3. Szalamandrák (Salamandra Laur.)

A Salamandra-nemzetség legfontosabb bélyegeit Strauch A. és Boulenger G. A. a következőképpen foglalja össze: Meglehetősen esetlen alakú állatok, farkuk majdnem hengeres, kúpalakú, vége lekerekített, vitorlája nincs és a törzshöz hasonlatosan többé-kevésbbé határozottan gyűrűzött, vagyis felülről lefelé haladó rovátkák vannak rajta. Elülső lábaikon négy, a hátulsókon öt szabad ujjuk van. Bőrük mirigyes, fülmirigyeik nagyok, éles határúak s nagy pórusok vannak rajtuk, kívülök más kiálló mirigyek láthatók a testük két oldalán, valamint a hátgerinc mentén és az oldalak felső részén, mindenütt hosszanti sorokba rendeződve. Inyfogaik két, S alakúan erősen görbült, hátrafelé egymástól elhajló hosszanti sorban rendeződtek el, melyek együttvéve kb. harang alakot alkotnak. A két fogsor elülső végét egyszer nagyobb, máskor kisebb köz választja el egymástól és az többé vagy kevésbbé túlnyúlik a belső orrnyílások elülső végén. Nagy, kb. tojásdadalakú nyelvüket egy hosszanti szalag köti hozzá a szájüreg alapjához, tehát csak az oldalai szabadok többé vagy kevésbbé. Torkukon határozott harántredő fut keresztül. A hosszanti irányú kloakarés ajkai a hímen duzzadtabbak, mint a nőstényen, amelyet egyébként csak valamivel kisebb feje és rövidebb farka nem valami élesen különböztet meg. A nemnek négy faja van, kettőnek a hazája Európa, kettőnek pedig Nyugat-Ázsia, de ez utóbbiak csak kevéssé ismertek még.

A foltos szalamandra (Salamandra maculosa Laur.)

Foltos szalamandra (Salamandra maculosa Laur.).

„A szalamandra, ez a gyíkforma és csillagos rajzú állat, csak szakadó esőben mutatkozik, száraz időben sohasem látható. Olyan hideg, hogy mint a jég puszta érintésével eloltja a tüzet. A szájából a tej módjára ömlő nyálka az emberről lerágja a szőrt, a vele megnedvesített hely elveszti színét és meghámlik. A szalamandra valamennyi mérges állat között a leggonoszabb. Mások csak egyes embereket sebeznek meg és nem ölnek meg egyszerre többet – nem is említve, hogy azok a mérges állatok, melyek megsebeztek valakit, belepusztulnak és a föld nem hordja őket többet – a szalamandra ellenben egész népeket megsemmisíthet, ha nem veszik elejét a bajnak. Ha felmászik a fára, megmérgez minden gyümölcsöt, s aki eszik belőle, megfagy, sőt ha azzal a fával, melyet csak a lábával megérintett, kenyeret sütnek, az is mérgessé válik, s ha a kútba esik, mérges lesz tőle a víz. De néhány állat megeszi még ezt a fölötte mérges lényt is, pl. a disznó, és valószínű, hogy mérgét az olyan állatok közömbösítik, amelyek élnek vele. Ha igaz volna, amit a mágusok állítanak, hogy t. i. a szalamandra bizonyos részei oltószerül használhatók a tűz ellen, mert ez az egyetlen állat, amely a tüzet eloltja, Róma már régen megtette volna ezt a kísérletet. Sextius azt mondja, hogy a szalamandra, ha kivették a beleit s lábait, fejét levágva elteszik mézbe, izgató hatású volna arra, aki megeszi, tagadja azonban, hogy a tüzet eloltja.”

