentalis H. Sm.) Egykor a bölényhez hasonlóan óriási számban népesítette be Amerika szárazföldjét, ma azonban a vapiti messze vidéken kipusztult, azonban a számuk mégis elég arra, hogy – hála az amerikai védterületeknek – a kihalásuktól nem kell félni. Egyik alfajukat (C. c. merriami Nels.) mégis teljesen kiirtották.
Az ázsiai vapitik szorosan csatlakoznak az amerikaiakhoz. Az altái vapiti (Cervus canadensis sibiricus Mtsch.), amelyet helytelenül altaimaralnak neveznek, az amerikainál kisebb testű (magassága kb. 158 cm), de jelentősen hosszabb az agancsa; ennek a felső felükön jelentősen befelé hajlottak. Ennek van az összes vapiti szarvasok között a legkiválóbb szarva. Szőre sárgás cserszínű, vörös árnyalat nélkül. A sokféle altai-vapiti az Altai hegység, Tien-san és Nyugat-Mongolia legsűrűbb erdeiben él. A bennszülöttek és az orosz letelepültek ezekből az állatokból nagy csordát tartanak fogságban az agancsuk miatt, amely Kína felé fontos kiviteli cikk; ott porrá törik és bájitalnak használják.
Az altai-vapiti előfordulási helyétől keletre az ezekhez nagyon hasonló, de hitványabb iszubra szarvas (C. c. lühdorfi Bolau) él. Ez valamivel magasabb, mint amaz, nyáron élénk vörös a színe, télen inkább sárgásbarnavörös. Jelentős kos-orráról meg lehet ismerni. Hazája Kelet-Mongólia, Mandzsúria és Amur-tartomány erdőségei.
Az északamerikai vapiti nagy csordában él; ennek a száma a régebbi időben, különösen, ha télvízidején néhány védett helyen összeverődtek, gyakran többszáz főre is rúgott. Amint Preble írja, Wyomingban szerzett megfigyelései alapján, a vapitik nyáron messze elszóródni szoktak, és fel a hegyekbe mennek, télen azonban a védett folyóvölgyek legmélyebb helyeire vonulnak vissza. Nyár elején, mikor a hegyek közt vándorolnak, az idősebb bakok a csordától elkülönülnek és a hegységben magasabbra, egész az erdőhatár fölé kapaszkodnak. Augusztus végén aztán újra lejönnek a mélyebb fekvésű helyekre és elkezdik űzni a teheneket. A párzási idő egész október elejéig tart. Párzáskor a hívóhangjuk hangos, éles, elnyújtott, és ez egy mélyebb, hörgő torokhangban végződik. Ellési ideje májusban vagy júniusban van. Az ellési ideje után a szarvascsordák széjjel szóródnak; a bakok és a tehenek elkülönülve kisebb csapatokban verődnek össze. Az állatkertben és a vadasparkokban a vapitik éppen oly kitartóknak bizonyulnak, mint a közönséges gímszarvasok, ezért mindegyik állatkert vasketrecében megtaláljuk és rendszeresen tovább is szaporodnak, éppen oly jól tisztán, mint kereszteződéskor. Ettől egyideig sokat vártak a gímszarvasok feljavítása és vérfelfrissítése érdekében és tényleg a kereszteződött szarvasok meglepően gyorsan váltak „kapitális darabokká”. A nyomorúságos vapitihang azonban átöröklődik, vérmérsékletében is nemes megjelenésében a kevert faj kívánni valót hagy fenn. Az ázsiai fajták közül az elmult évtizedekben az altai-vapitiről sok szó esett, mert Hagenbeck huzamosan keresztezés céljából ilyeneket beszerzett és nagy pénzen eladta őket a gazdag vadaskert tulajdonosoknak; de most nem sokat beszélnek ezekről a kísérletekről.
Thorold szarvasa (Cervus albirostris Przw.)
Ez a szarvas, amelyik agancsképződése alapján a vapitihez csatlakozik, mert a negyedik (ennél a harmadik) ága hosszú s az agancs felső vége hátra felé hajlik; de mivel hiányzik a jégboga, tükre kicsi és sárgás, alapszíne sötétbarnaszürke, az orra fehér foglalatú, ajkai és álla fehér és a tibeti szarvashoz hasonlít, különálló fajt képvisel. Kelet-Tibetben él.
A sárgafarú szarvas (Cervus xanthopygus A. M.-E.)
Észak-Mongoliából való; ez átmenet a vapitihoz délen és nyugaton csatlakozó tibeti szarvasokhoz. Rövidágú, díszes agancsa a szikaszarvasokra emlékeztet. Nyári szőrözete meglehetősen egyszínű, rókavörös. Tükre ekkor nincs. Télen jobban barnásszürke feketés sörénnyel és nagy narancsszínű tükre van. Az orra körül semmi fehér folt nincs. Jellemző reá a fakósárga fejbőr és a sajátságos gyapjas, tömött szőrtakaró. Ez jól megfelel hazája éghajlatának, ahol a meleg nappalok és a hideg éjjelek közt nagy ellentét van.
A tibeti szarvas (Cervus wallachi Cuv.)
A tibeti szarvasokhoz tartozik Ázsia déli részén, Észak-Buthánban élő shou, vagy valódi tibeti szarvas (Cervus wallachi Cuv. affinis), amelyekhez – eltekintve a felső végükön előre hajló agancsától – nagyon hasonlít a jobban ismert hangul vagy kasmirszarvas (Cervus cashmirianus Fitz.).
A kasmirszarvas (Cervus cashmirianus Fitz.)
Ennél az agancsok egy síkban vannak, de felső végük erősen befelé hajlottak. A szembog nagyon magasan van és rendesen rövidebb, mint a jégbog. Az agancs, mint az összes tibeti szarvasnál, nagyon elül van. A színezetnél nagyon feltűnik, hogy a tükre nagyon kicsiny és mint a dámszarvasnál, a felső részét szabadon hagyja úgy, hogy itt a hátszíne egyfolytában a farkon folytatódik. Télen a színe barnás hamúszürke, a törzs oldalán és a végtagokon halványabb, ajkai állása és a füle belül fehér, a lábszárak belső fele piszkos fehér, a tükör szegélye és a fark felső része fekete. A nyári ruhája világosabb, jobban vöröses. A borjak foltjai a harmadik, vagy a negyedik évig megmaradnak. Ez és mert csak öt ágú agancsa van, valószínűvé teszi, hogy ezek a kezdetlegesebb fejlődésűek a gímszarvasok közül. Általában jobban csak a hangul életmódja ismeretes. A mi gímszarvasunkhoz hasonlóan ez is nyáron kisebb csapatokban él, a bak pedig egyedül. Télen nagyobb csordákba verődnek össze. Agancsukat márciusban vetik el és újra csak októberben fejlődik ki teljesen. Ekkor kezdődik a párzás ideje. A hívóhangjuk ebben az időben olyan, mint a wapiti szarvasé. Az állatkertekben a kasmirszarvas nagy ritkaság, de a bedfordi herceg vadaskertjében könnyen eltarthatónak mutatkozott.
