1. Hegyesorrú békák (Rhinoderma D. B.)

A nemet teljes vállöve, harántirányú szembogara s háromszögletű, hátul épszélű és szabad nyelve jellemzi. Szájpadfogaik nincsenek, dobhártyájuk el van rejtve, vagy legalább is tökéletlenül látható. Lábujjaikat tökéletlen úszóhártya köti össze egymással, hegyük nem szélesedik ki tapadókoronggá. Szegycsontjuk porcos. A nemet az alábbi egyetlen faj alkotja.

Darwin hegyesorrú békája (Rhinoderma darwini D. B.)

Darwin hegyesorrú békája (Rhinoderma darwini D. B.)

A 3 cm-nél alig hosszabb béka nagyon tarka és nagyon változó rajzolatú állat, s ebben a tekintetben számos világosabb és sötétebb, barnás, sárgás vagy zöld alapszínű változata van. Jellemző rá hegyes csúcsban kihúzódott orra is. De nem erről nevezetes igazában, hanem ivadékgondozásának egészen sajátos és egyedülálló módjáról. Hímjének vékonyfalú, páratlan hangzacskónak megfelelő táskája van a torka alatt, amely egyrészt a mell- és hasbőr, másrészt meg az alatta lévő izomzat közt elnyúlik egészen a test hátulsó végéig. Ez a táska költőzacskóvá alakult át s a porontyok fejlődése idején annyira kitágul, hogy az egész hasoldalt kitölti. Azonban ez a berendezés, Howes G. B. szerint, aki annak egész fejlődését figyelemmel kísérte, egyáltalában nem akadályozza az apát a táplálékfelvételben az ivadék fejlődése során. Az ivadékgondozásnak ezt a sajátságos módját különösen Bürger O. és Krefft P. közlései alapján ismerjük. Az állat hazája Csile.

Ennek a fajnak rendkívül sok változata között Krefft három főalakot különböztet meg. Közülök a leggyakoribbnak a hátoldala sárgásbarna, vörösbarna vagy szürkésbarna, szürkéssárga vagy szürkésvörös; ezt a színt a szemek között sötét harántsáv, a hátoldalon pedig a középvonal két oldalán részarányosan elhelyezett két nagy, csúcsával előfelé irányuló szögletes folt tarkázza, mely utóbbiból gyakran mirigyes redők emelkednek ki. A foltok világosan szegélyezettek lehetnek, a hátoldal azonban márványozott is lehet. A második változatot agyag- vagy homokszínű háta jellemzi, melyből élesen kiemelkedik feje és törzse oldalainak gesztenyebarna színe; végtagjai éppen úgy, mint a megelőző változatéi is, harántul sötéten sávozottak. Végül a harmadik alak felül szép levélzöld, néha sárgászöld, ritkábban olaj- vagy szennyeszöld; rajzolata olyan, mint a megelőző fajváltozaté, ritkábban sötét hátközépvonal alkotja, de nagyon ritkán a rajzolat egészen hiányozhatik is. Ami a hasoldalt illeti, ebben a tekintetben Krefft megkülönböztet egy sárgatorkú alakot egy sötéttorkútól; az előbbinek a torka és mellének elülső része mindig világosabb a hasoldal többi részénél, színe a legvilágosabb szalmasárgától egészen a barna narancsszínig bármely árnyalatú lehet, ellenben az utóbbinak bronzcsillogású, feketebarna vagy olajfekete torka és melle a szín mélysége tekintetében kevéssé vagy egyáltalában nem tér el a hasoldal többi részétől.