Ezt beszéli Plinius, s az ő korától a mi napjainkig nagyon sokáig hittek és csak kevesen kételkedtek ez adatok helyességében. A szalamandra hírhedt volt mint borzalmas, félelmetes állat és az még ma is. A római törvények méregkeverőnek nyilvánították és halálra ítélték azt, aki embertársának beadta a szalamandra valamely részét. És még a 18. század vége felé is akadt asszony, aki úgy akarta eltenni láb alól az urát, hogy ételében egy darab szalamandrahúst adott be neki, de eredmény nélkül, mert a férj egyszerűen – jóllakott az ételtől. Az aranyművesek nevetséges ceremóniák közt égették meg a sajnálatraméltó állatot, mert azt hitték, hogy az óhajtott fémet úgy kaphatják meg, ha a szegény teremtést az olvasztótűzre teszik és jó idő mulva higanyt csöpögtetnek az elszenesedő mérges féregre, de ezt az eljárást fölötte veszedelmesnek tartották. Tűzveszedelmek alkalmával a szegény állat hasonlóképpen vértanuja lett a babonának: belehajították a lángba, azt vélve, hogy ezzel megszabadulnak a vésztől.

„Aki az efféle dolgokat mesének és hazugságnak tartja, mondja Scheffers felbosszankodva mások értelmes ítéletén, közepes eszű, ostoba és hígvelejű voltát bizonyítja s jelét adja annak, hogy nem igen forgolódott a nagyvilágban s nem szokott érintkezni tanult és világlátott emberekkel.”

A népbabona teszi érthetővé azt a szívósságot, amellyel a szalamandráról szóló mesék tartják magukat: aki egy ostobaságot hisz, az elhiszi a másikat is; aki hisz természetfölötti erőkben, sohasem érdeklődik az iránt, amire a tapasztalás és a józan ész tanít.

A foltos szalamandra 18–18.5 cm hosszúra nő meg s fényes fekete alapon nagy, szabálytalan, pompás kén-, arany- vagy narancssárga foltokkal tarkázott. A foltok bizonyos területek – Német- és Franciaország, Belgium, déli Hollandia, Svájc és a Pyreneusi-félsziget egyes pontjai – szalamandráin két, többé vagy kevésbbé előtűnő és megszaggatott, de néha összefüggő, a fülmirigyeken majdnem sohasem hiányzó foltokkal összekapcsolt és legalább is a farok tövéig haladó csíkot vagy sort szoktak alkotni, más területek állatain azonban nagyon szabálytalanul helyezkednek el. A végtagok tőrészén, tehát a felkar és a comb tövén mindig, az alsó karon és az alszáron, a kéz- és lábfejen pedig többnyire egy-egy sárga folt van, és sohasem hiányzik a sárga folt a felső szemhéjakról sem. Az alsó állkapocs éle rendesen sárga és még a torkon is vannak egyes sárga foltok, sőt ritkán egészen sárga; a hasoldalt sötétszürke alapon legtöbbször különböző számú és nagyságú, de kisebb zöldessárga foltok tarkázzák. Az Alpesek nagyon magas pontjain élő szalamandrák, valamint egyes balkáni példányok színezetében a fekete szín nem ritkán nagyon túlnyomó, míg mások, így Németország egyes pontjairól való és gyakrabban spanyolországi példányok pedig majdnem egészen sárgák. Ismeretesek olyanok is, melyeknek a foltjai míniumvörösek, vagy éppen karminpirosak, mint pl. ilyenek a Portugáliában élő egyik fajváltozaté (var. molleri). Kammerer kísérleteinek a tanusága szerint az, hogy az állat színezetében a fekete vagy a sárga szín-e az uralkodó, a talaj minőségétől függ, amennyiben agyagos talajon aránylag magas hőmérséklet és a levegő, meg a föld nagyobb páratartalma mellett a foltok nagyság, szám és telítettség tekintetében is gyarapszanak, míg a fiatal, csak az imént átalakult egyéneken, melyeket fekete televényföldön alacsony hőmérséklet és igen csekély nedvesség mellett neveltek fel, a fekete alapszín túltengése volt megállapítható a sárga rovására. De a szabadban e tényezők befolyása nem ilyen feltűnő, mert erősen és kevésbbé foltozott egyének igen kis területen egymás mellett fordulhatnak elő. A szem szívárványhártyája majdnem fekete, úgyhogy a szembogártól nem különböztethető meg.