A koronásszarvasok most következő sorában, mint már említettük, két típust különböztetünk meg: a maralt (Cervus maral Ogilb.) és gímszarvast (Cervus elaphus L.). Az első koronájára Sallac szerint jellemző, hogy „a negyedik ág egyszerű, osztatlan marad és az ötödik csak messze fönt ágazik el, miután egy ideig nyélhez hasonlóan egyszerűnek maradt meg.” A gímszarvasok koronája ellenben két darabból tevődik össze, ezek közül az elülső a negyedik ág osztódásából, a hátulsó pedig az ötödik ág osztódásából jön létre. Ehhez azonban az a fontos ismertető jegy járul, hogy mind a két rész azonos magasságban helyeződik el; ez a kapitális szarvasnál a kehely alakú koronát alakíthatja ki. Ez az eset a maralnál sohasem fordulhat elő, legfeljebb a korona hátsó fele lapátszerűen szélesedik ki. Ennél, mint már a kereszteződésnél mondottuk, és a maral még nyugatibb valószínű előfordulásánál nem kell csodálkoznunk, hogy a két típus földrajzilag nem különül el élesen. Általában keleten, a Kaukázusban, Kis-Ázsiában, Balkánon a maraltípus az uralkodó, nyugat felé, Magyarországban, a Kárpátokban a gímszarvas típus mellett még gyakori, minél inkább nyugatra megyünk, annál jobban eltűnik, de egyes példányok esetenként felbukkannak. Sallac a Taunusban és magában az Eifel-hegységben ki tudta mutatni. Viszont a nyugati Kaukázusban – Sallac szerint – a gímszarvas típus ismeretes. Az igazi maralnak, ahogyan a Kaspitó partjánál és a Kaukázusban előfordulnak, ezenkívül van jégbogja; ez jelentősen rövidebb, mint a hosszú; felfelé görbült szembog. Lydekker szerint ez hatalmasabb, mint a gímszarvasé, nyáron vörös, télen sötét palaszürke, tükre a gímszarvasénál élénkebb sárga, vállai, combja és az alsó fele meg nem fekete. A növendék állatok hosszabb ideig foltosak, mint a gímszarvasok, különösen a nyári ruházatuk néhány éven keresztül ilyen marad.
A gímszarvas (Cervus elaphus L.)
Valamennyi szarvasféle között számunkra a legfontosabb és bennünket a legjobban érdekel a nálunk is honos gímszarvas, mely a szarvasok családjában a legpompásabbak és legnemesebbek közül való. Karcsúsága ellenére is erőteljes, izmos, arányos alakjánál és nemes, büszke testtartásánál fogva méltán illeti meg német elnevezése: „Edelhirsch” = nemes szarvas, mely elnevezés nálunk nem használatos. Pedig büszkén valljuk, hogy a magyar gímszarvas, a régi Nagy-Magyarországnak, főképpen az Erdős-Kárpátoknak, Marostordának, Szeben megyének és a dunamenti Bellyének szarvasa, még az európai szarvasok között is úgy testsúlyánál, mint agancsképződésénél fogva a legkiválóbb, a legnemesebb.
A gímszarvas nagysága, vállfajai és tartózkodásának, illetve honosságának különböző vidékei szerint, nagyon változatos. Testhossza 1.85–2.15 m, amiből körülbelül 15 cm számítandó a farkára, vállmagassága 1.2–1.5 m és egész testsúlya 160–270 kg; sőt akad, főleg hazánkban, a Kárpátokban olyan kiválóan erős bika is, mely 300 kg-ot, vagy még ennél is többet nyom. A tehén jóval kisebb; súlya 90–110 kg, és ha a 120 kg-ot meghaladja, már igen erősnek mondható. A bikának hosszúra nyúlt és vékonyán behorpadt teste, széles mellkasa, erősen kidomborodó vállapja és egyenes, lapos háta van, mely a marján kissé emelkedett, a keresztcsontnál pedig kigömbölyödött. A nyaka hosszú, karcsú és kétoldalt lapos. Hosszúkás, előre erősen keskenyedő fejének tarkó felőli hátulsó része magas és széles; homloka lapos, sőt szeme között kissé homorú. Orrának gerince általában és többnyire egyenes, bár vadászaink hazánk egyes vidékein úgynevezett „kosorrú” bikákat is emlegetnek, amelyeknek kissé hajlott az orrgerincük. Szeme aránylag közepes nagyságú és élénk, a szemcsillag hosszúkás kerekded. Szeme alatt a két könnygödör kétoldalt a szájszöglet irányában ferdén lefelé áll és keskeny hosszúkás üreget alkot, melynek belső, csupasz falán zsíros, ragadós váladék képződik. Ettől a pépszerű váladéktól, ha megszáradt és megkeményedett, úgy szabadul meg a szarvas, hogy fákhoz dörzsöli. Közepes hosszúságú, karcsú és mégis erőteljes a lábszára, melynek alján egyenes, hegyes, keskeny és karcsú paták fogják körül a lábujjakat; a fattyúcsülkök hosszúkásak és gömbölydedek, laposvégűek és egyenesen lógnak alá, de nem érnek le a földig. Farka a vége felé vékonyodó, hengeralakú. A gímszarvas évente kétszer vedlik. Nyári szőre rövid, vékony és rozsdabarna színű, sűrűbb és csaknem kétszerte hosszabb téli szőre szürkésebb és főképpen a bika nyakán és hátán sötétebb. A szarvas tükre, vagyis a combnak farokkörüli része mindig világos, sőt télen fehéres. Csak néhány hónapos koráig tarkítják fehér foltok a borjú szőrözetének vörösesbarna alapszínét. Néhány színváltozat ugyan előfordul a gímszarvasnál is, de korántsem, olyan nagy mértékben, mint a dámvadnál. Schäff, német vadászati szakíró „Jagdtierkunde” című művében főképpen fehér, foltos, ezüstszürke, fakósárga és fekete gímszarvast említ meg. A nem túlságosan ritka fehér szarvasok nem okvetlenül és nem mind piros szemű albinók. Akad olyan szarvas is, melynek fehér folt van a homlokán.