Bürger saját tapasztalatai alapján a következőket beszéli el a hegyesorrú békáról: Az ivarérettség december végén kezdődik és jó messze benyúlik még januárba is. A nász december végétől február végéig tart. Az ugyanazon a vidéken élő többi béka ivarzási ideje már szeptemberben van. Az ivarérettségnek ez a megkésése az ivadékgondozással függ össze. Ugyanis a fejlődő ivadék fejlődése utolsó szakaszában idegen táplálékra is rászorul, olyanra, amelyet az apa szervezetéből vesz. A hím ennek következtében erősen lesoványodik, azért hosszú és kiadós erőgyüjtő időszakra van szüksége, hogy az elvesztettet pótolhassa. Ez az időszak a rovarokban gazdag évszak, vagyis a tavasz, mely Csilében szeptembertől decemberig tart. A nőstény a petéket egyesével vagy kettesével, több napi időközökben rakja le, a hím azokat megtermékenyítés után a szájába veszi és felváltva költőzacskójának jobb- vagy baloldali nyílásán át tolja bele ebbe. A peték a petefészekben különböző időben érnek meg, azért különböző nagyságúak. A költőzacskó kezdetben olyan szűk, hogy a hím csak két petét tud elhelyezni benne. A peték igen nagyok, szikben gazdagok, úgyhogy a porontynak hosszú ideig elégséges táplálékot nyujtanak s az csak a fejlődés végén szorul rá az apa testéből vett táplálékra. A zacskó nagysága későbben a benne lévő porontyok számától függ. A szerv a fiatalok kibúvása után összezsugorodik, és pedig az összezsugorodás folyamata 4–5 hét alatt mehet végbe, s végül csak egy kicsiny, hosszúkás, pikkelyszerű képződmény marad belőle. A fiatalok a zacskóban maradnak átalakulásuk végéig, farkuk még abban teljesen visszafejlődik. Már a zacskóban nagyon tarkák és nagyon változatosak színezet tekintetében, már megvan rajtuk a meglett állatok jellemző rajzolata. A fejlődés első szakaszában, amely az elülső végtagok megjelenéséig tart, a poronty semmiféle szorosabb kapcsolatba sem jut a költőzacskó falával, azonban a második szakaszban már nem elégséges a szikanyag. Ekkor az addig minden rend nélkül, összevissza heverő porontyok olyan módon helyezkednek el, hogy hátoldaluk érintkezésbe jut a zacskó falának valamely pontjával, azért két rétegben helyezkednek el, az egyik a zacskónak a hasa-, a másik pedig a hátoldalán, tehát hasoldalukkal egymás felé fordulva. Ekkor a fiatalok először a farkuk és hátulsó lábuk, majd a hátoldaluk közvetítésével is szorosan összekapcsolódnak a költőzacskó falával, és attól kezdve táplálásuk annak véredényekben rendkívül gazdag falán keresztül meg végbe. A fiatalok a zacskót nagyon különböző időben hagyják el, mert fejlődésük nagyon különböző fokban haladt előre; pl. azok, melyek a zacskónak véredényekben gazdagabb hátoldalához tapadtak, előbb, mint az annak hasoldalán fejlődők. A fiatalok a saját erejükből távoznak ugyan el a zacskó nagyon kitágítható nyílásán keresztül, azonban segítik őket a hasfal hullámos mozgásai is, ellenben a torokzacskó falának az izomzata még csak arra sem alkalmas, hogy a meg nem termékenyített és így fejlődni nem tudó petéket kilökje magából.

Krefft megfigyeléseinek az anyagából a következők tarthatnak számot nagyobb érdeklődésre: A hegyesorrú béka valódi vízi állat, életmódja tekintetében némileg emlékeztet a mi kecskebékánkra, amire az a biztosság is utal, amellyel még a legsebesebb folyású vízben is mozog. De az bizonyos, hogy a kecskebékától eltérően igazi eleme nem a síkságok tavainak és pocsolyáinak álló vize, hanem az árnyas hegyi erdők kisebb folyó vizei. Már fogságának első napján szívesen elfogadja a táplálékot és megtámadja a neki nyujtott legyeket és svábbogarakat. Állatai közt különösen feltűnt Krefft-nek az egyik idomtalan, mintegy erőszakkal felfújt nagy példány. Ennek egész alsó oldala, az alsó ajaktól a végbélnyílás tájáig, hólyagszerűen fel volt fúvódva s oldalai annyira kiduzzadtak, hogy felülről nézve az állat széle-hossza kb. egyenlő volt. Az állat a petéket már bizonyára nagyon régóta magával hordta, s hogy a fiatalok már nagyon előrehaladtak a fejlődésben, eléggé világosan mutatta az a mozgolódás, mely igen élénken látszott az apa bőrén keresztül is. Az állatot izolálva a többitől, jól meg lehetett figyelni a fiatalok megjelenését, amire nem kellett sokáig várni, mert pár nap mulva négy poronty jelent meg az apa tartózkodási helyéül kijelölt üvegben. 15–17 mm hosszúak voltak, miből a törzsre körülbelül 8 mm esett. Háromnak már szabadon mozgó elülső lábai voltak és ezek egyébként is meglehetősen hasonlítottak a meglett állatokhoz, ellenben a negyedik még egyszerűbb lárvaállapotban leledzett. Még ugyanazon a napon további három ebihal is megjelent. Krefft az apát ezek után, mivel az edény egyébként is a hét fiatalnak volt szánva, száraz edénybe tette, hogy lássa, vajjon a szülés ott is tovább folyik-e? De ez nem történt meg, azért az állatot ismét nedves környezetben kellett elhelyezni. A szülés lefolyása, ha szabad ezt a szót használni, nagyon símán és láthatólag fájdalom nélkül ment végbe. Lehetséges, hogy a fiatalok egészen a maguk erejéből hagyják el az apa testét, de az is lehetséges, hogy az apa is hozzájárul a folyamat lejátszódásához valami ökrendező mozgások útján. Az ebihalak élettartama, sajnos, minden esetben legföljebb csak pár napra terjedt, de nyilvánvalóan a megfelelő táplálék hiánya és nem a nem kellő időben bekövetkezett születés miatt.