A foltos szalamandra Anglia és Irország kivételével előfordul egész Nyugat-, Közép- és Dél-Európában, Portugáliától és Spanyolországtól Görög- és Törökországig, de átnyúlik egyrészt még Algírba és Marokkóba, másrészt pedig Kis-Ázsiába, Szíriába és Nyugat-Ázsiába is. Jóllehet ez elterjedési körön belül tulajdonképpen sehol sem ritka, azonban csak egyes, nagyon kedvező területeken igazán közönséges. Nedves, árnyas hegyvidékeken (föl 1200 m-ig, de 800 m-en felül rendesen már ritka) és dombos tájakon szűk völgyek és sötét erdők a tanyái, s különösen fák gyökerei közt és kövek alatt, más állatok lakásában szereti felütni sátorfáját. Nappal csak eső után hagyja el a lakását, mert ő is éjjel szeret tevékenykedni. A száraz meleg és a napsugár gyorsan annyit elvon a rá nézve annyira fontos nedvességből, hogy ezzel élete is veszélybe jut. Már ha csak pár napig is nem esett, jóllehet bőrét a harmat nedvesíti, megsoványodottnak és összeesettnek látszik, míg az eső után kövér, sima és szinte megcsattan az egészségtől. Mozdulatai lassúak és nehézkesek. Ha versenyt akarunk rendezni fogoly állataink közt, angyali türelemmel kell vérteznünk magunkat. Járása oldalhajlásokkal végzett csúszás, úszni hasonló oldalmozdulatok kapcsán a gőték módjára, tisztán a farka segítségével úszik. Az úszás annyira kimeríti az állatot, hogy a szülés végett a vízbe ment nőstények, meggyengítve a szüléssel kapcsolatos erőlködés által, alásüllyednek. Valamennyi magasabb képessége jelentéktelen, érzékei tompák, szellemi képességei rendkívül alacsonyak. Ámbár gyakran található együtt több társával, még sem mondható, hogy hajlandósága van a társas életre, mert az egyik alig törődik a másikkal, és az erősebb, ha éhes, habozás nélkül nekiesik a gyengébbnek, hogy felfalja. Csak a párzás alkalmával keresik fel egymást a különböző ivarok, de amint ösztönüket kielégítették, vége minden kapcsolatnak és kizárólag csakis valami egészen kiváló oltalmat nyujtó tanya, pl. kényelmes fekvésű üreg hozhatja össze őket, gyakran nagy tömegben. A renyhe fickó természetesen csak lassan mozgó állatokat tud zsákmányul ejteni, főképpen csigákat és földi gilisztákat, de bizonyos körülmények között apró gerinceseket is. Ezekből néha nagy tömeget fogyaszt el, azonban máskor hét- és hónapszámra is tud koplalni. Ez is csak addig fogja el a zsákmányát, ameddig mozog.

Szaporodását még ma sem ismerjük teljesen. Magát a párzását Zeller E. figyelte meg, de annak egész lefolyását csak újabban sikerült Kammerer-nek végtől-végig megfigyelnie. De e mellett feltűnő dolog, hogy a hímtől 6–7 hónapig elválasztott nőstény szalamandra fiataloknak adott életet, mert azt mégis aligha lehet feltenni, hogy azoknak az anya testében való fejlődése olyan sokáig tart, és még feltűnőbb, hogy az ilyen szülést bizonyos körülmények között még egy másik is követheti. Azonban kiderült, hogy a hím csírasejtek a nőstény ondótartályában mintegy elraktározhatók. A peték a petevezetékben nagyon lassan fejlődnek ki és a fiatalok a megtermékenyítés után csak jó pár hónapra jönnek a világra, jól fejlett végtagokkal és külső kopoltyúkkal. Tehát a foltos szalamandra elevenszülő, csak a fogságban tartottak raknak petéket, de azokból is csakhamar kibújnak a lárvák. Szárazföldi állat, mely csak mikor fiataljait lerakja, tehát áprilisban, legkésőbben májusban található maga is a vízben. Ha szabály szerint ez is a szaporodás ideje, azért lárvái némely helyen mégis találhatók az egész éven át. Az egyszerre megszült lárvák száma tekintélyes, találtak már 50-et is egy állat petevezetékében. De rendesen csak 8, 16 vagy 24, ritkábban 30–42 azoknak a fiataloknak a száma, melyeket az anya egy alkalommal vagy 2–5 napi időközben a világra hoz, s azok mind majdnem egyenlő nagyságúak és a fejlettségnek ugyanazon a fokán állanak. De kivételesen megtörténik az is, azonban valószínűleg csak a fogságban, hogy a nőstény egyszerre hoz a világra lárvákat és petéket.