A bikának egyszerűen szétágazó, sokágú és fölfelé álló agancsát a koponyának két csontnyúlványa, a két rövid rózsatő tartja. Az agancs szára hengeres, kerek vagy laposságra hajló, vagyis keresztmetszete hol kör, hol hosszúkásan kerek, felülete érdes, főképpen alsó része többé-kevésbbé gyöngyözött és számos, részben egyenes, részben csavarodó barázda vonul rajta hosszat végig. Az ágvégek, a teljes erejében lévő bika jóminőségű agancsának legkeményebb részei; símára csiszoltak, sárgásfehérek, elefántcsontszerűek, kevésbbé keménycsontú agancson piszkosfehérek vagy szürkék. Az agancs többi részének színe a szerint, hogy a bika milyen erdőben honos, milyen fákon feni, dörzsöli az agancsát, tehát milyen növényi nedvek színesítik azt, világos sárgásbarna, vörösesbarna, vagy sötét, csaknem feketésbarna. Az erős agancs súlya 5–8 kg, de még manapság is akad, főképpen és leginkább a régi Nagy-Magyarország határain belül 112 kg súlyú, sőt még ennél is nehezebb agancs. Az agancsszár hossza, hajlása után mérve 80–120 cm, vagy ritkább esetben ennél is több, a szárak terpesztése pedig 80–110 cm, sőt 130 cm is lehet. A korábbi századokból származó és megőrzött agancsok közül a legsúlyosabb egy 18.5 kg-os agancs, mely Németországban, a moritzburgi kastélyban van. Az újabb időkből származó agancsok közül Dombrowski E. említ meg egy 15.5 kg súlyút, melynek viselőjét 1844-ben ejtették el a németországi Taunus-hegységben. Az 1910-ben Bécsben megtartott nemzetközi nagy vadászati kiállításon pedig, a vadászkörökben közismert tolnamegyei, szálkai 14.5 kg-os magyar agancs nyerte a világrekord díját. Ugyanezen a kiállításon volt egy 160 cm terpesztésű páratlan tizennyolcas 7.5 kg-os magyar agancs, melynek viselőjét 1894-ben Zdenyován lőtték, és volt egy huszonkétágú hullatott agancs, melyet a mult század végén Jolsván találtak, s amelynek egyik szára 128, másik szára 135 cm hosszú. Ezzel szemben a leghosszabb szárú agancs, melyről Dombrowski E. tud, Badenből 1762-ből származik; ennek a hullatott páratlan huszonhatosnak két szára 132 és 133 cm hosszú. Egyébként Dombrowski is elismeri, hogy Magyarországon, az Északkeleti-Kárpátokban teremtek a legerősebb szarvasok.
Valamennyi vadászható állat között természetesen a szarvas a magyar vadásznak legkívánatosabb, legtöbbrebecsült vadászzsákmánya, így helyénvaló, hogy megemlítsük azokat a vadászkörökben használatos és a köztudatban átment kifejezéseket, amelyek a szarvasra vonatkoznak. Ezzel azonban nem akarjuk a német vadászati műnyelvet utánozni, melynek szolgai fordítása céltalan, helytelen és nem magyaros.
A hímnemű szarvast bikának, a nőneműt tehénnek, a fiatalját egyéves koráig borjúnak, és pedig ivara szerint bikaborjúnak vagy tehénborjúnak mondjuk. A bikaborjút, miután egyesztendős elmult, nyársasnak, majd később, az idősebb bikát a szerint, hogy hány ágú az agancsra, villásnak, hatosnak, nyolcasnak, tízesnek stb. nevezzük. Páros az agancs, ha a két szárán egyforma az ágak száma, ellenben páratlan, ha a két száron az ágak száma nem egyforma; ez utóbbi esetben a többágú szár számít, melynek ágszámát vesszük kétszeresen. Ha például az egyik szár hatágú és a másik ötágú, páratlan tizenkettesnek mondjuk a bikát, de ugyancsak páratlan tizenkettes az agancs abban az esetben is, ha az egyik száron hat, a másikon csak négy ág van. Az agancs elsősorban nagysága, méretei és súlya, másodsorban az ágak száma szerint lehet gyenge, jó, erős vagy kapitális. Ezek a vadászfogalmak vidékenként változnak. Amilyen méretű és súlyú agancs az egyik vidéken csak jónak számít, más vidéken erős, sőt kapitális lehet. Hanyatló a bika, ha gyengébb agancsa nőtt, mint amilyet azelőtt viselt. A hanyatlásnak több oka lehet: kemény, hosszú tél okozta lesoványodás, hiányos táplálkozás, betegség vagy vénség, amiből természetesen következik, hogy a hanyatlás lehet múló, de lehet állandó jellegű is. Vadászember a szarvasbikát nemcsak agancsának méretei, hanem testi állapota szerint is jónak vagy erősnek, gyengének vagy silánynak mondja. A bármi tekintetben hibás bika csenevész vagy satnya. Akad nagyritkán agancsnélküli vagyis „buga” bika, sőt mint rendkívüli ritkaság, agancsos tehén is. Az olyan idősebb bika, melynek agancsszárain nincsen korona vagy amelyik esetleg csak nyársas, verekedésnél veszedelmes ellenfele a többi bikának, mert döfése gyakran halálos. Az ilyen kártékony bikát gyilkosnak is mondják. A fiatal tehénnek, amelynek még nem volt borja, ünő vagy üsző a neve. Az öreg tehén, mely a csapatot vezeti, vezértehén. Rigyetés idején bőg a bika. Megdermed a szarvas, ha halálos lövést kapott; elhull, ha betegség vagy vénség folytán magától pusztul el. Barkás a szarvasbika agancsa, amikor még éretlen, szőrös, bolyhos, puha; amikor az agancs megkeményedik, megérik: ilyenkor a bika fákhoz dörzsöli és a földet szurkálja vele és ily módon tisztítja meg agancsát a háncstól.
A gímszarvas az európai erdők dísze. Elterjedésének nyugati határa Spanyolország és Írország, déli határa Szardinia és általában a Földközi-tenger, északi határa pedig Skótország és a Skandináv-félsziget, körülbelül az északi szélesség 65°-áig. E földrészen a szarvasnak vidékenként agancsban, színben és testnagyságban egymástól különböző, számos válfaja él. Matschie például csak Németországban is négy válfajt különböztet meg. Schäff szerint a Hebridákon a gímszarvasnak egy kis törpe válfaja él. Hogy a korzikai és szardiniai törpegímszarvas (Cervus elaphus corsicanus Erxl.), melynek vállmagassága csak 80 cm, eredetileg is ott volt-e honos avagy odatelepítették-e, eldöntetlen kérdés. Hilzheimer az utóbbi feltevés mellett van, mert egy tőle megvizsgált korzikai tizenkettesnek („Arch. f. Rassen- u. Gesellsch.-Biol.” 1909.) koronaképződése szembetűnően a maralszarvas fajára vallott. A szürkésebb kis spanyolszarvas (Cervus elaphus hispanicus Hilzh.) átmenet az Algírban és Tuniszban élő Atlas vagy berberszarvashoz (Cervus elaphus barbarus Benn.). Ez egész életében legalább nyaranta foltos, agancsán nincsen jégág és állítólag korona sem képződik.