A nőstények fiaikat legjobban szeretik hideg forrásvízben lerakni, mintha tudnák, hogy azoknak a továbbfejlődése még vagy 4–5 hónapig tart és azért nem kereshet fel olyan vizet, amely hamarosan elapadhatna, azért ebből a célból néha igen nagy vándorlásokat tesz. A szülés olyan rejtekhelyen megy végbe, amelyen a víz keresztüláramlik s az újszülött lárvákat csak a víz szállítja a napvilágra, amint azt Fischer-Sigwart H. közvetlenül megfigyelhette. Az ilyen fiatalok 25–30 mm hosszúak és mint lárvák 55–65 mm hosszúra nőnek meg. Ha a szalamandranőstény tartózkodási helyén víz egyáltalában nincsen, az több megfigyelő állítása szerint nedves helyen mohába rakja le a lárváit. Erre a megfigyelésre még visszatérünk. A lárva feje széles, lekerekített orral, oldalról lapított evezőfarka van s azt lekerekített végű vitorla szegélyezi, felső oldalának a színe többé-kevésbbé zöldesbe hajló, de hátbőre valósággal fémfényben játszik azoktól az apró, aranyfényű foltoktól, melyek diszítik azt; aranyfény még későbben is látszik az állat oldalain és a hasán. Az aranyfényű foltok között lassanként kialakulnak a sárgák is, a színezet sötétebb lesz és az állat, noha kopoltyúi még nem zsugorodtak össze, igyekszik a szárazra jutni. De a lárvák gyakran még októberben is a vízben találhatók, azonban a kopoltyúk rendesen már augusztusban vagy szeptember elején összezsugorodnak és a lárvák ekkor válnak alkalmasakká arra, hogy szüleik tartózkodási helyeit felkeressék, melyeknek színruháját már ezidő alatt felöltötték. Hogy mennyi ideig tart a fiatalok növekedése, nehéz volna megmondani. Mivel ezeket csak nagyon ritkán lehet találni, felteszik, hogy azok életük első két évében rendkívül rejtett életet élnek. A 20 cm hosszú, vagyis meglett állatok, Fischer-Sigwart szerint, legalább is négy évesek. A fogságban tartott példányok, valószínűleg mert nagyobb melegben élnek, sokkal gyorsabban átalakulnak, mint a szabadban élők és már három hét mulva kimehetnek a szárazra.

Téli álmukat, Fischer-Sigwart tapasztalatai szerint, aránylag száraz, fagytól védett helyeken, mélyen a mohos szakadékokban alusszák át, gyakran sokadmagukkal, szorosan összebújva. Az alvókat egyébként könnyű felkelteni. Téli szállásukat kedvező időjárás esetén, Leydig szerint, kb. április elején hagyják el, először a fiatal, még nem szaporodó egyének, s utánuk egy hétre megjelennek az öregek is. Általában véve még olyan helyen is csak ritkán lehet látni, ahol bőviben van, mert nagyon mélyre elrejtőzik, míg délen sokkal csekélyebb mélységben vannak a rejtekhelyei. Algírban és Görögországban pl. Werner megfigyelései szerint mindjárt a fű- és mohatakaró alatt. Tűzifával néha behurcolják a városokba is s ott pincékben vagy nem kövezett udvarokon évekig elél.

A bőre által kiválasztott csípős nedv sok ellenség ellen megvédi, mert azokra nézve kellemetlen, sőt esetleg veszélyes is. Ha a nyakát megfogjuk és megnyomjuk, nedvet lövell ki, de mirigyeit szándékosan is ki tudja üríteni, s ha megijed, ezt rendszeresen meg is teszi, hogy a támadás ellen védekezzék. A méreg hatását sokszor erősen túlozták, sőt még egy Oken sem átallotta azt állítani, hogy meghal az a gyerek, aki olyan kútból iszik, amelybe szalamandra került. Azonban a sok kísérletből csak az derült ki, hogy a nedv a nyálkahártyákon heves égést, tehát gyulladást okoz, amelyben apró, gyenge madarak, és nyilván hüllők és kétéltűek is elpusztulnak. Richter F. által akváriumban tartott halak elpusztultak azért, mert a vizet megmérgezte elhalt szalamandrák mirigyeink a váladéka. Azok a gyíkok, melyeket Laurenti kényszerített, hogy szalamandrába harapjanak, görcsökbe estek és elpusztultak; a kutyák, kanpulykák és csirkék ellenben, melyekkel darabokra vagdalt szalamandrahúst etettek meg, azt minden baj nélkül megemésztették, ámbár néha előfordult, hogy a kutyák hánytak tőle.

Abini, aki megvizsgálta a szalamandra mérgét, a következőket írja róla: „Mivel meggyőződtem róla, hogy a nedv kiürülését mindig szándékos izomműködés okozza, megkíséreltem, hogy elektromosság alkalmazásával nagyobb mennyiséget nyerjek belőle, azért több állatot gondosan megmostam, egyiket a másik után tiszta pohárba tettem, melyeket üveglemezzel le lehetett fedni, az utóbbinak a nyílásán bevezettem egy mágneses elektromotor drótját és így az állatot tetszés szerint kitehettem az áram hatásának. Ilyen módon megkaptam a nedvet részint az üveg falára, részint a fedőre fecskendezve.” A nyert váladékot megvizsgálva, az két tekintetben is mérgesnek bizonyult, t. i. akár a vérbe, akár a gyomorba jutva. Sőt Abini azt tapasztalta, hogy a méreg még sokkal gyorsabban és hevesebben hatott, hogyha madaraknak és békáknak a szájába juttatta, mintha beoltotta beléjük. Azok az állatok ellenben, melyek szalamandraméreg által megölt más állatok húsából ettek, egészségesek maradtak. Abini megállapításai szerint a méregnek helyileg izgató hatása van. Gyors halált okozó nagy adagok alkalmazásával, mint azt pl. madarak esetében látjuk, először görcsök jelentkeznek, amit fájdalomkiáltások és szorongó izgatottság szoktak követni, a lélekzés és szívverés gyorsabbá válik, a madár tud ugyan repülni, de nem tud a lábaira állani, ujjait és lábait rendesen görcsösen összehúzza, és ha a mérgezett madár el akar mozdulni a helyéből, egyik oldalán fekve körben forog. A madár közvetlenül a mérgezés után hangosan felsivít a fájdalomtól; a halál gyakran már az első pillanatban utoléri, de szíve egy darabig még tovább ver, s ha abbahagyja, izgatással további mozgásra bírható, éppenúgy, mint a többi izmok. Lassabban ható gyengébb adag alkalmazása esetén, pl. békáknál, a lélekzés, a vérkeringés kezdetben gyorsabbá válik, később a végtagok megmerevednek, melyeket húzógörcsök követnek, ezek kezdetben rövid tartamúak, későbben azonban megszakítatlanok lesznek és napokig eltartanak, míg végül a lélekzés és a vérkeringés meglassúdik és beáll a halál. Közben a békák észrevehetően megváltoztatják bőrük színét, mely egyre világosabb lesz, a bőr maga mintha megvékonyodnék és kigőzölgése nagyon erős lesz.