A szarvas minden népesebb országban nagyon megfogyott, sőt például Svájcban és Németország egyes vidékein teljesen ki is pusztult. Egyaránt szereti a hegyvidéket és a síkságot, főképpen összefüggő nagy erdőket, különösen a lomberdőt. Itt hol kisebb, hol nagyobb csapatokba verődik, melyek életkor és ivar szerint alakulnak. Öreg tehenek, borjak, nyársas és villás bikák és üszők rendszerint együtt járnak; az erősebb bikák külön kis csapatokat alkotnak, a hatalmas öreg bika pedig a rigyetés idején többnyire magában vagy másodmagával jár. E szerint a nagy csapatok tehenekből és fiatal bikákból, a kisebb csapatok középkorú bikákból állnak. A csapat élén mindig egy öreg tehén, a vezértehén jár, amely után a többi igazodik. Ez még a rigyetés ideje alatt is így van mindaddig, míg a bika a teheneket nem űzi, hajtja. Télen a szarvasok a magasabb hegyekről levonulnak a lapály felé, nyáron ellenben a középhegység legmagasabb csúcsaira is felmásznak; nagyjában azonban hűségesen ragaszkodnak tartózkodási helyükhöz, amíg ott zavartalanul élhetnek és csak rigyetés és agancsnövesztés idején vagy táplálék hiánya esetén vonulnak a maguk jószántából más területre, esetleg más vidékre. Az éretlen, puha agancs arra készteti az erős bikát, hogy egészen alacsony vágásban vagy ritka szálerdőben tartózkodjék, ahol érzékeny agancsa nem ér minduntalan ágakhoz, gallyakhoz; ha az erdőben nagyon zavarják, néha a mezőn, vetésben vagy kisebb bozótban is leheveredik. Nappal a szarvas fekvőhelyén rejtőzik, estefelé előbujik és legelőre jár, és pedig nyáron korábban mint télen. Csak olyan vidéken, ahol teljes biztonságban érzi magát, legel néha nappal is. Bár este, legelője felé vonulva, általában sietősebb az útja, mint hajnalban, hazatérőben, mégis mindig rendkívül óvatosan, éberen jár.
Az erős bika nyoma, melynek láttára megdobban a vadász szíve, néha az egyetlen bizonyítéka annak, hogy a bika ott van, valahol az erdőben. Bámulatos, mennyire el tud rejtőzni ez a nagy állat, hogyan el tudja kerülni az emberrel való találkozást. Kitűnő érzékszerveivel idejekorán veszi észre az ember közelségét és olyan kísérteties nesztelenséggel kerüli azt el, hogy az mit sem sejt róla. Olyan halkan jár, hogy a harasztban motoszkáló egér sokkalta nagyobb zajt okoz nála. Főképpen az olyan területen, ahol üldözik, zavarják, csak éjszaka járó kísértetszerű, titkos jelenséggé válik. Vadász legyen a talpán, aki az ilyen magában járó vén bikát el akarja ejteni. Nemcsak napokig és hetekig, hanem évekig el tudja kerülni a reá lesekedő vadásszal való találkozást. Szinte hihetetlen, hogy ez a nagy agancsú, feltűnő nagy állat emberlakta, vadászjárta vidéken is megél 20–30 esztendőt. A fővárosból a budai hegyekbe kiránduló turisták közül bizonyára sokan nem is sejtik, hogy nem messze járnak szarvasok tartózkodási helyétől, hiszen például a Hűvösvölgyön túl, a nagykovácsi erdőben is él, tenyészik a szarvas.
Amikor beesteledett, besötétedett és megcsendesedett a vidék, feltápászkodik a szarvas az erdő legsűrűbb bozótjában nappali fekvőhelyéről, ahonnan naphosszat hallgatta, figyelte a nappal zaját, aztán fülelve, szimatolva, a szél irányához alkalmazkodva, nagy óvatosan lopakodik ki arra a tisztásra, rétre vagy mezőre, ahol a legjobb legelőt tudja. Mert amilyen félénk és vigyázatos, épolyan nagy ínyenc is, és megkeresi minden időszaknak legízletesebb táplálékát.
A gímszarvasnak, vagy ahogyan a vadászok nevezik, a fővadnak minden mozdulata könnyed és büszke; különösen a bikának testtartása feltűnően nemes. Rendesen járva is elég szaporán halad; de nagyon gyors az ügetése és hihetetlenül sebesen vágtat. Ügetés közben előre nyújtja a nyakát, ellenben vágtatva inkább hátraszegi. Játszi könnyedséggel bámulatosan nagyokat ugrik, mindenféke akadályt könnyűszerrel győz le, szükség esetén a széles folyókat, sőt (ahogyan például elég gyakran teszi azt Norvégiában) a tengeröblöt is habozás nélkül átússza. Vadászember számára fölötte érdekes a szarvasnak minden mozdulata és minden jel, amely csapásán észlelhető. Vadászelődeink régente 72 olyan jelről tudtak, melynek alapján megbecsülték a nyomozott bika erősségét, korát és minőségét.
A fővad érzékei, elsősorban hallása és szaglása, másodsorban látása kiválóan fejlettek. Az ember szagát 600 lépésnyiről is megérzi, ha azt a szél feléje viszi. Hallása is rendkívül éles; nem kerüli el figyelmét bármi halk nesz. A mi szarvasunk nagyon félénk és óvatos állat. Értelmessége látszólag elég magas fokon áll. Idővel tapasztalatokat gyüjt, amelyeket elég ügyesen fordít a maga hasznára; megtanul különbséget tenni olyan tárgyak, jelenségek és személyek között, amelyek és akik az ő szempontjából ártalmatlanok vagy veszedelmesek, így például elmúlik a félénksége ott, ahol nem vadásznak rá és meglepő, hogy mennyire megszelídül néha az etetőhelyen. Amikor szenvedélye úr rajta, gyakran feledkezik meg biztonságáról. Ragaszkodást csak a tehén tanusít a borjával szemben, a bika ezt az érzést nem ismeri. Addig, míg mások segítségére szorul, alkalmazkodó és barátkozásra hajló, de amint erejének tudatára ébred összeférhetetlen. Fogságban, főképpen rigyetés idején, úgyszólván életveszélyessé válik. Más állatoktól fél, vagy nem törődik velük, ha csak nem érez irántuk ellenszenvet; a gyengébbeket bántalmazza. Mihelyt megsértődik vagy bosszankodik, fintorítva csavarja, ráncolja felső ajkát, fogával vicsorít, dühösen forgatja szemét, lehajtja fejét és döfni készül. Rigyetés idején úgyszólván nincs helyén az esze, mindenről megfeledkezik, még rendes táplálkozását is elhanyagolja, és látszólag nem gondol semmi mással, mint éppen csak a máskor alig figyelembevett tehenekkel és a vele azonos törekvésű bikákkal. Ilyenkor nagyokat járva rója a kilométereket és távoli bőgőhelyeket keres fel. A bőgő, rigyető bika a szabad erdőben valóban pompás jelenség. A tehén szelídebbnek, engedékenyebbnek, ragaszkodóbbnak látszik, de lényegében ugyanolyan természetű, mint amilyen a bika; mivel fegyvertelen, a szabad természetben még félénkebb és óvatosabb a viselkedése mint amazé, és éppen ezért rendszeresen vállalja a csapat vezetését; de igazán értelmesnek époly kevéssé mutatkozik mint a bika. A szarvas rendkívül fínom érzékei, amelyek segítségével rendszerint idejekorán ébred minden veszély tudatára, okozzák, hogy úgy a bika, mint a tehén okosabbnak látszik, mint milyen valószínűen a valóságban.
A tehén ugyanannyi erőt, mint ügyességet fejt ki patájával, amikor arról van szó, hogy ellenszenvének vagy haragjának adja tanujelét. Mindezek ellenére úgy a bika, mint a tehén bizonyos mértékig megszelidíthető. III. Ágost lengyel király 1739-ben hintója elé nyolc szarvasbikát fogatott; a zweibrückeni és meiningeni hercegeknek pedig fehér szarvasbikafogatjuk volt. Manapság e nemes vad legfeljebb még cirkuszokban szolgál efféle célt. Fogságban a gímszarvas táplálék és gondozás tekintetében nem nagyigényű, ezért könnyen elviseli szűkebb keretek közt is a fogságot, akadály nélkül szaporodik és legközelebbi rokonaival is eredményesen párosodva, termékeny korcsokat nemz. Ilyen megfigyelések alapján az agancs minőségének megjavítása céljából vadászterületeinken megkísérelt keresztezések a gímszarvas és a vapiti között azonban nem jártak mindig a remélt sikerrel. De nem is célszerű és nem ajánlatos az efféle keresztezésekkel való kísérletezés. A magyar szarvas nemes alakján keresztezéssel legfeljebb rontani lehet. Egész Európa vadászköreiben nagy a híre a magyar szarvas pompás agancsának, mely minden nemzetbeli vadász számára a legkivánatosabb trófea. A keresztezésnek már csak azért sincsen értelme, mert hiszen az éghajlati viszonyok, a legelő, vagyis a táplálék minősége és mennyisége és az ivararány vannak legelsősorban befolyással a szarvas fejlődésére. Legszembetűnőbb példa erre a Skótországból Új-Zeelandba telepített szarvas, melynek bikája otthon 50–60 kg-ot nyom és agancsa csak 1–2 kg súlyú, ellenben új hazájában 200–260 kg a testsúlya és agancsa 10 kg-ot nyom.
A fővad tápláléka évszakonként változik. Télen a zöld vetésen legel, továbbá a források közelében sarjadzó sokféle növénnyel, majd rügyekkel, fakéreggel, hangával, a szederinda télen is zöld levelével, fagyönggyel és más effélével, tavasszal is rügyekkel, lombos vagy lombtalan friss hajtásokkal, különféle fűvel, gyommal, később magvakkal, répával, káposztával, mindenféle gyümölccsel, burgonyával, bükk- és tölgymakkal táplálkozik. Blasius szerint a fővad Németország északi részében csak a mult század eleje óta eszi meg a burgonyát, azelőtt a fenyőket sem hántotta, sőt egyáltalán sok tekintetben változtatta meg néhány nemzedék során hajlamait és szokásait. Míg a rigyetés tart, az öreg bikák csak igen hiányosan, főleg gombával táplálkoznak, sőt még az ember számára mérges gombát is megeszik. A fővad éppúgy szereti a sót, mint a legtöbb más kérődző.
Az erős bika már február havában, legkésőbb márciusban hullatja le agancsát és július hó végéig növeszti és érleli meg azt teljesen újra; a fiatal, főképpen a nyársas bikák gyakran még májusban is viselik az előbbi esztendőből származó agancsukat, de augusztus végére többnyire ugyancsak megtisztították új agancsukat a háncstól. Az agancsváltás, a vedlés és a nemi élet megnyilvánulásai között bizonyos összefüggés van. Az agancshullatás után, az új aganccsal együtt nő a szarvas nyári szőre, és mire az utóbbi kifejlődött, borjazik meg a tehén.
Dietrich aus dem Winckell, a német vadászklasszikus azt mondja, hogy „a gímszarvas rigyetési ideje szeptember hó elején kezdődik és október hó derekáig tart. Már augusztus hó vége felé, amikor a bikák a legjobban tápláltak, a legkövérebbek, ébredezik a legerősebbekben a rigyetés ösztöne. Ennek megnyilvánulása a bikák bőgése (a vadásznak kedves, de zeneértő ember fülének cseppet sem dallamos hang), amitől mindjárt kezdetben megduzzad a nyakuk. Azt a helyet, ahol a bika egyik évadban üzekedett, a következő esztendőkben is mindig újra felkeresi, ha csak el nem zavarják onnan, vagy le nem tarolták az erdőt. Az ilyen helyet bőgőhelynek (rigyető helynek) mondják. Ennek közelében verődnek össze 6, 8, 10–12 darabból álló kisebb csapatokba a suták is, de elrejtőznek a bika elől. A bika orrával a földön szimatolva szüntelenül bolyong ide-oda és keresi, hogy merre vonultak és hol állnak a tehenek. Ha e közben gyengébb bikára vagy nyársasra talál, azt elkergeti; egyeduralkodóvá válik, és hatalmát aztán a legnagyobb szigorúsággal gyakorolja. Az összeterelt tehenek közül egynek sem szabad akár csak 30 lépésnyire eltávolodnia; valamennyit odatereli az általa választott rigyetőhelyre. Itt folyvást növekedik benne a fedezés ingere; de a fiatalabb üszők még mindig vonakodnak engedelmeskedni. Ezeket szünet nélkül hajtja fel s alá, úgy hogy kopárra tapossák a helyet.”