A szalamandra a fogságot kellő ápolás mellett sok éven át kibírja. Petermann-nak volt egy példánya, amely 18 évig élt nála s ha esténként megkopogtatták akváriuma falát, mindig előjött. Táplálására elégséges a földigiliszta és házatlan csigák, de a saját fajtabeli apróbb állatokat szintén megeszi. Őt viszont a vízisikló eszi meg, ha nem is valami nagy étvággyal.

Figyelemreméltó dolog, hogy ezt a sok tekintetben annyira érzéketlen kétéltűt bizonyos anyagok azonnal elpusztítják, pl. a konyhasó rendkívül mérges rá.

Az alpesi szalamandra (Salamandra atra Laur.)

Alpesi szalamandra (Salamandra atra Laur.).

Az Alpesekben a foltos szalamandrát az alpesi szalamandra helyettesíti, mely nagyon hasonló ugyan hozzá, de kevésbbé esetlen, nem foltos, egyenletesen fénylő fekete színű, valamivel kisebb annál és csak ritkán nő meg 11–16 cm-nél hosszabbra.

Hazája a szavojai, svájci, tiroli, salzburgi, felsőausztriai, stájer, karintiai és krajnai Alpesek, valamint Württembergnek és Bajorországnak néhány, az Alpesekkel összefüggő hegylánca. Méhely megtalálta a horvátországi Kapelában, de ismeretes még a hercegovinai Prenj-hegységből is. Az Alpesekben 700 és 2850 m közé eső övben alkalmas helyeken mindenütt tömegesen található. Így Tirolban, Gredler szerint, gyakori a hegyi és előalpesi öv nedves erdeiben és patakok által öntözött szakadékaiban, ellenben a felsőstájerországi Alpesekben mindig az erdőöv felett, a törpe fenyő régiójában él és meleg zivatarok után, mint a megelőző faj, oly nagy tömegben jelenik meg nappal is, hogy a föld valósággal mozogni látszik. Majdnem mindig társasan él, többnyire tucatszámra, kövek, moha, alpesi rózsa és bokrok alatt, rokona módjára. Ehhez hasonlatosan szintén renyhe, lassú teremtés, amely szintén csak nedves időben látható rejtekén kívül és nagyobb szárazság idején összezsugorodik.

Az alpesi szalamandra, Schreiber szerint, szaporodása tekintetében eltér a foltos szalamandrától. Bár szintén eleven fiakat hoz a világra, de kettőnél többet egyszerre nem. Jóllehet a nőstény petefészkei ugyanakkorák, mint a foltos rokonáé, és ugyanannyi pete, 30–40 egyszerre, jut be a petevezetékeibe, mégis mindegyik vezetékben csak egy-egy fejlődik ki s a poronty a többi pete rovására nő meg, mert ezek egységes, az embriót körülzáró és azt tápláló szikanyaggá folynak össze, míg végül átszakítja a peteburkot és az anyagban szabadon mozog. Tehát mindegyik petevezetékben megtermékenyítetlenül marad 15 vagy még több pete. A fiatalok megszületésekor a tápláló anyag már teljesen fel van használva.

A magános csíra nemcsak teljesen kifejlődik a szikanyagban, hanem meg is nő 45–50 milliméter hosszúra. Kopoltyúi rendkívül fejlettek és elérnek egészen a hátulsó lábáig, de eltűnnek még megszületése előtt s az újszülöttön csak igen gyönge nyomai láthatók, azért ha az ember a lárváját látni akarja, azt az anya testéből kell kivennie. E célból az anyát borszeszben megöljük, mely a fiatalokra oly kevéssé hat, hogy kivéve még tovább élnek, esetleg több hétig is. Ez a csodálatos szívósság magyarázza meg azt, hogy a fiatalok a vizet nélkülözni tudják és az anya fiataljait, még a fogságban és még akkor is, ha elegendő víz áll a rendelkezésére, a szárazon rakja le.