„Esténként és reggelenként szinte harsog az erdő a rigyető bikák bőgésétől, amelyek ilyenkor alig érnek rá legelni és csak imitt-amott keresnek egy kis hűsülést valami közeli dagonyában vagy forrásnál, ahová a teheneknek is el kell őket kísérniök. Más bikák, a kevésbbé szerencsés vetélytársak, irígykedő vágyakozással felelgetnek a bőgésre. Alighogy a tehenek mellett álló bika megpillantja vetélytársát, dühös féltékenységgel fordul vele szembe. Ilyenkor olyan párviadal indul meg, mely gyakran a viaskodók egyikének, sőt néha mind a kettőnek is életébe kerül. Lehajtott aganccsal bőszülten rontanak egymásnak, és csodálatraméltó ügyességgel iparkodnak felváltva támadni és védekezni. Messzire elhallik az erdőben az agancsok összecsapásának zaja, és jaj annak a bikának, amely öregsége folytán vagy más okból gyengébbnek vagy ügyetlenebbnek bizonyul. Ellenfele biztosan kihasználja azt, és agancsának hegyes szemágával megszúrja. Volt már olyan eset is, hogy viaskodás közben úgy összekapaszkodott a két agancs, hogy e véletlen folytán mind a két bika elpusztult, és a két agancsot emberi erő még azután sem tudta az ágak megsértése nélkül szétválasztani. A küzdelem néha órák hosszat eldöntetlen marad. A legyőzött fél csak az esetben vonul el, ha teljesen kimerült. Míg a küzdelem tart, néha egészen fiatal bikáknak is sikerül rövid időre ama jogoknak birtokába jutni, amelyekért az öregek olyan makacsul verekednek; mert odalopakodnak a tehenekhez és élvezik azt, amiben csak három héttel utóbb szokott részük lenni, amikor az erős bikák teljesen kimerülve otthagyják a rigyető helyeket. Magához a fedezéshez csak nagyon rövid időre van szüksége a bikának.” A bika másfél éves korában válik nemzőképessé. A vemhesség 33–34 hétig tart.
„A suta aszerint, hogy rigyetés idején korábban vagy későbben lett fedezve, május vége felé vagy júniusban ellik egy, elvétve két borjút. Amikor az ellés ideje közeledik, az erdő legsűrűbb részében keres magányt és nyugalmat. A borjú háromnapos koráig annyira esetlen, gyámoltalan, hogy el nem mozdul a helyéről; ilyenkor puszta kézzel meg lehet fogni. Ez idő alatt az anyja csak ritkán és rövid időre távozik el mellőle, sőt még ha elzavarják is, csak annyira távolodik el tőle, amennyire okvetlen szükséges, hogy színlelt menekülésével a kegyelmet, illetve a valóságos vagy képzelt veszedelmet magára terelje. De egy hetes korában már hiábavaló fáradság lenne a borjú elfogásának kísérlete hálók segítsége nélkül. Akkor már mindenüvé követi anyát és a magas fűben rögtön meglapul, ha anyja megszólal, vagyis ha riasztó hangot hallat, avagy mellső lábával hirtelen nagyot dobbant a földön. A tehén a következő rigyetés idejéig szoptatja a borját, melyet kiskorától kezdve kioktat a nekivaló növényi táplálék megkeresésére, kiválogatására.”
Dietrich aus dem Winckell ez idézett fejtegetésével szemben megjegyzendő, hogy a rigyetés augusztus végén, szeptember elején nem az öreg bikák kezdeményezésére indul meg, hanem a folyatni kezdő tehenek szimatjára ébredezik a bikákban a fajfenntartás ösztöne. A bika mindig nemzőképes. Bizonyítja ezt egy-egy tehénnek néha előforduló, rendellenes időben meginduló folyatása, mely a közelében tartózkodó bikákat azonnal rigyetésre, bőgésre ingerli. A rigyetés idejének vége felé pedig az olyan vidéken, ahol az ivararány helyes és természetes, tehát körülbelül ugyanannyi a bika, mint a tehén, ott az erős bikák nem „hagyják ott teljesen kimerülve a rigyető helyeket”, hanem mindvégig résen vannak, megkeresik és őrzik a folyató teheneket és a maguk jószántából bizony nem engedik át a teret a fiatal bikáknak, melyek mindig, tehát a bőgés idejének Iegvégéig is csak véletlenül és Iopva élvezhetik a fajfenntartás örömeit. Főleg Németországban voltak és talán vannak is még olyan vadászatilag nem helyesen kezelt területek, ahol egy-egy csapat bikának 15–20 tehénből álló háreme van. Dietrich aus dem Winckell ilyen viszonyok közt figyelhette meg azt, hogy az erős bika a rigyetés idejének vége felé kimerül és félrevonul, ami Magyarországon, különösen a Kárpátokban és egyáltalán természetes viszonyok közt és helyes ivararány mellett nem történik meg.
Amikor a szarvas szopósborjú korát túlhaladta, kezdődik számára a változatos élet. Az üsző életének harmadik esztendejében már teljesen fejlett, a bikaborjúnak azonban jó nehány esztendőt kell megélnie, míg kerületében az egyeduralom összes jogainak birtokába juthat. Héthónapos korában kezd nőni az első agancsa és azontúl évről-évre változtatja fejdíszét.
A gímszarvas életkora addig, míg végleges, állandó fogazata ki nem fejlődött, csaknem pontosan megállapítható a fogai alapján. Amikor születik, csak tejmetszőfogai vannak meg a borjúnak. Aztán négy héten belül nőnek tejzápfogai és tejszemfogai. A hatodik hónapban, tehát november havában bujik ki az első maradandó zápfog, vagyis az egész sorban a negyedik, majd a következő évben, májusban az ötödik. A második esztendőnek augusztus havában, vagyis mikor a szarvas 15 hónapos, váltja belső metszőfogát és felső szemfogát, majd szeptemberben és októberben a középső és a külső metszőfogat. A harmadik évben március havában váltja alsó szemfogát. Májusban bujik ki az utolsó vagyis hatodik zápfog, és ugyanabban az esztendőben ősszel körülbelül egyidőben váltja a tejzápfogakat, úgyhogy harmadféléves korában megvan a teljes, kész fogazata. Ezentúl csak a szakértő képes a szarvas teljes életkorát a fogak kopottsága alapján hozzávetőlegesen megbecsülni.
A rózsatő kidudorodásának, valamint az első agancs fejlődésének időpontja külső körülmények és befolyások folytán nagyon változó. Schäff szerint, akit az agancsfejlődés leírásánál követni akarunk, e két jelenség az életkor 7. és 14. hónapja közé esik. A fiatal bika első agancsa két 20–25 cm hosszú nyárs, melynek úgy, mint minden első agancsnak, ismertető jele a rózsa hiánya. Ezt az agancsot a bika a harmadik év tavaszán, átlag május havában, vagyis amikor két esztendős, váltja. A következő agancsnak elmélet szerint villásnak kellene lennie. Az ilyen azonban ritkán terem. A második agancs rendesen hatos vagy nyolcas, kedvezőtlen körülmények közt esetleg újra nyársas. Ennek azonban, ellentétben az első aganccsal, már rózsája is van. Egyébként a fogazat is mérvadó az életkor meghatározásánál.
A fejlődés következő foka rendszerint a hatos, vagyis a hatágú agancs, amely azonban lehet akár újra nyársas, villás, nyolcas, sőt kivételesen akár tizes is. Az ilyen fiatal bika hatos agancsának jellegzetessége, hogy a szemág magasan áll a rózsa fölött és az agancsszárral hegyes szöget alkot. A szemág később évről-évre lejjebb csúszik és az agancsszárral alkotott szög egyre nagyobb lesz. A hatost követő következő ágszám a nyolcas. Ez úgy alakul ki a hatosból, hogy vagy a szár felső vége ágazik ketté, vagy pedig a jégága nő meg. Az agancsfejlődés következő foka, a tizes, úgy alakul, hogy vagy az utóbb említett „jégágas-nyolcas” szárának felső vége ágazik ketté, ezt nevezzük „jégágas-tizes”-nek, avagy pedig az előbb említett „villás-nyolcas” villájának tövéből nő ki új ág. Az ily módon alakult háromágú „korona” alapján a tizesnek ezt a formáját, „koronás-tizes”-nek mondjuk. Vannak természetbúvárok, akik a tizesnek előbbi formájában még a messze multból, egy vapitikeresztezéstől való leszármazásnak utóhatását vélik látni.
A tizenkettesnek aztán szemága, jégága, középága és háromágú koronája van; de akad olyan tizenkettes is, amelynek hiányzik ugyan a jégága, de négyágú a koronája. Ezen felül aztán bajos lenne az ágak képződésének, gyarapodásának valami törvény vagy szabályszerűségét kimutatni. A magasabb ágszámú agancson rendesen a középág fölött növekedik az ágak száma. A korona ágai igen változatos módon ágazhatnak szét; külön-külön ketté válhatnak, tőben szélesedve egymásba folyhatnak és ily módon „kehelyalakú” koronát képezhetnek, melynek széle sokágú lehet. A középág többfelé való szétágazása is előfordul, bár ritkán és még ritkább a jégág vagy szemág ketté ágazása. Sokféle lehet a korona is; az említett két formán kívül megkülönböztetünk még „lapátos” és „kézalakú” koronákat is. Hogy milyen magas lehet a gímszarvas agancsának ágszáma, mutatja a híres moritzburgi hatvanhatos agancs, melynek viselőjét 1696-ban III. Frigyes választófejedelem Fürstenwalde mellett ejtett el. Ehhez hasonló több agancs ugyan nincsen, ellenben a negyven körüli ágszám nem túlságos ritkaság.
Nagyon gyakori a gímszarvasagancson mutatkozó rendellenesség, mely úgy az agancsszáron, mint az egyes ágakon képződhetik, sőt többszárú agancs is akad; a „buga” bikákat és a „gyilkos”-okat már megemlítettük. A „parókás” agancs a fővadnál sokkal ritkábban fordul elő, mint az őzeknél, és sohasem éri el annak aránylagos nagyságát.
Bizonyos tekintetben feltűnő, hogy minden egészséges bika évről-évre hasonló alakú és állású agancsot növeszt. Ha az agancs az egyik esztendőben nagy terpesztésű vagy szűkállású, előre- vagy hátrahajló, a következő esztendőben is hasonló állású lesz, és ha a szemág, jégág vagy akármelyik másik ág különös módon hajlik el, ez a sajátosság a következő esztendőben növesztett agancson megismétlődik. Azok a vadászok, akiknek sok megfigyelésre nyílik alkalmuk, jogosan állítják, hogy az agancsnak egyik-másik sajátossága több nemzedéken át öröklődik, aminek alapján a szűkebb értelemben vett egyes családokat agancsukról azonnal megismerik. E mellett bizonyos, hogy az éghajlati és táplálkozási viszonyok; a tartózkodási hely terjedelme és a terepalakulat, valamint a vadászat útján teremtett ivararány és a bika életkora lényeges befolyással van az agancs minőségére, erősségére.
A szarvasbikának, az európai vadász legkívánatosabb vadászzsákmányának fejdísze, a szarvasagancs, minden vadász legtöbbre becsült trófeája. Minden vadásznak szívevágya, hogy mennél jobb minőségű, mennél erősebb szarvasagancsnak jusson vadászat útján a birtokába. Az a nagy érdeklődés, mellyel a vadászok a szarvasagancs iránt viseltetnek, eredményezi, hogy a szarvasagancsnak külön irodalma van. Szaklapokban és szakkönyvekben vitatják a vadászok, hogy a szarvasállományt mi módon kell gondozni, nevelni és az ivararányt szabályozni, hogy a bikának mennél jobb minőségű agancsa nőjön. Az agancs minőségét erőssége – vagyis méretei, súlya és ágszáma –, és szépsége határozza meg. A minőség főkellékei azonban a szarvastagság és a súly; kevésbbé fontos szerep jut ennek megítélésénél az ágak számának. Sok kiváló, hasonló erősségű, de formában nagyon eltérő, hasonló súlyú, de vagy hosszabb, vékonyabbszárú, sokágú, nyulánk vagy rövidebb, vastagabbszárú, kevesebbágú, zömökebb agancs között nehéz lenne a minőség szerinti sorrend megállapítása csak úgy szemmértékre, meghatározott bírálati módszer nélkül. Ezért a magyar Nemzeti Vadászati Védegylet által évről-évre rendezett budapesti agancskiállításokon a bírálóbizottság pontozás útján, bírálati képlet alkalmazásával helyezi a versenyző agancsokat minőségbeli sorrendbe. Ebben a bírálati képletben, melynek szerzője Nadler Herbert, a Nemzeti Vadászati Védegylet ügyvezető alelnöke, az agancs különböző méreteinek, súlyának és szépségének adatai fontosságuknak megfelelő arányban érvényesülnek. íme a képlet:
méretek (cm-ek száma):a két szár hosszának átlaga: 2
a két szemág hosszának átlaga: 4
a két rózsa körméretének átlaga
a jobbszár körmérete a szemág és középág közt
[ Tekintet nélkül a jégág elhelyezkedésére, a legvékonyabb helyen mérve.]