Petéinek fejlődése éppen annyi ideig tart, mint a foltos szalamandráé, de terhességének a tartama a megtermékenyítéstől a szülésig sokkal hosszabb, mert a fiatalok addig maradnak az anya testében, míg fejlődésük be nem fejeződik és tekintélyes nagyságot el nem értek. Augusztus előtt ritkán lehet olyan terhes nőstényeket találni, melyekben a fiatalok fejlődése már jól előre haladt; a megtermékenyítés maga, megfelelően az állat tartózkodási helye magasságának, szintén nagyon későn megy végbe, tehát nemcsak a vízhiány az oka a fejlődés ez eltérésének, hanem a tartózkodási hely klímája is.

A két fiatal a két petevezetékben rendesen egyforma nagy és erős s néha ugyanabban az órában születnek is meg, de megeshetik az is, hogy nem egyformán fejlődnek s hogy az egyik több nappal későbben születik meg a másiknál. Ez az eltérés talán onnan van, hogy az először megtermékenyített pete elpusztult és helyette egy másik fejlődött ki. Nemritkán ugyanabban a petevezetékben 2–3, a fejlettség különböző fokán álló pete is található, míg a többiek talán már egészen összefolytak egymással. Ez azt bizonyítja, hogy az összes peték egyszerre termékenyíttetnek meg, ha mindjárt egyszerre csak kettő fejlődik is ki.

Kammerer-nek sikerült az, hogy az alpesi szalamandra nagykopoltyús fiataljait kivéve az anya testéből, azokat hozzászoktatta a vízben való élethez, vagyis hogy úgy éljenek, mint a foltos szalamandra fiataljai. E kísérletek során kiderült, hogy a vízi életre alkalmatlan kopoltyúikat elvetették és azok helyett újak nőttek, amelyek már nem a táplálkozás szolgálatában állottak, mint az őket megelőzők, hanem éppen úgy, mint a foltos szalamandra kopoltyúi, a vízben való lélekzés céljait szolgálták, és mivel a faroknak ebben az időben még vitorlája van, a lárvák nem igen különböznek a foltos szalamandra lárváitól. Másrészt meg ugyanaz a búvár a foltos szalamandra fejlődését úgy tudta módosítani, hogy a fiataljait a testében fejlesztette ki, megakadályozva, hogy az a fiatalokat vízbe helyezhesse el. A fiatalok ebben az esetben egészen úgy fejlődtek, mint az alpesi szalamandráéi. Az ilyen módon fejlődött fiatalok abban tértek el a vízben fejlettektől, hogy kisebbek voltak és sárga foltjaik háttérbe szorultak a fekete alapszínnel szemben.

Az alpesi szalamandra lárvája.

Az alpesi szalamandra olyan nőstényei, melyek a faj elterjedésének legalacsonyabb pontjain élnek, néha önként is a vízbe rakják le fiataljaikat, amivel együtt azok száma is megnövekszik.

A kaukázusi szalamandra (Salamandra caucasica Waga)

A két ázsiai szalamandra közül a Kis-Ázsia belsejében, Lykiában honos S. luschani Stnd.-ről még majdnem semmit sem tudunk, ellenben valamivel jobban ismert a Transkaukázia magas hegyeiben, valamint Kis-Ázsia északi részein (Kolat dagh Trapezunt mellett) élő kaukázusi szalamandra. Jellemzi nagyon hosszúra nyult teste s az, hogy farka sokkal hosszabb teste többi részénél. Színe mélyfekete, mely színt a háton két szabályos, kerek narancsvörös foltok alkotta hosszanti sáv tarkázza. Hossza eléri a 18 cm-t, aminek kb. háromötöde a farkára esik. A szabadban való életéről még keveset tudunk, csak fogságban figyelték meg.