a balszár körmérete a szemág és középág közt
[Tekintet nélkül a jégág elhelyezkedésére, a legvékonyabb helyen mérve.]
a jobbszár körmérete a középág és korona közt
[A legvékonyabb helyen mérve.]
a balszár körmérete a középág és korona közt)
[A legvékonyabb helyen mérve.]
súly (kg-ok száma):
az agancs kis koponyával mért súlya X 2
ágak:
az ágak tényleges száma
szépség (kalkulusok, 0-tól 10-ig):
szín:
fakó, sárga vagy mesterségesen színezett = 0
átlagos barna = 1
sötét, fekete = 2
gyöngyözés:
síma = 0
gyengén gyöngyözött = 1
jól gyöngyözött = 2
a szárak elhajlása [A két szár közötti legnagyobb belső méret viszonya a két szár hosszának átlagához.]:
a szárak átl. hosszának bez. 60%-áig = 0
a szárak átlagos hosszának 60%-án felül bez. 70%-áig = 1
a szárak átlagos hosszának 70%-án felül bez. 80%-áig = 2
a szárak átlagos hosszának 80%-án felül = 3
korona:
korona hiánya = 0
gyenge, hiányos koronaképződés =1
jó korona hosszú ágakkal = 2
ágvégek:
tompák vagy sötétszínűek = 0
fehérre csiszoltak =1
E számok összeadása után esetleg levonandó, ha a szépség rovására megy (kalkulusok, 1-től 3-ig):
a szimmetria bántó hiánya
csúnya deformációk
a szárak aránytalan nagy vagy aránytalan kis elhajlása, vagy esetleges máshibák miatt
Az ennek a képletnek alapján kiszámított pontozati végösszeg száma fejezi ki az agancs minőségét, és 200-as szám az a határ, amelynél az agancs a legkiválóbbak sorába lép. A 200 pontos minősítést elért agancsot a Nemzeti Vadászati Védegylet aranyéremmel tűnteti ki. Csaknem évente terem hazánkban nehány ilyen hatalmas agancs.
A közelmult időben zsákmányolt legerősebb agancsok közül való a nagybányai vitéz Horthy Miklós, Magyarország kormányzója által Gödöllőn 1928 őszén elejtett bikának páratlan tizenhatos agancsa amelynek méretei, illetve bírálati adatai a következők: szárak hossza 97.50, szemágak hossza 37, rózsák körmérete 27.75, a jobbszár körmérete a középág alatt 19, a középág fölött 18.50, a balszár körmérete a középág alatt 19.95, a középág fölött 21 cm, agancssúly 8.680 kg, ágak száma 15, szépségi kalkulus 8; pontozati végösszege 200:35.
A múlt évtizedből származó legerősebb magyar szarvasagancsok közül a legszebbek egyike az a rendkívül arányosan fejlett páratlan tizenhatos melynek viselőjét Nadler Herbert ejtette el Máramaros megyében, a királymezői kincstári erdőgondnokság területén 1918 szeptember havában. Ennek méretei, illetve bírálati adatai a következők: szárak hossza 107, szemágak hossza 34, rózsák körmérete 25:25, a jobbszára körmérete a középág alatt 18.50, a középág fölött 17.50, a balszár körmérete a középág alatt 18, a középág fölött 18 cm, agancssúly 9 kg, ágak száma 15, szépségi kalkulus 9; pontozati végösszege 201.25.
A gímszarvasnak ellensége a farkas, a hiúz és a rozsomák, elvétve a medve is. A farkast és hiúzt mondhatjuk azonban a legveszedelmesebb ellenségének. Az előbbi falkákba verődve üldözi a magas hóban és addig hajszolja, míg kimerül; az utóbbi felülről ugrik a nyakára, amikor mit sem sejtve vonul el alatta. Legnagyobb ellensége azonban minden körülmények között úgy a múltban, mint a jelenben az ember, bár manapság már nem üldözi és pusztítja olyan szörnyű módon, mint valamikor régen. A gímszarvas vadászásának módjait és körülményeit e helyütt nem tárgyalhatjuk, mert ennek részletes leírása túlságosan terjedelmes lenne.
A gímszarvast is nagyon kínozza nehány bögölyféle légy. Ezek petéiket a vad testére rakják, s a pondrók a szegény állatnak csaknem egész bőrét össze-vissza lyukasztják. Egy tetűféle, mely szőrözetében fészkel és sokféle légy, bagócs, szúnyog és kullancs is gyötri. Hogy ezektől a gyűlöletes, tolakodó rovaroktól megszabaduljon, gyakran órák hosszat hever a dagonyában, a sáros pocsolyában. Ezenkívül némely betegség is bántja a szarvast, melynek soraiban a járványos lépfene, a májmétely, a vérhas, a fogszú és az aszkór néha nagy pusztítást visz végbe; rossz esztendőkben is sok szarvas hull el.
A fővad, sajnos, sok kárt okoz elsősorban a mezőgazdaságban és, ahol a vadászgazdaságot nem szakszerűen kezelik, az erdőben is. Állítólag ez okból irtották ki Németország több vidékén. Hazánknak azonban sok olyan vidéke van, ahol nagykiterjedésű magánuradalmi és kincstári erdőterületeken, bármi káros következmények nélkül tenyészik, sőt a birtokosnak nagy hasznot hajt. Mert eltekintve húsának, bőrének, agancsának anyagi, és vadászatának nagy etikai értékétől, vadászatának általános közgazdasági jelentősége is igen nagy; sok embernek nyujt foglalkozást és kenyeret. Nagy kár lenne, ha a magyar erdőknek ez a legnemesebb, legpompásabb lakója kipusztulna. Ennek, szerencsére útját állja a magyar vadászok gárdája, mely óvja, gondozza, sőt a tenyésztés szakszerű irányításával minőségét emeli, javítja. A szarvas okozta károk ellen az állomány okszerű apasztásával lehet és kell védekezni, de teljes kiirtását csak az a szobatudós kívánhatja, aki a természeti szépségek és kincsek, valamint az állatvilág iránt érzéketlen és a szakértelem híján van. Nem igazi erdő az olyan erdő, melynek talajába itt-ott bele nem vésődik egy-egy erős szarvasbika nyoma.
| 14. Dámszarvasok (Dama H. Sm.) | TARTALOM | 16. Miluszarvasok (Elaphurus A. M -E.) |